Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-11-22 / 270. szám
1092 fak a fogak; Varanói uram pedig azt mondja, hogy csak hadd nőjenek még nagyobbra, majd meghagyja magnak, mert meg kell jegyeznem, Varanói uram igen tréfás ember, és azt is szokta mondani, hogy gőzfűtést hozott be szobájába , ezalatt pedig saját gyermekeinek lehelését érti. És Varanói uram nagyot nevet, mikor ilyen elmésségeket mond. Varanói uram igen tréfás ember. Ott ül az asztal fejénél, előtte könyv, papír és téntatartó- ír. Tehát bátran szólhatunk. Mikor Varanói uram ír, akkor ágyúval szólhatnak mellette, ő meg nem hallja. Fonnyadt, beesett, sovány arc; homloka tele mély barázdákkal, és két arcán végig hosszú hajlás alá felé, a melyről a hozzá értők azt tartják, hogy a jóság vonalai, és miket olyan gyakran szegény emberek arcain találhatni; hosszúdad sas orra alatt széles száj , mely körül az önmegtagadás keserű mosolya szintén jó mély medret hasított már magának mind a két felül; azon alúl aztán az öszbecsavarodó szakál, melyet csak fejéhez mérve nem lehet igen gubancosnak nem mondani; mert azon a sűrű hajzat hasonlóképen felette igen deres ugyan, de azért még borzasabb és meglepő hasonlatossága van a gőzösök kéményéből fölgomolygó füsttel, csakhogy fehérebb színű. Testét nagyon, de nagyon ócska hálóköntös födi; szájában pedig hosszú szárú szipka, amelyből rövid szünetek után egyet egyet szí; de füst nem jő ki belőle; mert a pipa üres; elfogyott a dohány; újat pedig nem vehet; azonban csak szíjjá; nagyon hozzá van már szokva; a nélkül nem tud dolgozni. A szoba bútorzatáról még nem szóltam; ezt pedig takarékosságból teszem ; mert midőn madj a családot elő sorolom, ezt a bútor nélkül nem tehetem. A kályha melletti ládán három gyermek kucorodik, olyan erősen hozzá szoronkozva, hogy nem igen tudni, váljon a kályha nekik ad jó meleget, vagy megfordítva, ők a kályhának; egy fiú az atya hálóköntöse alá bújva , kis kenyérhajon rágódik; egy négyöt éves kis leányka pedig az anya ölében ül, aki egy nagy hajadon leánya mellett az asztal végiben munkával van elfoglalva; az anya köt, a leány meg finom batiszkendőbe koronás címerű virágbetűket hímez. Ez a család legidősebb gyermeke. Különös jelenség, hogy némely arcokat sem a nyomor, sem a megfeszített munka nem bírja becseitől megfosztani. Íme leányka! Éjjel nappal dolgozik, alig Iván megevő falatja , és mégis olyan szép ! Meglátszik ugyan rajta a sok virasztás. Arcai haloványok , vonásain méla bánat kifejezése borong, de mégis nagyon szép ez arc! A haloványságon át a tiszta lélek csábulata dereng és a bánatos kifejezést a nemes megnyugvás csak annál vonzóbbá teszi. Varanói Mátyás uram nagy elmerültséggel folytatja írását, az anya meg leánya pedig halk suttogással beszélnek maguk között. — És miért nem adott? — kérdé az anya, beszédüket folytatva. — Azt mondta, dolgozzam le elébb azt az öt forintot, melylyel még hátra vagyok. Most nem ad többet. — Kérted volna meg a comtesse-t! Ő bizonyosan előlegezett volna— mondá az anya. — Akartam azt tenni, de nem eresztettek be hozzá. Azt szente, hogy nem ért reá. Este táncvigalom lesz és öltözködik. — Hát Ugrócy úrnál voltál ? — — Nem! — felelé a leány, és halovány arcai lázas pirosságban gyúltak ki. — Miért nem ? Ő bizonyosan adott volna! — folytatá az anya, egész figyelmét a harisnyára fordítván, melynek épen sarkát kötötte be, és csak midőn kis idei várakozásra feleletet nem kapott, pillantott leányára. — Nem megyek többé oda édes anyám! — mondá végre a leányka, és a mint kék szemét esdeleg anyjára emelte, két nehéz könycsepp gördült le égő arcain. Az anya pedig elértette, e könyek mit jelentenek , mert forrón szivéhez ölelve gyermekét, megcsókold homlokán, és csak anyit mondott: — Én hűséges életem. Meglásd, megáld még bennünket az isten ! — aztán ő is elhallgatott és csak hoszú szünet után mondá: — Hát Szombathelyivel nem találkoztál? — — Nem! — felelt a leány szomorúan. — Tán ide sem jő többé ! — — Magam mondtam neki, hogy ne jöjjön. — És mit mondott ? — El fogja hagyni a várost. (Folytatása követk.) MINDEN CSAK LÁTSZAT. (Folytatás.) Antal tetőtől talpig feketébe öltözve, a legközelebbi farsang második vasárnapján szokatlan ünnepélyességgel lépett be Adélékhez. Szeméből lehetett olvasni, hogy valami roppant fontos dologban jár, mely dologban hogy Adél is egyetértőleg működött, onnan gyaníthatjuk, mivel nagyon kipirult arccal hagyta el a szobát, a máskor oly kedvesen fogadott vendég érkeztekor. — Uram, bátorkodhatom önhöz egy igen nagy kéréssel fordulni ? — szólamlott meg Antal szemlesütve. — Mindenesetre vegyen magának ahoz bátorságot, — viszontá tréfásan az öreg — s a menyiben teljesíthetem, teljesítem. — Én Adél kisaszony kezét kérem. Az öreg megütődve tekintett reá. — Nemde tagadó választ nyerek ? — Ez egyszer igen. — Nemde állásom miatt. — Koránt sem fiatal ember. Hanem leányom kezét másnak ígértem. — Ki azon boldog? — Weinstein. — Isten önnel, uram ! E nap óta Antal többé meg nem jelent Adélék házánál, és Gusztávval bárhol találkozott legyen esze, nem tudott rá jó szemmel nézni. Mintha bizony Weinstein tehetett volna róla, hogy az öreg úr leányát hozzá adta nőül, s hogy je is szerette a szép Adélt. De már Antal részéről ehez mégis csak nagy adag részakarat szükségeltetett! Tekintsük meg már most azt is, ki, vagy mi volt okozója az agglegény Antal házánál a mindennapi zenebonának ? Hazajön épen most egyik legénye, fekete frakk, fehér nadrág a testén, kövér aranygyűrűk kövér ujjain, s mellényén roppant aranylánc, melyről roppant aranyozott bronz-pecsétesnyomók lógnak le. — Hát maga hol kóborolt György? •— kéri haragosan Antal mester. — Hm, sétálgattam, — felel félvállról a legény. — Sétálgatott? — Úgy van, nincs ma inspekcióm. Ma János a székálló. — Maga nekem György nem tetszik. Láncos döbörgés! maga mindig korhelykedik, ez nincs a renden. — Korhelykedik a kinek van pénze. — Micsoda ?! ... a kinek pénze van ? ! . . . Ezer tatár ! hát hol szerezzük azt a sok pénzt ? Tőlem havonkint csak 20 forintot kap ! — Hát mire való az úri szerető? — Az úri szerető ? ... De isten értjük mi az ilyen fogásokat! Maga György a mészárszékben csal, hamisan mér, onnan szerzi a pénzt. Ha nem válik becsületes emberré, magam adom fel, magam csukatom be!És ily beszélgetésekből támadtak a zenebonák, melyekre a szomszédok kimondják az ítéletet, hogy— Oh, a veszekedő rosz ember! Lássunk most egyet korcsmár verekedéseiből is. A terézvárosi polgárok komoly méltósággal ballagnak a „Kedélyes sörtócsá“-ba, mikint a rucák szoktak szépen egyenkint ballagni a valóságos tócsába. — Ez a „sörtócsa“ egy igen kellemes sörivó hely. Két asztalt veszünk figyelembe. Az egyik mellet magányosan ül Antal mester. Hiába, ha az embernek nincsen felesége, magányosan keresi fel azt a helyet, hol legalább embereket lát. A másik asztalnál két hízott kefeköte iddogál. — Hallotta ön Weinstein esetét? — kérdi az egyik. — Anyit tudok hogy fogságba került, de mi módon, azt nem tudom. — Borzasztó gazsága által. — Azt előre gyanítottam. Az a vasárus nekem soha sem tetszett; keféket is áruit, a mi jógáinkba ütközik. Antal mester figyelni kezdett szomszédjai beszédjére. (Vége következik.)