Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-11-22 / 270. szám

1092 fak a fogak; Varanói uram pedig azt mondja, hogy csak hadd nőjenek még nagyobbra, majd meghagyja magnak, mert meg kell jegyeznem, Varanói uram igen tréfás ember, és azt is szokta mondani, hogy gőz­fűtést hozott be szobájába , ezalatt pedig saját gyermekeinek lehelését érti. És Varanói uram nagyot nevet, mikor ilyen elmésségeket mond. Varanói uram igen tréfás ember. Ott ül az asztal fejénél, előtte könyv, papír és téntatartó- ír. Te­hát bátran szólhatunk. Mikor Varanói uram ír, akkor ágyúval szólhat­nak mellette, ő meg nem hallja. Fonnyadt, beesett, sovány arc; homloka tele mély barázdákkal, és két arcán végig hosszú hajlás alá felé, a melyről a hozzá értők azt tartják, hogy a jóság vonalai, és miket olyan gyakran szegény embe­rek arcain találhatni; hosszúdad sas orra alatt széles száj , mely körül az önmegtagadás keserű mosolya szintén jó mély medret hasított már magának mind a két felül; azon alúl aztán az öszbecsavarodó szakál, melyet csak fejéhez mérve nem lehet igen gubancosnak nem mondani; mert azon a sűrű hajzat hasonlóképen felette igen deres ugyan, de azért még borzasabb és meglepő hasonlatossága van a gőzösök kémé­nyéből fölgomolygó füsttel, csakhogy fehérebb színű. Testét nagyon, de nagyon ócska hálóköntös födi; szájában pedig hosszú szárú szipka, a­melyből rövid szünetek után egyet egyet szí; de füst nem jő ki belőle; mert a pipa üres; elfogyott a dohány; újat pedig nem vehet; azonban csak szíjjá; nagyon hozzá van már szokva; a nél­kül nem tud dolgozni. A szoba bútorzatáról még nem szóltam; ezt pedig takarékosság­ból teszem ; mert midőn madj a családot elő sorolom, ezt a bútor nél­kül nem tehetem. A kályha melletti ládán három gyermek kucorodik, olyan erősen hozzá szoronkozva, hogy nem igen tudni, váljon a kály­ha nekik ad jó meleget, vagy megfordítva, ők a kályhának; egy fiú az atya hálóköntöse alá bújva , kis kenyérhajon rágódik; egy négy­öt éves kis leányka pedig az anya ölében ül, a­ki egy nagy hajadon leánya mellett az asztal végiben munkával van elfoglalva; az anya köt, a leány meg finom batisz­kendőbe koronás címerű virágbetűket hímez. Ez a család legidősebb gyermeke. Különös jelenség, hogy némely arcokat sem a nyomor, sem a megfeszített munka nem bírja becseitől megfosztani. Ím­e leányka! Éj­jel nappal dolgozik, alig Iván megevő falatja , és mégis olyan szép ! Meglátszik ugyan rajta a sok virasztás. Arcai haloványok , vonásain méla bánat kifejezése borong, de mégis nagyon szép ez arc! A halo­­ványságon át a tiszta lélek csábulata dereng és a bánatos kifejezést a nemes megnyugvás csak annál vonzóbbá teszi. Varanói Mátyás uram nagy elmerültséggel folytatja írását, az anya meg leánya pedig halk suttogással beszélnek maguk között. — És miért nem adott? — kérdé az anya, beszédüket folytatva. — Azt mondta, dolgozzam le elébb azt az öt forintot, melylyel még hátra vagyok. Most nem ad többet. — Kérted volna meg a comtesse-t! Ő bizonyosan előlegezett vol­na­— mondá az anya. — Akartam azt tenni, de nem eresztettek be hozzá. Azt szente, hogy nem ért reá. Este táncvigalom lesz és öltözködik. — Hát Ugrócy úrnál voltál ? — — Nem! — felelé a leány, és halovány arcai lázas pirosságban gyúltak ki. — Miért nem ? Ő bizonyosan adott volna! — folytatá az anya, egész figyelmét a harisnyára fordítván, melynek épen sarkát kötötte be, és csak midőn kis idei várakozásra feleletet nem kapott, pillantott leányára. — Nem megyek többé oda édes anyám! — mondá végre a le­ányka, és a mint kék szemét esdeleg anyjára emelte, két nehéz köny­­csepp gördült le égő arcain. Az anya pedig elértette, e könyek mit jelentenek , mert forrón szivéhez ölelve gyermekét, megcsókold homlokán, és csak anyit mondott:­ — Én hűséges életem. Meglásd, megáld még bennünket az is­ten ! — aztán ő is elhallgatott és csak hoszú szünet után mondá: — Hát Szombathelyivel nem találkoztál? — — Nem! — felelt a leány szomorúan. — Tán ide sem jő többé ! — — Magam mondtam neki, hogy ne jöjjön. — És mit mondott ? — El fogja hagyni a várost. (Folytatása követk.) MINDEN CSAK LÁTSZAT. (Folytatás.) Antal tetőtől talpig feketébe öltözve, a legközelebbi farsang máso­dik vasárnapján szokatlan ünnepélyességgel lépett be Adélékhez. Szeméből lehetett olvasni, hogy valami roppant fontos dologban jár, mely dologban hogy Adél is egyetértőleg működött, onnan gyanít­­hatjuk, mivel nagyon kipirult arccal hagyta el a szobát, a máskor oly kedvesen fogadott vendég érkeztekor. — Uram, bátorkodhatom önhöz egy igen nagy kéréssel fordulni ? — szólamlott meg Antal szemlesütve. — Mindenesetre vegyen magának ahoz bátorságot, — viszontá tréfásan az öreg — s a menyiben teljesíthetem, teljesítem. — Én Adél kisaszony kezét kérem. Az öreg megütődve tekintett reá. — Nemde tagadó választ nyerek ? — Ez egyszer igen. — Nemde állásom miatt. — Koránt sem fiatal ember. Hanem leányom kezét másnak ígértem. — Ki azon boldog? — Weinstein. — Isten önnel, uram ! E nap óta Antal többé meg nem jelent Adélék házánál, és Gusz­távval bár­hol találkozott legyen esze, nem tudott rá jó szemmel nézni. Mintha bizony Weinstein tehetett volna róla, hogy az öreg úr leá­nyát hozzá adta nőül, s hogy je is szerette a szép Adélt. De már Antal részéről ehez mégis csak nagy adag rész­akarat szükségeltetett! Tekintsük meg már most azt is, ki, vagy mi volt okozója az agg­legény Antal házánál a mindennapi zenebonának ? Hazajön épen most egyik legénye, fekete frakk, fehér nadrág a testén, kövér aranygyűrűk kövér ujjain, s mellényén roppant arany­lánc, melyről roppant aranyozott bronz-pecsétesnyomók lógnak le. — Hát maga hol kóborolt György? •— kéri haragosan Antal mester. — Hm, sétálgattam, — felel félvállról a legény. — Sétálgatott? — Úgy van, nincs ma inspekcióm. Ma János a székálló. — Maga nekem György nem tetszik. Láncos döbörgés! maga mindig korhelykedik, ez nincs a renden. — Korhelykedik a kinek van pénze. — Micsoda ?! ... a kinek pénze van ? ! . . . Ezer tatár ! hát hol szerezzük azt a sok pénzt ? Tőlem havonkint csak 20 forintot kap ! — Hát mire való az úri szerető? — Az úri szerető ? ... De isten értjük mi az ilyen fogásokat! Maga György a mészárszékben csal, hamisan mér, onnan szerzi a pénzt. Ha nem válik becsületes emberré, magam adom fel, magam csu­­katom be!­­És ily beszélgetésekből támadtak a zenebonák, melyekre a szom­­szédok kimondják az ítéletet, hogy­­— Oh, a veszekedő rosz ember! Lássunk most egyet korcsmár verekedéseiből is. A terézvárosi polgárok komoly méltósággal ballagnak a „Kedé­lyes sörtócsá“-ba, mikint a rucák szoktak szépen egyenkint ballagni a valóságos tócsába. — Ez a „sörtócsa“­ egy igen kellemes sörivó hely. Két asztalt veszünk figyelembe. Az egyik mellet magányosan ül Antal mester. Hiába, ha az em­bernek nincsen felesége, magányosan keresi fel azt a helyet, hol lega­lább embereket lát. A másik asztalnál két hízott kefeköte iddogál. — Hallotta ön Weinstein esetét? — kérdi az egyik. — Anyit tudok hogy fogságba került, de mi módon, azt nem tudom. — Borzasztó gazsága által. — Azt előre gyanítottam. Az a vasárus nekem soha sem tetszett; keféket is áruit, a mi jógáinkba ütközik. Antal mester figyelni kezdett szomszédjai beszédjére. (Vége következik.)

Next