Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-12-03 / 279. szám
Dunára nézett ki, dörömbölést hallott s a közel álló őr bizonyitá, hogy ő e zajt már régóta hallja. Derzsnél ez figyelmet keltött s anyival jobban meg volt lepetve, midőn az ajtóra menvén azon belől félig boszos, félig siránkozó és segítségért kiáltó női hangot halla. — Mi baja ott benn galambom? — kérdé kulcslyukon keresztül, a bezártat valami csintettért lakoló szolgaleánynak tartva. A körülmények szerint ítélve fogoly, a hangra figyelmessé lön s annak tulajdonosát akarta kitalálni. — Kicsoda kegyelmed ? — kérdé oly kedvesen csengő hangon, mely Derzs figyelmét egészen fölfokozá. — Egy magyar, a király kíséretéből. De miután jutott kegyed eme kellemetlen helyzetbe? -- Azt hoszas volna elbeszélni. Elég, hogy még reggel ide zártak s azóta elfeledtek ételem és italomról gondoskodni. Azért ha Istent ismer kegyelmed szerezzen egy kevés vizet, különben szomjan kell meghalnom. — A szerzés legkevesebb volna, de miként fogom benyújthatni ? • A kulcslyukat erre nem tartom elég tágasnak. (Vége következik.) A KÉTALAKU. Poe Edgar után Borosa Mihály. II. Híres nemes családból származtam , de nevem elhallgatom, mert aljas tetteim által megvetés , s utálat tárgyává lettem. Fajunk eleven képzelő tehetsége, s ingerlékeny véralkatáról széles darab földön ismeretes volt. Már zsenge ifjúságomban több jelet adtam, hogy ezen családi jellemet nagy mértékben örököltem, és a mint a korral haladtam, azon mértékben felfedezett ezen nem a legszebb jellem, úgy hogy ez több okokból jó barátim aggodalmának tárgya ; s az én gyakori botlásaim, s végre bukásom forrásává nőtte ki magát, önző, agyafúrt valók, a legostobább szeszély karjába meggondolatlanúl vetém magam oda, s a szenvedélyek lapjaként hánytak, vetettek. Szüleim gyávák, engedékenyek lévén, különösen atyám az enyémhez hasonló gyöngeség, vagy gyarlóságban sintődvén, minden erőlködésük dacára sem voltak képesek valamit tenni, miáltal szenvedélyimet féken tarthatták volna. Nehány gyarló, roszúl kezdett s roszúl végzett kísérletük az ő tökéletes bukásukkal, s az én dicsőséges győzelmemmel végződött. Ez naptól fogva minden szavam napi és háziparancs jön, s koromban, midőn más gyermeket korbácscsal fizetnek, én szabadakaratú, s minden tetteim korlátlan ura valók. Iskolai életem álmaiból egy roppant terjedelmű, Erzsébet királyné korabeli modorban építtetett lak tűnik elém, mely Angolország félreeső, zordon vidékén feküdt, hol néhány bütykös óriás fa terjesztette lombos ágait az elszórt odonszerű házakra. Valóban azon a szerű város néma, s hallgatag volt, mintha lelki elmélkedés, s áhitat óráinak lett volna szentelve. Még most is úgy tetszik , mintha arcomat körüllengené azon vén fák hős árnya: szinte érzem az elszórt bokrok és ligetek illatárját, melyek azon tisztes fák védelme alatt biztos menhelyet találtak, s még most is fülembe zúg az imára hívogató harangok mély, tompa hangja, mely a vidék síri csendét néha néha felzavarta, azért hogy a hallgató természet örök álmát félbeszakassza. Most midőn a legnagyobb nyomor sárfertőjében fetrengek, csak az derítheti föl elborult telkemet, ha gondolatimmal azon boldog korba visz a szárnyalok. A legparányibb tárgy fontossá,a mindennapi jelentékenynyé válik előttem , s úgy tetszik mintha azok élve , életnagyságukban vonulnának el lelkem előtt, s keblemben azon kort költik föl, mely még akkor nem veszett el, gyermek koromat. Oh mily fájdalmat ébreszt lelkemben a hajdan és most öszehasonlitása! Ha magam előtt látom a testi s lelki tulajdonokkal koronázott gyermeket, a serdülő ifjat, kit véralkata azon vészes ösvény fele űzött, mely elnyelendi, s elnyelte; keserű künyük tolulnak szemeibe, de nem merek sírni, mert azon gyermek, kiből ily szörnyeteg fejlődött, nem érdemel könyüt. Az iskola, melyben tanultam, roskadt ószerű épület volt, széles kert, és óriás fáktól övezve, melyeket magas tégla kerítés körített. Ez a börtönhöz hasonlító sánc volt gyermekvilágom határa, ami azon kívül történt és létezett, hetenként csak háromszor láthatánk; szombat este, midőn egy segéd tanító kísérete mellett tömegesen sétára mentünk; és vasárnap, midőn hasonló ünnepélyes menettel a délelőtti, és délutáni isteni tiszteletre vezettek bennünket a helység goth egyházába. Ezen egyház lelkésze volt iskolánk igazgatója, vagy felügyelője Mily szörnyű ámulattal, s tátott szájjal néztem et a templom sarkában álló elrostélyzott kalitkánkból, midőn ünnepélyes, vontatott, s kimért léptekkel szószékre mászott! Ezen tisztes, buzgóságtól átsugárzott arcú, bő, hullámzó papi öltönybe burkolt, oly kínos pontossággal hajporozott fejű, csupa szeretetet leheltő egyén volt-e az, ki néhány óra előtt mosdatlan, borotválatlan pofával, piszkos rongyos öltönyben oly kíméletlenül hajtotta végre kezében suhogatott korbácsával az iskola Drákótörvényeit ? Ez sphinx megoldhatlan talánya, melynek megoldására a mi falusi akadémiánkban nem találtatott Oedipus. Az iskola széles falának egyetlen magas ajtaja volt, mely csak azon életünkben korszakot alkotó három órán nyílt fel, vagy akkor, ha valamelyik tanuló,intézetünk szűk falait a paradicsom illatos tévéivel cserélvén fel, temetőbe kisértetett, csuda , tehát ha ezen ajtó kísérteties csikorgása mindanyiszor hideg verejtéket hajtott homlokunkra, vagy vallásos elmélkedést keltött lelkünkben? Fogházunk falain kivül egy kis homokkal fedett tér játékra vala rendelve; háta mögött egy bokrokkal benőtt tér állott; de ezen szentélyekbe csak igen különös alkalmakkor juthattunk; példáúl midőn iskolába vittek bennünket, s midőn azt viszont elhagytuk, vagy idő közben karácsony vagy husvét ünnepekre haza vitettünk. Istenem! milyen épület volt az az iskola! Valóságos ördöngös vár. Nem volt annak vége, mert a sok szárny, kiáltvány toldalékban úgy eltévedt ki két évig lakta is, mintha tömkelegbe vetődött volna. Ha az iskolateremen, vagy hálószobán kívül az épület más részeiben bolyongtam, s valaki hirtelen azt kérdezte volna : „hol vagy ? mond meg, mert meghalsz“ ! — azt feleltem volna: „csak ölj meg, ne várj, mert én ítéletnapig sem találom el hol lehetek.“ — Egyik szobából a másikba, sőt némely szobának egyik szögletéből a másikba nem lehetett a nélkül jutni, hogy néhány lépcsőt ne ment légyen az ember fel vagy alá felé. Intézetünkről a fogalmunk tehát nagyon hasonlított a végetlenteli fogalmunkhoz. Öt évig epedtem ezen ördöngös várban, de öt év alatt sem vehettem ki, melyik részében állhat azon parányi hálószoba, mely megkülönböztetésül számomra, és 18—20 iskolás pajtásom számára vala rendelve. Tanszobánk volt legnagyobb az egész épületben, de mily borzasztó képe soha nem törlődik ki lelkemből. Végetlen hosszú, keskeny , agyon nyomásig alacsony , apró gothablakoktól világított, vastag gerendákon nyújtózó, cifra deszkákkal fedett csaknem földalatti folyosó volt az , melynek puszta szemmel alig belátható, iszonyt gerjesztő egyik végében állott egy nyolc vagy tíz lábnyi ketrec, vagy szentély, melyben intézetünk igazgatója, tisztelendő tudós Bransbey úr szokott mozogni tanítás ideje alatt. Az egész ketrec kemény fából vala öszeütve , s goromba ajtóval ellátva, de azt mondom hogy akármelyikünk készebb lett volna kenyéren, és vizen a legsötétebb föld alatti tömlőébe három napot kiállani, mint hogy ezen méltóságos csikorgó ketrec ajtaját a főiskola igazgató úr távolléte alatt kimerésztette volna nyitni. A terem másik sarkában két hasonló ketrec állott, melyre nem tekintettünk anyi kegyelettel, de igen , annál nagyobb borzadálylyal. Egyik a klassikusok , másik az angol nyelv , és számtan oktatójának ketrece volt, mert ebből állott mindaz, mit öt év alatt tanulnunk kellett. Az egész teremben ócska, idő és szuette majd egymás mellett álló, majd egymást keresztül vágó halomnyi pad, és asztal állott a legbadarabb rendetlenségben. Az asztalok elviselt, tentával pettyegetett könyvekkel valának megterhelve, s minden lépten nyomon nevek, torz alakok, s a tolikés különböző teremtményei tűntek föl, mely miatt boldogabb időkbeni alakjuk, s szinüket műérte sem lett volna képes felismerni. Egyik oldalon hosszú nádcsövekkel ellátott vizcsöbör állt a múzsák számára itatóul, és másikon egy roppant tokos falióra ketyegett , mely szegény gyülekezetbe torongnak, és egyúttal toronyórának beillett volna. (Folytatása következik). 1028