Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-09-25 / 221. szám

Te Bab­us a hasamba, Plutus te menj a zsebbe. A Egy szászországi pár fiát a göttingai egyetembe küldötte; sokat költött rá, de minden eredmény nélkül, mert a fiú semmit sem tanult. E szomorú tapasztalás után felkiáltott egy­szer az atya: — Oh én istenem. Hány tehenembe került már ez az egyetlen­­ szamár! A Rothschild James úr nem irtózik semminemű költségtől, csakhogy bulognei ura­dalmát fényessé tegye. Birtoka mellett egy kertet s házat valami özvegy aszony bir, ki azt a pénzkirálynak sem­mi áron nem akarja átengedni. E ház és kert nem ér 50,000 frankot. De a pénzkirály ígért érte 500,000-et, később 8 százezret, végre egy milliót; a nő szót sem akar hallani. Ez az özvegy aszony valószínűleg magyar eredetű lehet, mert rólunk van az megírva: „A magyar ha szépen kérik, az ingét is odadja. — De a jussát nem hagyja.“ Vegyesek. A Párisnak egyik l­egszebb szí­nésznője valami egy hónapig minden nap páholyában, vagy a páholynyitogatónál csinos virágfüzért talált, mely számára hagyatott ott. Ez az ajándék ugyan nem ritka, mert min­den szép hölgy számolhat virágfüzérre, legki­vált pedig színésznő. Azonban a dologban az volt a különös hogy az ajándékosztó a legmélyebb incognito alá rejtőzött. A színésznő játéka alatt nagy szorgalom­mal kémlelte a páholyokat, a fölszintet, sőt a coulissák mögé is be-letekintgetett , — de is­meretlen udvarlóját semmikép fel nem fedez­hette. — Váljon valami idegen herceg , ez, ki szivemet elébb megnyerni óhajtja, mielőtt ko­ronáját s kincseit lábamhoz rakná ? — gondol­kozik a szinésznő. De a talány e kérdés által sem nyert meg­fejtést. — Vagy tán e művész, kinek szerénysége és szegénysége tiltja, hogy szenvedélyéről val­lomást tegyen előttem! Semmi felelet. A színésznő sorban tudakozódott a páholy nyitogatónál, a divatárusnőknél, a párisi vi­rágárusoknál. Hiába! A­hány ismerőse csak volt a színházban, mindnyájától tudakozódott, — szinte hiába! S a virágfüzérek mindennap megjelentek szokott helyükön. Mintha csak valami tündér­kéz varázsolta volna azokat oda. Egy este azonban a virágok mellett csi­nos kis levelke is hevert. A színésznő örömét , melyet a valahára kielégíthető kiváncsiság idézett elő, leírni lehe­tetlen. — Végre tehát mégis nyilatkozik! mondá magában. — Tudtam, bármily szerény, bármily félénk legyen is , —­ bájaimnak ellent nem állhat. A levél így hangzott: „Bájos angyal! Mindennap eljöttem, hogy önt csodáljam, hogy elragadtatva tapsoljak ön­nek, hogy átszellemüljek ön szemeinek tüzétől, s hogy ezüsthangjának kéjzeli hullámaiban meg­­törödjem. •— Ez kissé bolond kitétel, — gondolá a színésznő, — de elég örült arra, hogy igaz sze­relméről meggyőződhessem. Tovább olvasott : „Ön véghetlen szép és kellemteljes ! Mily boldogok lehetnek, kik önhöz közelíthetnek ! A világ minden kincse föl nem ér önnek egy mo­solyával. Istenemre nem! . . . — Idáig nagyon szellemdús , — sóhajtott a művésznő, egyet fordított a lapon s tovább olvasá . .. „S mégis merészkedem önt szeretni, ön­nek bevallani, hogy imádom ! Sőt tovább me­gyek, arra bátorkodom önt kérni, hogy ne utasitson engem visza. — Mily kellemes modorú, — gondolá is­mét a színésznő. „Ha szerelmem e követelése nincsen en­nek ellenére, boldogítson engem az által, hogy tűzze fel e virágfüzért keblére. Ekkor, ekkor az emberek legboldogabbika leszek.“ A levélnek itt vége szakadt. Semmi aláírás! — Tehát semmi név? Ez borzasztó. De oh, ... itt még utóirat is van. S az utóirat szavai ezek voltak : „U. J. Ha tudni óhajtja ön , hogy ki va­gyok, tekintsen ön jobbra — a karzatra. Is­­mertetőjelül kabátom le lesz vetve.“ E végszavak oly kellemetlen hatást gya­koroltak a színésznőre, hogy rögtön roszul lett, s ezen este nem játszhatott. Felfedezését ugyan minden ember előtt titokban tartotta, de újságírók előtt várjon mily titok maradhat leplezetlen ? A Molier mélyen gondolkozva balla­gott el egykor a Notredame egyház előtt, mely­nek ajtajához egy középkorú szegényen öltö­zött s igen beteges kinézésű férfi támaszkodott. — Uram segélyért esedezem. Szerencsét­len viszonyok közé jutásom késztet a koldu­lásra, — s fólamlott a férfi küzdve önmagával. A költő szórakozottan nyúlt zsebébe, s egy pénzdarabot nyújtott a kérőnek. Alig távozott néhány lépésnyire, midőn valaki utána kiáltozott. — Uram ! uram ! Moliér viszszafordult. A kéregető állott előtte. — Nos? — Ön valószin­űleg tévedt. A pénz, mit kalapomba dobott, egy arany!­em itt van. — Csak tartsa meg, s még fogadja ezt is, — szólt Moliér még egy aranyat nyújtva neki. — A becsületesség érdemli a legnagyobb ju­talmat. Nemzeti színház. s S­e­p­t. 24-én : Egy nő, kinek elvei van­nak — Dobsa Lajostól. Az eleven sok szellemmel írt vígjáték ma is mindvégig gyönyörködteté a nagyszámú kö­zönséget; volt sok taps, s a szerző a vígjáték végén zajosan előhívatott. Ha igazságosak akarunk lenni, be kell vallani, hogy a másod­szereplők ma is jobban tetszettek, a főszemélyeknél. (Így lesznek az utasok, elsők.) Valóban alig lehet, kedvesebb, szeretetre­méltóbb, követelő komornát képzelni, mint Ötvös-Borcsa, ki e darabban excellenter ját­szik. Réthi az originális huszárt szinte reme­kül adja. Felix a borbélylegény (Hubenai) túloz, úgy ugrál, mint egy barázda-billegető. Szerdahelyi ügyesen játszott. Szerepe a patiens nélküli orvos — hálás szerep (a pezsgő­­zést nem is számítva).— Maszkírozva is jól volt, csakhogy kisé mulatt szinti, meglehet tartott tőle, nehogy ismét valakihez hasonlítson. Komlóssi Ida jól játszott, csak néhol vet­tünk észre egyes jeleneteiben némi vonta­­tottságot. Lendvai Csermelyit jobban adta , mint Feleki, a­menyiben rajta meglátszott a szerel­­messég, míg az csupán hideg férfi volt. A vígjátékot ballet követé , a „Festő álomképe.“ Aranyvári kisaszony, sokhelyt álomkép­­szerüleg lebegett előttünk, szabatos fordulatai­val, s mesteri lábújjhegyezésekkel, miket a tapsok lelkesítő zenéje kisért. MA ADATIK 23. Bérlet szünet. K­U 1­­0 K. Eredeti opera 4 fel. Irta Kirchlehner F. Zené­jét Császár György. — Az első felvonásban előfordulandó „magyar táncot“ előadják: Ber­ke Johanna, Kiasz Róza, Tóth Soma, és Róka. Személyek: IV. Béla, magyar király — Jíratka. Kuthen, kun király — Udvarhelyi M. Uzád, kun herceg — Füredi, Retel, Uzád rokona és barátja, kun , — — — Benza. Margit, Árvai gróf leánya, Béla által neveltetve — — Hollósi-L-né. Miska, barátnéja — — Korcsek Loop. Andorási Lajos, magyar ne­mes ifjú— — — Jekelfalussy. Magyarok. Kunok. Parasztok. Történethely : részint Béla király udvara, ré­szint Ónodvár. Idő 1241. Kezdete, Ti órakor vége, 9 után. Megrendelhető a „Hölgyfutár** mellett megjelent HUSZONNÉGY ÍRÓ- ÉS SZÍNÉSZ­Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Garay János, Nagy Ignác, Jókainé, Lonovits-Hollósy Kor­nélia, Lendvai -Latkóciné, Komlóssy Ida,­ Gróf Kádáty Gedeon, Szigligeti, Degré Alajos, báró Podmanicky Frigyes, Vas Gereben, Szigeti, Vadnai Károly, Feleki Miklós, Lendvai, Szentpé­­teri, Egressy Gábor, Tóth József, Füredi, Szerdahelyi Kálmán , Réthy és ifj. Lendvai Márton arcképeivel. E Barabás által rajzolt, s élethű arcképekhez életirási szöveg, s az illető íróknak egy egy szebb műve van, csatolva, mig az egészet igen csinos kötés egyesíti. Ennélfogva ez arcképalbumot mind diszasztalra, mind ünnepi, vagy más ajándékul fö­­löttéb ajánlhatjuk. Különös előny a megrendelőkre, hogy ezen arcképalbum már megjelenvén, a dij bekül­dése után keresztkötés alatt rögtön megküldetik. Ára, megküldéssel: 3 Irt., mely öszveg az alább irt lap szerkesztőségéhez intézendő. Pest, augustus 25. 1856. A „Hölgyfutár“ szerkesztősége. 900 Tulajdonos: Nagy Ignác özvegye. PEST, 1856. EMICH GUSZTÁV KÖNYVNYOMDÁJA, EGYETEM-UTCA, TAKARÉKPÉNZTÁR-ÉPÜLET 2. SZ

Next