Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)
1857-02-23 / 43. szám
— Várjon csak az ég szerelmére, hagyjon végre beszélnem, szóljon, kik szoktak zongorázni ebben a házban... A házmester ráncokba szedő homlokát, mutató ujját szeműldéi közé nyoma, s gondolkozást szenvelgett. — Hm! hm! melyik emeleten ? .. mert a másodikon tudok egyet, most jött valami Hamury nevű zongoraművész... — Az elsőn.. az elsőn.. hallja . .. az elsőn ?... — Hm! hm! az elsőn ? hadd lássam. — Az orvosnak van zongorája, de nem zongorázik; — az ügyvédné szépen játszik, de nincs zongorája. — Várjon csak .. úgy délutánonként,. este felé, 5-től 7-ig, s egy igen szép darabot, ha emlékeznék, mint ha fák susognának, levelek reszketnének, egy szép szelid szomorús darabot... — Ahá.. tudom már. .. hogy némm jutott eszembe ez — hoszszú szünet után felbólintgatva komolyan mondogatá : Ej ! Ej !.. — Nos! Nos! beszélni fog , végre... — Már nem laknak itt! mondá szomorúan. — De ki volt hát az ? mondja hát... — Mari kisasszony!... — Mari kisasszony, ostoba beszéd, hisz minden Mari lehet Mari kisasszony. — A nagyságos urnás volt... — Ki volt.. ki volt... — Rokona volt!... — De hát meg tudnám mondani hova költöztek ?... — A nagyságos úr az úri utcába... — Hát a kisasszony?.. — Oh Istenem!.. Istenem!... — Beszéljen hát?.. a kisasszony is elköltözött? hova, hova? — A kisasszony?, tudja az ég!, de nem tudom, megmondjam ?... — Oh értem, tehát betiltotta a tudósításokat... De hát miért nem zongorázik , mondja csak erről talán szólhat... A házmester ostobául bámult reám, s szemeihez nyúlt hüvelyk ujjaival. — Oh szegény kisasszony!. ő nem is fog többé zongorázni... — Hogy érti ezt... mint érti ezt... — Tehát még most sem tudja?.. — Talán nincs többé zongorája ? .. — Ott ahol ő van, arra nincs szükség... Elsáppadtam s hittem hogy értettem ?.. — Hogy hogy ? .. kérdém reszkető hangon.. . — Meghalt!, felelt határozottan a házmester. Tudja Isten mikép, de elszédültem volna, ha a házmester meg nem kapja karom, midőn egy székre ültetett, szükségét éreztem a további kérdezősködésnek... — És a nagyságos vir!.. a számot a ház számot mondja meg... — Minek mondjam meg ? ha ön csak a kisasszony nevét fogja említeni, rész fogadásban részesül; a nagyságos úr gyűlölte a kisasszonyt . .. — Szegény leányka... Szegény Mari!.. — Azért ugrott a Dunába... — Mit beszél... a Dunába ?.. — Igen !.. Igen !.. Ekkor már távoznom kell , az udvar szűk volt, tér és szabad lég kellett nekem, fel s alá járó népek nevetkerező arcokkal, robogó kocsik, fényes kirakatok, hogy szemem lelkem elkáprázzon. Alig akadtam a kapura, az utcán zavaromban beleütköztem az emberekbe... így értem le a Dunához. A Duna láttára jéghideg borzadály futotta végig tagjaimat... A nap, sugaraival csókolta a habokat, a habok csókolózva nyalogatták az eleven gőzösök oldalait, melyek tarka néppel voltak tömve, a kerekek játszián döbörgtek, a csengetyűk harsányan csengettek... még az apró csónakok is mind vidor néppel voltak megrakva. S én meg is borzadtam a Dunától. Ah nem! nem! nem! . . . (Folytatása következik). KÉSŐ ÉBREDÉS. Irta Lauka Gusztáv. (Vége.) úgy történt amint mondottam, nyakába kapaszkodtam, és össze vissza csókoltam a legjobb barátot, és ritka madarat. A jó barát fara avis in terris, s ebben a diáknak igazsága van. A báró mosolygott, s spichának nevezett. 1844- ben még mindig falunkban volt a báró. Én, Mari, s ő elvállhatatlanok lettünk. Vagy ő volt velem, vagy a feleségem vele, vagy én voltam vele, vagy ő a feleségemmel. Lovai is voltak, mi nekem nagyon jól esett, miután nekem nem voltak. Kocsikáztunk, hogy a föld is rengett bele, én gyalog járni szinte elfeledtem. Az inasa ugyan elszöktette a szobaleányomat, a kocsisa meg a dajkát, de mi úgy szerettük egymást, hogy ilyen apróságokat tekintetbe se vettünk. Anyira mentünk egymáshoz a ragaszkodásunkban , hogy szinte félnünk kellett, miszerint ha egyszer elmegy, mi is vele távozunk. A faluban nem neveztek máskép bennünket mint az: elválhatlanok! Én őt csak kedves répámnak neveztem. Ő engem brúderének. Feleségem előtt ő báró bácsi volt. Feleségem előtte : theure gnädige ! A sárgarépát is szeretni kezdtem , úgy tetszett nekem ez a Gelberühben. Hét év alatt össze sem koccantunk, pedig híres duellans volt. 1845- ik év farsangján bizonyos szerda napon , én , feleségem, s a báró Szathmárra mentünk a vásári bálba. Nagyon resteltem, hogy a város nevét kikottyantottam, — miután szándékom volt azt titokban tartani. Midőn hárman egyszerre — nem a báró karjain — a táncterembe léptünk, suttogni kezdett a jelenvolt publicum jelentősebb része. Én „vérmesmérsékletű“ ember vagyok — engem szerfelett bántott a suttogás. Későbben elhalgattak, mire én is lecsillapodtam. Malheurom, hogy táncolni nem tudok , feleségemmel még csak nem is táncolhattam, egyre a báró hurcolta — akarom mondani: táncoltatta. Ez feltűnt a táncvigalomban. Kis városban mindenféle szamárság feltűnik. Ismét suttogás jön. Most már tudhatom, miként rólunk suttognak. Én vérmes mérsékletű ember vagyok, engem szerfelett bántott a suttogás. A suttogásnál többen meg sem állapodtak, hanem vihogni kezdettek. Ho hó! ezt már nem tűrhetem, neki rontottam egynek a sok közül, ki legjobban kvihogott, meg akartam csípni, de csak frakk gombját érhetem, a gomb kezeim közt maradt, a frakk elugrott. Bajaimról nem szeretek hosszasan beszélgetni. Anyi igaz, hogy mentegetnem kellett magamat, különben talán kivezettek volna. Minthogy az egész bizonyos távoleső szegletben történt, feleségem s a báró mit sem láttak, mit sem halottak. Azt azonban meglátták, hogy elkomolyodtam. — Wie befinden sie sich Bruder ? ! — Infam! Szegény báró bizonyosan azt gondolható, hogy az bánt, mert feleségemmel táncol. Még jobban elkomolyodott nálamnál, német hozzám vezeté, s az étterembe ment szivarozni. — Nem evett, nem ehetett, mert már odahaza jóllaktunk. Nem barbárnak nevezett. Igazsága is volt, nem is; az igaz, hogy barbár voltam, de nem a báró irányában. Felkerestük. Elmondtam neki a történteket, mire oly gyengéd volt, hogy még ő kért tőlem engedelmet. Visszatértünk a terembe. 182