Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)
1857-03-26 / 69. szám
306 A lány, nem nyerve választ, folytatá : — Fog ön szavamnak hitelt adni asszonyom ? — Kérem ! — mondá a hölgy, kezét folyvást a lány kezében hagyva, melynek olykori delejes simogatása, oly kedves érzést támasztott nála. Betti folytatá : — Egy szavamba kerül ön nyugalmát visszaszerezni; egy szavamba , ön férjét megtériteni, ha ön ígéri, hogy ezen egy szót, fel nem fogja ellenem használni. — ígérem kisasszony, — mondá a hölgy, kissé lehajolva a lányhoz, ki alacson székecskén ülve, feje, a nőnek csak öléig ért fel. — Előlegesen csak egy szót mondok,aztán majd bővebben is felvilágosítom, majd máskor, majd idővel; midőn szerencsém lehet egykor önt is barátnőmnek nevezhetnem, midőn unalmas óráit elűzendő, meg-meg fog látogatni engem. Meg fog ön többször is látogatni ? — Igen, — mondá a hölgy, s maga sem tudta miért, oly jól kezdé érezni magát a lány közelében ; valami megfoghatlan, titkos hatást gyakorolt reá, maga sem tudta, mi az, csak érzé, hogy oly jól esik e bűvös lánynak szemébe nézhetni s kezét annak kezében tarthatnia! (Vége következik.) MISTER WATKINS TOTTLE. (Boz Dickens londoni vázlataiból.) (Folytatás.) — Úgy hallja ajánlatomat. Ön ismeri természetem, gyors elhatárzás, — igen, vagy nem! Én kifizetem a 37 fontot, s ezen felül még 10-et előlegezek önnek, mivel ön képesítve lesz havitervét folytathatni , — ha ön kezeirását adja , hogy hat hónap múlva, midőn már miss Lillertont nőül vette, nekem 150 fontot fizetend, s másodszor , ha megígéri ön, hogy a hölgynek tüstént házassági ajánlatot tesz. — Tüstént ? — ugyan gondolja meg édes Parsons. — A meggondolás az ön, s nem azén gondom. Ö önt híréből rég ismeri, habár személyesen csak rövid idő óta. Szűzies tartózkodása dacára — azt hiszem, — örülni fog, ha minél előbb főkötő alá jut. Nőmnek megvallotta. — Mit, — hogyan? — Mit vallott meg ? — kiáltott a szerelmes Tottle. — Hogy mit vallott tulajdonképen, azt egyenesen megmondani nehéz volna, mert csak jelek s célozgatások által beszélt, hanem nem ért az ily dolgokhoz, s azt mondá, hogy miss Lillertonnak ön iránti véleménye igen kedvező, röviden, hogy kezével csak egyedül önt fogná megajándékozni, és senki mást. Tottle felugrott s hevesen csöngetett. — Mit jelent ez? — kérdé Parsons. — Egy iv bélyegpapírt hozatok. — Tehát elhatározta magát ? — Igen. Tottle megírta a kötelezvényt, Parsons kifizette, s így a barátok együtt ültek kocsiba. — Tottle, — szólt Parsons, — önnek még ma nyílik alkalma nyilatkozni. — Ne legyen ön rest, Tottle. — Én kész vagyok. — Mily tréfa lesz az, ha önöket mint egy párt látom! — kiáltott Parsons s hangos kacajban tört ki, úgy hogy Tottle megijedt s a ló megbokrosodott. Itt van Fanny és az ön jövendöbelije, együtt sétálnak a kertben. Használja ön az alkalmat, Tottle. A hölgyek elé mentek. — Itt van barátunk, édes miss, — szólt mistres Parsons. A hölgy gyorsan visszafordult s Tottle üdvözletét ama édes zavarral viszonza, melyet már első találkozáskor észrevett. — Látta, hogy örült, hogy önt láthatta ? — súgta Parsons. — Nekem pedig úgy tetszett, mintha vonásai azt mondanák: inkább látnék más valakit. — Az asszony mindig így tesz, a fiatal épen úgy, mint az öreg. Azt soha sem nyilvánítják, hogy mennyire örvendenek annak látásán, kiért szívük dobog. Aki olyan vén, mint ön, az ezt már tudhatná. Fanny, miután nem lett, százszor is megvallotta ezt nekem. Tottle sóhajtott. — Kezdje meg ön mindjárt működését, — szólt Parsons, ki minthogy a speculatióra pénzt kölcsönözött, az igazgatást magára vállalta. — Igen, — mindjárt — Szólítsa meg, — mondjon neki valami hízelgőt. — Igen, igen, — majd ebéd után. — Ej, ej ! — kiáltott Parsons asszonyság. — Önök férfiak csakugyan udvariasak ; először egész délelőtt a városban maradnak, s most midőn megjöttek, itt állanak és egymással suttognak, velünk épen nem törődve. — Mi azon üzletről beszélgettünk Fanny, mely oly soká feltartoztatott, — jegyző meg Parsons , jelentékenyen pillantva Tottlera. — Istenem! mily gyorsan múlt el a délelőtt, — szólt miss Lillerton, arany óráját elővéve, melyet minden különös alkalommal felszokot húzni, akár lejárt, akár nem. — Én nekem pedig igen hosszúnak tetszett, — súgó Tottle szerényen. — Bravo ! — súgott fülébe Parsons. — így már jól megy. — Igazán! — kiáltott miss Lillerton, csodálkozással. — Valóban sokat, az ön — és Parsons asszonyság társaságának nélkülözésében találom. A hölgyek a házba mentek. Parsons pár lépésre hátra maradt barátjával. — Az ördögbe! — suttogá , — nőmet minek hozza be a bókba ; ez által az egész hatás pokolba veszett. — Egy meg nagyon ügyetlenül lett volna mondva, — viszonzá Tottle. — Bolond lesz e csupa szerénységből, — súgta Parsons nejének a vendég szoba küszöbén. — Ej, édes férjem erre soha sem gondoltam, — viszonzá mistres Parsons; azután Tottléhoz fordult: — Mr Tottle, mi magunk közt egészen barátságosak vagyunk; miss Lillerton úgy tekintetik, mint a családhoz tartozó tag, s önt sem tekintjük idegenül. Erre Tottle azon óhajtását fejezte ki, hogy vajha a család őt úgy tekintené mindig, mint a kebeléből valót, s bensőleg óhajtotta, vajha szerénysége engedné, hogy viselete kissé otthoniasabb lehetne. — Kérném mi Tottle, ha azon tálat kissé idább nyújtaná, — szólott az ebéd alatt miss Lillerton. Tottle megborzadt, — reszketett, — a tálat oda nyújtotta, — s egy poharat eltörött. A háziasszony arca is, mely eddig csupa jóságot sugárzott ki, most vészjósló kifejezést nyert. — Véghetlenül fájlalom, — hebegé a szerencsétlen. — Nem tesz semmit, — viszont a Parsons asszonyság oly hangon, melyből eléggé meg lehetett érteni, de hogy bizony tesz! — Mr Tottle bizonyára tudja, hogy ily esetben mi a büntetése nőtelen embernek, — véve fel a szót miss Lillerton. — Egy helyet 12 poharat kell vennie. Parsons Tottle lábára hágott, jelenteni akarva, hogy annál hamarább fog menekülni az efféle büntetésektől, minél hamarább megszűnik nőtlen lema. Tottle megértette az intést, s mistres Parsons dicséretes lélekjelentéssel szólította fel borivásra. — Volt ön már Suffolkban, Tottle? — kérdé Parsons, kinek már ismét mesélhetnékje volt. — Ott nem voltam , hanem Devonshirében. — De az Suffolkban volt, mi ott sok évvel ezelőtt velem történt. Hallotta ön már ezt ? Tottle már mindenesetre négyszer vagy ötször hallotta , de mégis a legnagyobb kíváncsiságot fejezett ki, azt újra hallhatni. Parsons tehát hozzá fogott a meséhez, nem kevés háborgatás nélkül neje részéről. (Folytatása következik).