Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)

1857-03-26 / 69. szám

306 A lány, nem nyerve választ, folytatá : — Fog ön szavamnak hitelt adni asszonyom ? — Kérem ! — mondá a hölgy, kezét folyvást a lány kezében hagyva, melynek olykori delejes simogatása, oly kedves érzést tá­masztott nála. Betti folytatá : — Egy szavamba kerül ön nyugalmát visszaszerezni; egy sza­vamba , ön férjét megtériteni, ha ön ígéri, hogy ezen egy szót, fel nem fogja ellenem használni. — ígérem kisasszony, — mondá a hölgy, kissé lehajolva a lányhoz, ki alacson székecskén ülve, feje, a nőnek csak öléig ért fel. — Előlegesen csak egy szót mondok,­aztán majd bővebben is felvilágosítom, majd máskor, majd idővel; midőn szerencsém lehet egykor önt is barátnőmnek nevezhetnem, midőn unalmas óráit elű­zendő, meg-meg fog látogatni engem. Meg fog ön többször is láto­gatni ? — Igen, — mondá a hölgy, s maga sem tudta miért, oly jól kezdé érezni magát a lány közelében ; valami megfoghatlan, titkos hatást gyakorolt reá, maga sem tudta, mi az, csak érzé, hogy oly jól esik e bűvös lánynak szemébe nézhetni s kezét annak kezében tarthatnia! (Vége következik.) MISTER WATKINS TOTTLE. (Boz Dickens londoni vázlataiból.) (Folytatás.) — Úgy hallja ajánlatomat. Ön ismeri természetem, gyors elha­­tárzás, — igen, vagy nem! Én kifizetem a 37 fontot, s ezen felül még 10-et előlegezek önnek, mivel ön képesítve lesz havitervét foly­tathatni , — ha ön kezeirását adja , hogy hat hónap múlva, midőn már miss Lillertont nőül vette, nekem 150 fontot fizetend, s másod­szor , ha megígéri ön, hogy a hölgynek tüstént házassági ajánla­tot tesz. — Tüstént ? — ugyan gondolja meg édes Parsons. — A meggondolás az ön, s nem az­­én gondom. Ö önt híréből rég ismeri, habár személyesen csak rövid idő óta. Szűzies tartózko­dása dacára — azt hiszem, — örülni fog, ha minél előbb főkötő alá jut. Nőmnek m­egvallotta. — Mit, — hogyan­? — Mit vallott meg ? — kiáltott a szerel­mes Tottle. — Hogy mit vallott tulajdonképen, azt egyenesen megmonda­ni nehéz volna, mert csak jelek s célozgatások által beszélt, hanem nem ért az ily dolgokhoz, s azt mondá, hogy miss Lillertonnak ön iránti véleménye igen kedvező, röviden, hogy kezével csak egyedül önt fogná mega­jándékozni, és senki mást. Tottle felugrott s hevesen csöngetett. — Mit jelent ez? — kérdé Parsons. — Egy iv bélyegpapírt hozatok. — Tehát elhatározta magát ? — Igen. Tottle megírta a kötelezvényt, Parsons kifizette, s így a bará­tok együtt ültek kocsiba. — Tottle, — szólt Parsons, — önnek még ma nyílik alkalma nyilatkozni. — Ne legyen ön rest, Tottle. — Én kész vagyok. — Mily tréfa lesz az, ha önöket mint egy párt látom! — ki­áltott Parsons s hangos kacajban tört ki, úgy hogy Tottle megijedt s a ló megbokrosodott. Itt van Fanny és az ön jövendöbelije, együtt sétálnak a kertben. Használja ön az alkalmat, Tottle. A hölgyek elé mentek. — Itt van barátunk, édes miss, — szólt mistres Parsons. A hölgy gyorsan visszafordult s Tottle üdvözletét ama édes zavarral viszonza, melyet már első találkozáskor észrevett. — Látta, hogy örült, hogy önt láthatta ? — súgta Parsons. — Nekem pedig úgy tetszett, mintha vonásai azt mondanák: inkább látnék más valakit. — Az asszony mindig így tesz, a fiatal épen úgy, mint az öreg. Azt soha sem nyilvánítják, hogy mennyire örvendenek annak látá­sán, kiért szívük dobog. A­ki olyan vén, mint ön, az ezt már tudhat­ná. Fanny, miután nem lett, százszor is megvallotta ezt nekem. Tottle sóhajtott. — Kezdje meg ön mindjárt működését, — szólt Parsons, ki minthogy a speculatióra pénzt kölcsönözött, az igazgatást magára vállalta. — Igen, — mindjárt — Szólítsa meg, — mondjon neki valami hízelgőt. — Igen, igen, — majd ebéd után. — Ej, ej ! — kiáltott Parsons asszonyság. — Önök férfiak csakugyan udvariasak ; először egész délelőtt a városban maradnak, s most midőn megjöttek, itt állanak és egymással suttognak, velünk épen nem törődve. — Mi azon üzletről beszélgettünk Fanny, mely oly soká feltartoztatott, — jegyző meg Parsons , jelentékenyen pillantva Tottlera. — Istenem! mily gyorsan múlt el a délelőtt, — szólt miss Lil­­lerton, arany óráját elővéve, melyet minden különös alkalommal fel­­szokot húzni, akár lejárt, akár nem. — Én nekem pedig igen hosszúnak tetszett, — súgó Tottle szerényen. — Bravo ! — súgott fülébe Parsons. — így már jól megy. — Igazán! — kiáltott miss Lillerton, csodálkozással. — Valóban s­okat, az ön — és Parsons asszonyság társaságá­nak nélkülözésében találom. A hölgyek a házba mentek. Parsons pár lépésre hátra maradt barátjával. — Az ördögbe! — suttogá , — nőmet minek hozza be a bók­ba ; ez által az egész hatás pokolba veszett. — E­gy meg nagyon ügyetlenül lett volna mondva, — viszonzá Tottle. — Bolond lesz e csupa szerénységből, — súgta Parsons nejének a vendég szoba küszöbén. — Ej, édes férjem erre soha sem gondoltam, — viszonzá mis­tres Parsons; azután Tottléhoz fordult: — Mr Tottle, mi magunk közt egészen barátságosak vagyunk; miss Lillerton úgy tekintetik, mint a családhoz tartozó tag, s önt sem tekintjük idegenül. Erre Tottle azon óhajtását fejezte ki, hogy vajha a család őt úgy tekintené mindig, mint a kebeléből valót, s bensőleg óhajtotta, vajha szerénysége engedné, hogy viselete kissé otthoniasabb lehetne. — Kérném mi Tottle, ha azon tálat kissé idább nyújtaná, — szólott az ebéd alatt miss Lillerton. Tottle megborzadt, — reszketett, — a tálat oda nyújtotta, — s egy poharat eltörött. A háziasszony arca is, mely eddig csupa jó­ságot sugárzott ki, most vészjósló kifejezést nyert. — Véghetlenül fájlalom, — hebegé a szerencsétlen. — Nem tesz semmit, — viszont a Parsons asszonyság oly han­gon, melyből eléggé meg lehetett érteni, de hogy bizony tesz! — Mr Tottle bizonyára tudja, hogy ily esetben mi a büntetése nőtelen embernek, — véve fel a szót miss Lillerton. — Egy helyet 12 poharat kell vennie. Parsons Tottle lábára hágott, jelenteni akarva, hogy annál ha­marább fog menekülni az efféle büntetésektől, minél hamarább meg­szűnik nőtlen lema. Tottle megértette az intést, s mistres Parsons dicséretes lélek­­jelentéssel szólította fel borivásra. — Volt ön már Suffolkban, Tottle? — kérdé Parsons, kinek már ismét mesélhetnékje volt. — Ott nem voltam , hanem Devonshirében. — De az Suffolkban volt, mi ott sok évvel ezelőtt velem tör­tént. Hallotta ön már ezt ? Tottle már mindenesetre négyszer vagy ötször hallotta , de mégis a legnagyobb kíváncsiságot fejezett ki, azt újra hallhatni. Par­sons tehát hozzá fogott a meséhez, nem kevés háborgatás nélkül neje részéről. (Folytatása következik).

Next