Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)

1857-03-28 / 71. szám

314 — Legyetek irgalmasok ! ne gyújtsátok fel labunkat. Atyám haldoklik, hagyjátok nyugodtan meghalni. Nehány percig élhet még csak ! — Irgalom ! kegyelem ! ő nem vett részt a csatákban, s fiai sincsenek, kik ellenetek küzdöttek volna! — Mindegy! ő is a gyűlölt fajhoz tartozik, mely minden ki­­mélet nélkül öldökölte rokonainkat. Félre legény , vedd öledbe, s vidd odább e leányt, kiáltott a tizedes. — Majd megfelelek a vezér­nél azért, hogy reá nézve kivételt tettem. — Ő hadd maradjon életbe. A leány kétségbeesve küzdött a tizedes által felszólított köz­vitézzel, küzdése közben azonban megbotolván, elesett. E percben értem oda , s melléje léptem. — Alig láttam valaha nálánál szebb , s érdekesebb arcú, delibb termetű pórhölgyet, habár e vidéki hölgyek kivétel nélkül, mind szépek. Dús fekete haja rendetlenül ötelött le­, tömött hóvállára. —­­ Nagy fekete szemeiben egy szempillantásig a kétségbeesés dermesztő­­ kifejezése ült, de amint észrevette, hogy résztvevőleg tekintek reá, — esdeklőleg nézett felém, és óh mily szép, mily leirhatatlanúl ! szép volt ekkor arca, melyre ismét visszatért a piros szinezet. — Uram! ne engedd, hogy megöljék atyámat! hisz úgy is meg­fog halni nehány szempillantás múlva, l csengett, elém térdelve, s kérőleg emelve föl teli karjait, melyeket csak könyökig födtek el a fehér ing bő újjai. S mint dobogott, mint zajgott márvány keble, melyet csak egy finom patyolat ing födött, míg derekáról bő vörös szoknya ömlött alá festői redőkben. Bájos, leirhatatlanul bájos volt a kérő hölgy! mintha egyet láttam volna azon tündérek közül, kik a hagyomány szerint hajdan e kies vidéken laktak. — Tizedes! — legyen ön ember! —­ kiáltottam! — menjen ■ odább a legényekkel, én meg fogok felelni a vezér előtt, ha nyugod­­tan hagyják meghalni e hölgy apját. Ezt mondva, a kunyhó ajtaja elé álltam. A legénység közt némi mozgás lön hallható, de a­mint közibük lépett a tizedes, s néhány szót váltott velük — nevetni kezdtek. (Vége következik.) MISTES, WATKINS TOTTLE. (Boz Dickens londoni vázlataiból.) (Vége.) — Gyakran , gyakran ! — válaszolt eltávozva , Watkins pedig egy székre vett, s boldog álmodozásnak adta magát, melyben a főszerepet bizonyosan a hölgy vitte, ki évenkinti 500 font sterling jövedelemmel bir. Az ügyet oly könyedén , s oly dicsőségesen vitte keresztül, hogy szinte sajnálni kezdé, miért nem igyekezett rá bírni jövendőbelijét, miszerint vagyonát az esküvő után bocsássa az ő kezeibe. — Bemehetek ? — kérdé Parsons a szobába tekintve. — Isten nevében, lehet! — Előadta ajánlatát ? — Pszt! már a lelkészről is gondoskodtunk. — Mit beszél! ön jól végző dolgait! — Hol lakik Timson ? — Ide pár lépésnyire, nagybátyjánál. Reménye, hogy rövid idő múlva plébániához jut, s addig az öreg úrnál segédlelkészkedik. Hanem, hogy a dolog így süljön ki, azt csakugyan nem hittem ! Márta előhozta a miss levelét, s Parsons Tottleval, azonnal Timsonhoz ment. A lelkész Parsonst a legnagyobb udvariassággal üdvözlé, azonban Tottlet oly hidegen fogadta, a­mint csak lehetett. — Megbízásom van e levelet önnek átadni, — szólt Watkins. — Ah! Lillertontól! —­ kiáltott Timson színében elváltozva.— Kérem, foglaljon helyet. Tottle helyet foglalt, s mialatt Timson olvasott, nagy figye­lemmel vizsgálta a cantenburyi érsek arcképét, mely a kandalló pár­kánya fölött lógott. Timson, miután elolvasta a levelet, kétkedve te­kintett Parsonsra, azután Tottlehoz fordult: — Kérdezhetem önt sir, váljon Parsons barátunk be van­­ avat­va az ön által átadott levél tartalmába ? — Barátunk mindent tud, — viszonzá Tottle fontos hangon. — Akkor engedje meg nekem sir, — folytatá Timson Tottle mindkét kezét megragadva, — hogy az ő jelenlétében fejezhessem ki azon legbensőbb hálámat, melylyel önnek az ezen ü­gybeni nemes közbenjárásáért tartozom. — Azt hiszi, hogy az esketésre én ajánlottam őt, — gondolá Tottle. — E tiszteletes urak csakugyan nem törődnek mással, csak taksáikkal! — Véghetlen fájlalom, hogy az ön célját félreértettem uram, — folytatá Timson. — Ön becsületesebben s önzéstelenebbül nem cselekedhetett, s csak kevés ember tett volna úgy mint ön. Mr Tottle átlátta, hogy mi Timsonnak ezen utóbbi nyilatko­zata nagyon is hízelgő , azért abba belevágva kérdé: — Mikor lesz az esketés ? — Csütörtökön reggel fél kilenckor. — Nagyon korán van, — viszonzá Tottle győzedelmes mosoly­­lyal. — Azon órára alig foghatok itt megjelenni, — toldá meg tré­­fálódzva. — Az nem tesz semmit drága barátom, — felelt barátságosan Timson, s újólag egész bensőséggel szorongatá kezeit. — Ha ön azon örömet akarná nekünk meg­szerezni, hogy reggelire hozzánk.. . — Mit — hozzánk! — kiáltott Parsons oly arckifejezéssel, milyet az emberi nemnél ritkán láthatni. Tottle száját láthatólag el­­tátotta. — Ha ön azon örömet akarná nekünk megszerezni, hogy regge­lire nálunk megjelenne, — ismétli Timson, —akkor felmentjük önt azon bűnétől, hogy az esküvőn nem jelent meg. — Tottle a fal felé tántorgott s szemeit félelemgerjesztő me­revséggel függesztő Timsonra. Timson is meglehetősen csodálkozva tekintett rá. — Nos, — szólt végre nálam és miss Lillertonnál. — Ne bámuljon ön azon tökfejre , hanem legyen szives ne­kem a levél tartalmát elmondani, — kiáltott Parsons, midőn látta, hogy mi Timsont egészen elbűvöli Tottle arcjátéka. — E levelet miss Lillerton írta, kivel már 5 hét óta jegyben járok. Most azt írja nekem, hogy mrs Parsons ezen öreg urat megis­mertette szívügyünkkel, s mi Tottle a legelőzékenyebb s leggyöngé­­debb módon volt ezen ügyek elintézésében segélyünkre, s ajánlko­zott, hogy e levelet átadandja nekem, melyben meg van határozva az esküvő napja, miért sokáig hiában esdekeltem. — Valóban nem tudom, mikor foghatom mi Tottle iránt hálámat leróhatni. — Jó éjt Timson, — szólt Parsons kisietve s Tottlet magával van szólva, ki nem volt már magánál. — Maradjanak még kissé, s vegyenek magukhoz egy kis fris­sítőt, — kérte őket Timson. — Köszönjük, — kiáltott vissza Parsons. Parsons addig, míg nem pár száz lépésnyire érkezett kertje ajtajáig, — fütyörészett; itt megállott és szólott. — Tottle, okos ember ön ? — Valóban nem tudom. — Nem mondja ön, hogy mindennek Fanny az oka ? — Azt sem tudom. — Jól van, —jegyzé meg Parsons, hazafelé készülődve. — Ha én valaha még szándékoznék házassági ajánlatot tenni, jó ha vilá­gosan beszél s maga helyett nem más számra kéri meg az illetőt; s ha még egyszer az adósok börtönébe jut, legyen szives várakozni, s mondhatom, sokáig várakozhatik, mig én onnan kiváltom. Hogyan és mikor érkezett meg mr Watkins Tottle lakására, nem mondhatjuk meg. Becsukta magát szobájába s egész hétig nem ivott. Később ugyan visszaszokott az evéshez és iváshoz, de midőn az újságban mr és mrs Timson házassági jelentését olvasta, oly me­­lancholiába esett, melyből többé ki nem gyógyult. Három hét múlva az adósok börtönében ismét egy embert veze­tett a börtönszolga, s a szerencsétlen senki sem volt már, mint mr. Watkins Tottle.

Next