Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)
1857-03-28 / 71. szám
314 — Legyetek irgalmasok ! ne gyújtsátok fel labunkat. Atyám haldoklik, hagyjátok nyugodtan meghalni. Nehány percig élhet még csak ! — Irgalom ! kegyelem ! ő nem vett részt a csatákban, s fiai sincsenek, kik ellenetek küzdöttek volna! — Mindegy! ő is a gyűlölt fajhoz tartozik, mely minden kimélet nélkül öldökölte rokonainkat. Félre legény , vedd öledbe, s vidd odább e leányt, kiáltott a tizedes. — Majd megfelelek a vezérnél azért, hogy reá nézve kivételt tettem. — Ő hadd maradjon életbe. A leány kétségbeesve küzdött a tizedes által felszólított közvitézzel, küzdése közben azonban megbotolván, elesett. E percben értem oda , s melléje léptem. — Alig láttam valaha nálánál szebb , s érdekesebb arcú, delibb termetű pórhölgyet, habár e vidéki hölgyek kivétel nélkül, mind szépek. Dús fekete haja rendetlenül ötelött le, tömött hóvállára. — Nagy fekete szemeiben egy szempillantásig a kétségbeesés dermesztő kifejezése ült, de amint észrevette, hogy résztvevőleg tekintek reá, — esdeklőleg nézett felém, és óh mily szép, mily leirhatatlanúl ! szép volt ekkor arca, melyre ismét visszatért a piros szinezet. — Uram! ne engedd, hogy megöljék atyámat! hisz úgy is megfog halni nehány szempillantás múlva, l csengett, elém térdelve, s kérőleg emelve föl teli karjait, melyeket csak könyökig födtek el a fehér ing bő újjai. S mint dobogott, mint zajgott márvány keble, melyet csak egy finom patyolat ing födött, míg derekáról bő vörös szoknya ömlött alá festői redőkben. Bájos, leirhatatlanul bájos volt a kérő hölgy! mintha egyet láttam volna azon tündérek közül, kik a hagyomány szerint hajdan e kies vidéken laktak. — Tizedes! — legyen ön ember! — kiáltottam! — menjen ■ odább a legényekkel, én meg fogok felelni a vezér előtt, ha nyugodtan hagyják meghalni e hölgy apját. Ezt mondva, a kunyhó ajtaja elé álltam. A legénység közt némi mozgás lön hallható, de amint közibük lépett a tizedes, s néhány szót váltott velük — nevetni kezdtek. (Vége következik.) MISTES, WATKINS TOTTLE. (Boz Dickens londoni vázlataiból.) (Vége.) — Gyakran , gyakran ! — válaszolt eltávozva , Watkins pedig egy székre vett, s boldog álmodozásnak adta magát, melyben a főszerepet bizonyosan a hölgy vitte, ki évenkinti 500 font sterling jövedelemmel bir. Az ügyet oly könyedén , s oly dicsőségesen vitte keresztül, hogy szinte sajnálni kezdé, miért nem igyekezett rá bírni jövendőbelijét, miszerint vagyonát az esküvő után bocsássa az ő kezeibe. — Bemehetek ? — kérdé Parsons a szobába tekintve. — Isten nevében, lehet! — Előadta ajánlatát ? — Pszt! már a lelkészről is gondoskodtunk. — Mit beszél! ön jól végző dolgait! — Hol lakik Timson ? — Ide pár lépésnyire, nagybátyjánál. Reménye, hogy rövid idő múlva plébániához jut, s addig az öreg úrnál segédlelkészkedik. Hanem, hogy a dolog így süljön ki, azt csakugyan nem hittem ! Márta előhozta a miss levelét, s Parsons Tottleval, azonnal Timsonhoz ment. A lelkész Parsonst a legnagyobb udvariassággal üdvözlé, azonban Tottlet oly hidegen fogadta, amint csak lehetett. — Megbízásom van e levelet önnek átadni, — szólt Watkins. — Ah! Lillertontól! — kiáltott Timson színében elváltozva.— Kérem, foglaljon helyet. Tottle helyet foglalt, s mialatt Timson olvasott, nagy figyelemmel vizsgálta a cantenburyi érsek arcképét, mely a kandalló párkánya fölött lógott. Timson, miután elolvasta a levelet, kétkedve tekintett Parsonsra, azután Tottlehoz fordult: — Kérdezhetem önt sir, váljon Parsons barátunk be van avatva az ön által átadott levél tartalmába ? — Barátunk mindent tud, — viszonzá Tottle fontos hangon. — Akkor engedje meg nekem sir, — folytatá Timson Tottle mindkét kezét megragadva, — hogy az ő jelenlétében fejezhessem ki azon legbensőbb hálámat, melylyel önnek az ezen ügybeni nemes közbenjárásáért tartozom. — Azt hiszi, hogy az esketésre én ajánlottam őt, — gondolá Tottle. — E tiszteletes urak csakugyan nem törődnek mással, csak taksáikkal! — Véghetlen fájlalom, hogy az ön célját félreértettem uram, — folytatá Timson. — Ön becsületesebben s önzéstelenebbül nem cselekedhetett, s csak kevés ember tett volna úgy mint ön. Mr Tottle átlátta, hogy mi Timsonnak ezen utóbbi nyilatkozata nagyon is hízelgő , azért abba belevágva kérdé: — Mikor lesz az esketés ? — Csütörtökön reggel fél kilenckor. — Nagyon korán van, — viszonzá Tottle győzedelmes mosolylyal. — Azon órára alig foghatok itt megjelenni, — toldá meg tréfálódzva. — Az nem tesz semmit drága barátom, — felelt barátságosan Timson, s újólag egész bensőséggel szorongatá kezeit. — Ha ön azon örömet akarná nekünk megszerezni, hogy reggelire hozzánk.. . — Mit — hozzánk! — kiáltott Parsons oly arckifejezéssel, milyet az emberi nemnél ritkán láthatni. Tottle száját láthatólag eltátotta. — Ha ön azon örömet akarná nekünk megszerezni, hogy reggelire nálunk megjelenne, — ismétli Timson, —akkor felmentjük önt azon bűnétől, hogy az esküvőn nem jelent meg. — Tottle a fal felé tántorgott s szemeit félelemgerjesztő merevséggel függesztő Timsonra. Timson is meglehetősen csodálkozva tekintett rá. — Nos, — szólt végre nálam és miss Lillertonnál. — Ne bámuljon ön azon tökfejre , hanem legyen szives nekem a levél tartalmát elmondani, — kiáltott Parsons, midőn látta, hogy mi Timsont egészen elbűvöli Tottle arcjátéka. — E levelet miss Lillerton írta, kivel már 5 hét óta jegyben járok. Most azt írja nekem, hogy mrs Parsons ezen öreg urat megismertette szívügyünkkel, s mi Tottle a legelőzékenyebb s leggyöngédebb módon volt ezen ügyek elintézésében segélyünkre, s ajánlkozott, hogy e levelet átadandja nekem, melyben meg van határozva az esküvő napja, miért sokáig hiában esdekeltem. — Valóban nem tudom, mikor foghatom mi Tottle iránt hálámat leróhatni. — Jó éjt Timson, — szólt Parsons kisietve s Tottlet magával van szólva, ki nem volt már magánál. — Maradjanak még kissé, s vegyenek magukhoz egy kis frissítőt, — kérte őket Timson. — Köszönjük, — kiáltott vissza Parsons. Parsons addig, míg nem pár száz lépésnyire érkezett kertje ajtajáig, — fütyörészett; itt megállott és szólott. — Tottle, okos ember ön ? — Valóban nem tudom. — Nem mondja ön, hogy mindennek Fanny az oka ? — Azt sem tudom. — Jól van, —jegyzé meg Parsons, hazafelé készülődve. — Ha én valaha még szándékoznék házassági ajánlatot tenni, jó ha világosan beszél s maga helyett nem más számra kéri meg az illetőt; s ha még egyszer az adósok börtönébe jut, legyen szives várakozni, s mondhatom, sokáig várakozhatik, mig én onnan kiváltom. Hogyan és mikor érkezett meg mr Watkins Tottle lakására, nem mondhatjuk meg. Becsukta magát szobájába s egész hétig nem ivott. Később ugyan visszaszokott az evéshez és iváshoz, de midőn az újságban mr és mrs Timson házassági jelentését olvasta, oly melancholiába esett, melyből többé ki nem gyógyult. Három hét múlva az adósok börtönében ismét egy embert vezetett a börtönszolga, s a szerencsétlen senki sem volt már, mint mr. Watkins Tottle.