Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)

1857-01-26 / 20. szám

80 többé gondolatai. Az emlékezetet hitta segítségül , és eszébe jutott sok apróság a legközelebb múlt napokból; eszébe jutottak szülő­földje , barátja Szentgyörgyi, Elvira — csak Adriéna nem. Azonban reggel felé elszunnyadván, álmának tárgya ez utóbbi volt. Alma elég különös volt arra, hogy elmondjuk. Magát hét szivü szörnyetegnek, Adriénát kétélű karddal kezében amazonnak látta, a általa meg­­győzetett. A porban fetrengve már az utósó csapást várta — ekkor azonban holtnak tetetve magát, mozdulatlan mereszté ki tagjait. Ek­kor Adriéna mellére borult és hallgatta, ha ver­i még szive ellené­nek , s kardját elvetette. Manó használva fegyvertelenségét, magá­hoz ölelte forrón , s ölelése halált hozott Adriénának. Különös, gon­­dolá magában fölébredve, hogy gyakran a felöl álmodunk, kire legkevésbé gondolunk.­­ Midőn Bécs egyik vendéglőjben útlevelére várt, a dijszolga, ki a rendőrségről útlevelével együtt egy levelet adott át neki, melyben barátja,kihez Velencébe indult, tudatta vele,hogy *** herceg meghívá­sát követve, Bécs környékén , a herceg ujdonépült palotájában van, s megbízása van, annak néhány szobáját tele festeni, azért ne utazzék Velencébe , hanem jöjjön hozzá rögtön. Így tehát Manó Bécsben ma­radt illetőleg egy közeleső nagyszerű szép palotában működött a nap­nak délelőtt óráiban, délutánonkint a fővárosba visszatért, s idejét sétával és színházakban töltötte. Hogy bódult kedélyének némi kon­cot vessen, szándékosan utcai kalandokat keresett. Egy hét alatt mindazon helyeket befutotta, hol a különböző osztályú és fajtájú szépnem meg szokott fordulni, és még nem talált nőt, ki tetszését különösen megnyerte volna. Szép, igen szép, ezt sokról mondta, de választani nem tudott, melyik neki legszebb. Mintegy két hét telt el így, és ő esténkint a bástya sétányján magában bolyongva, bú­csúztató verseket dúdolgatott szíve fölötti, azt hívén rólla, hogy annak koporsó­fedele nem nyílik meg többé a szerelem feltámadásra hivó trombitaszavára, s úgy időtöltésből, gondola magában, játszuk a szerelmet ezután, s tartsuk bolondá sivünket. Ez idő alatt mindig gyakrabban gondolt Adrienára, s midőn színházakban templomokban , hova szorgalmasan eljárt , szigorú szemle alá vette a főváros szépeit, a végmegállapodás mindig az volt hogy Adriéna szebb mindezeknél. Egy éjjelen azt hitte, hogy ál­modik Adriénáról, beszélt vele, s oly élénken hallotta hangját, hogy visszafelelgetett neki , s egyszerre megrettenve vette észre hogy ébren van. Fölkelt, s bizonyos félénk nyugtalanság, valami két­ségbeejtő előérzet reggelig nem hagyta alunni. Reggel azon ötlete tá­madt, hogy lefesti Adriénát, és a­zonnal kiment műállványához a hg palotájába, ott bezárkózott, nem ereszte magához egy hétig senkit, s Adriéna arcképe készen volt, midőn barátja a mestro meglepte őt anyira el volt merülve Adrienn képének bámulásába, hogy ismét fennhangon beszélt vele, még pedig igen édesdeden, úgy hogy, ba­rátja kezét érezve vállán, oly zavarba jött, hogy barátját hirtelensé­gében fellökte. Ez aztán elég komikus helyzet volt, hogy rajta mind­ketten jót nevessenek. Miután ismét vissza­komolyodtak, a mester megvizsgálta a képet, s jól jegyző meg, hogy Manónak a lelkesedés fokozhatta műgondját, mert ebben magát múlta felül. És pedig nem­csak a festmény igen szép, úgymond, de maga a kép is. Az arc gyö­nyörű, hanem egy hibát ejtettél. (Folytatása következik.) LONDONI LEVÉLFÜZÉR. — London, január 20. — (Folytatás). A színész holtteste ugyan ma se nyer egyházi temetést Francia­­országban, de az élő művész nagyobb úr Párisban mint Brissac her­ceg utódja. Angliában a múlt századi modor még jóformán otthonos min­den főúri salonban, csakhogy többé itt se lehet kivettetni a csúfos művészt. Aztán meg, mint mondom, a dilettánsok különben is feles­legessé teszik az ily­e­n v­a­­­i­e­r eljárást. Ha egy más nagynevű énekes valamely W­e­s­t­­ E­n­d-i társa­ságba hivatalos, az csak a divat iránti hódolatból, s meg azon okból is történik, hogy legyenek oly vendégek is, kik korán megjelennek. Társalmi szerkezetünk ugyan­is (s nem csak itt, de másutt is) olyan, hogy a valamely estélyre, bálra, ebédre sat. meghívottak kö­zül épen azoktól váratik pontos, maga idejébeni megjelenés, kik épen nem váratnak, s kikért egy percig sem várakoznék senki, mig azok, kiknek jöttét szorongva lesi a ház népe , legutoljára érkez­hetnek. Ez anyira igaz, mikép társalmi axióma gyanánt lehet felállíta­ni, hogy a vendégek fele, minden elegáns mulatságra , azért van meghiva, hogy a másik fele későn, és félig telt teremben jelenhes­sen meg. E megjegyzések nem illenek ugyan az estélyre, hova holnapra vagyok hivatalos, mert itt a háziné­­mind a mellett, hogy férje nem sokára és minden bizonnyal a törvényhozási alsó ház , p e a k e r-e, elnöke, s igy igen nagy ur leendő szűkkeblű catégoriákat nem szen­ved meg s vendégeit egy művelt szellem előítéletektől tisztult szíves­ségeivel fogadja rang és vagyon különbség nélkül; de az éneklést il­letőleg még e jeles nő estélyire nézve se tehetek kivételt, mint egyéb­iránt segíteni, addig míg a nem éneklés divattá nem váland, külön­ben se lehet. És most, miután anyit beszéltem éneklésről, egyúttal azt is el­mondhatom, hogy a közelebbi s­eas­o­n alatt ismét két olasz opera­házunk lesz, egyik Lumley úr felügyelete alatt a „Her mates­­ti­s“ színházban, a másik Gy­e­ur kormánya alatt a Drur­y-J­a­n­e­­b­e­n , amannak Piccolomini, ennek G­r­i­s­s leendvén „csillaga.“ Egyébiránt most van a szerződési hajtóvadászat. Ilyenkor fe­deztetnek fel a tenorok és sopránok. Tudja , olvasóm, hogy történik az ily felfedezés ? Megmondom. A színházigazgató reggel korán egy levelet kap, melynek folytán, hihetőleg egy békétlen hitelező kien­gesztelését megkísértendő, ki kell mennie. Künn borzasztó idő van. Az eső hull. A szél üvölt s csapkodja az ablakokat, mintha be akarna menni a meleg szobába, melynek kandallója előtt a Director szitko­zódik, hogy párolgó b­eáját, pirított kenyerét, a főtt tojásokat stb. kényelme szerint nem élvezheti, s ily veszett időben kimenni kény­telen. Mint képzelhetni nem legmosolygóbb képpel hagyja oda házi­isteneit Megy, s ki útjába akad, azt löki jobbra balra. Creditora a város valamely uzsoraszagú részében lakván, a legpiszkosabb ut­cákon, a legszurtosabb és gyanús tekintetű sikátorokon kell haladnia. Ezért, s meg azért is, mert nem akarja, hogy bár­ki is megtudja hol­­lártát, bérkocsit nem vehete. A­mint így megy, magát mind rosszabb rosszabb kedélybe gya­logolva , egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy tovább nem mehet. Egy zsák utcába, vagy­is udvarba tévedt, melyen nincs átjárás. Szája a legborzasztóbb szidalomra nyílik, midőn, oh egek! mi ez ? minő mennyei hang az, melynek hallására directorunk mondott szája tátva marad ? „Az ember csak térdig ember, azon alól láb“, s e lábak most le­­szegződnek. A fülek, mint szarvait kinyújtni készülő csiga, terjedez­nek, s­ a szemek meredten függnek egy cipetlen, de kisded lábú, bor­zas, de éjfekete hajú, vörös de görög orrú fiatal leányon, vagy ifjún (épen a mint prima donna vagy primo amoroso kerestetik) ki egy töredezett guitár kísérete mellett „a patkányfogó leánya“ vagy az „Oh du lieber Augustin“ vagy más, helyszerű, népies dal szavait angyali hangjának arany tisztaságába foglalva pengeti elő a vidék néhány utca gyerekéből álló közönségének. A kaland vége sokkal természetesb és önként folyóbb, mintsem azt elmondanom kellene. A „szellemdús“ novellista, vígjáték író, s életleírásszerkesztő bizonyára tudni fogja, hogy mint keilend az ily formán talált fara­gatlan gyémántot a­­­á­a­r foglalnia, s mint „páratlan művészt“ avagy „h­asonlíthatlan művésznőt“, kinek pályája Fortuna kerekének egy véletlen fordulatától függő stb. stb. a műértő közönség­ek­be vezetnie. Én akárhány i­jszerű biographiát olvastam. Nota bene, ha valaki a fennebbi eszmét kidolgozni „hivatást érezne“ magában, nem ártana hőse vagy hősnője csodás történetébe gyermekrabló cigányo­kat hozni be, mikép az érdekeltek nemes szü­löktőli származása, jó h­ázbeli eredete csalhatlanul bebizonyíttathassék. Az ily­e­n­e cso­d­aszerű felfedezés nagyon jól veszi ki ma­gát bárminemű színpadi vagy azon kívüli história csattanós végén. Elég az hozzá, hogy most készül a sok szerződés, melyből pár hó múlva a két operaszínház harmóniája kikerülend.

Next