Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)
1857-02-25 / 45. szám
Budapest, 8-dik évi folyamat. 45 Szerda, Február 25-kén. 1851. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivéven, mindennap délután , divatképek s egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Ujvilág utca, 1-s. sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Előfizetési díj : Postán: egész évre.....................ifi f.-t. félévre................................i évnegyedre ........................ 5 Budapesten, házhozküldetéssel egész évre ....... 13 frt. félévre..........................7 évnegyedre .... 4 Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr Hirdetések soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtatnak el, és gyorsan közölienek. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KÁLIIIÁS. MARI ÉS MARI KISASSZONY. Beszély. Abonyi Lajostól. (Folytatás). — Menyire lelkesülve vagy ?.. szóltam irigyen. — Lehet is!.. egy oly lény az, ki e lelkesülést teljes fenségében kiérdemli, szép, gyönyörű, finom gyöngéd teremtés, mivelt lélekkel , jó és hűn szerető szívvel... Oh barátom , menyire szeretem e leánykát, menyire össze van forrva lelkem az ő lelkével, s ha valaha ... ha egykor! oh Istenem, ha egykor lelkemnek ez egyetlen vágya teljesülhetne! — Ha igazán szeretitek egymást, célt értek. — Szegények vagyunk — A szerelem gazdagítani fog. Oh a szív ha szeret, nem érzi az anyagi világ nélkülözéseit. — Paff!.. te ugyan szépen bölcselkedel, csak az kár, hogy e bölcsészet regényekből van merítve, hol a szerelmes szivek sóhajokat reggeliznek, virágillatot ebédelnek, csillagokat és csalogánytrillákat vacsorálnak ... No! ez volna szép boldogság... A szükség legrosszabb tanácsadó. .. Van anyi lelkiismeretem, hogy nem teszem őt boldogtalanná... Egyszer, egykor ... meglehet... És addig szeretni fogjuk egymást. Nem feleltem reá s ezzel adtam neki igazat. — Várni, várni ... igen ... várni! — De hátha addig mást fog megszeretni, s iit kedvesével a régit ott hagyja ábrándjainál... — Az lehetetlen! — Az épen nem lehetetlen !... az nagyon mindennapi dolog, hogy az a sírig tartó hűség, egyetlen perecskében.", hogy hogy nem, de rögtön eltűnik. — Nem mondom hogy másnál ez nem úgy van, de Marimnál! — ez egészen más, s talán még jobban szeret engem, mint én öt... — Hát ha te fogsz hűlni ? — Soha! Soha!.. — Mióta szeretitek egymást, mikor támadt ez a forró szerelem ? hiszen te erről egy hangot sem szoltál nekem. — Mindig kerestelek, hogy elmondjam boldogságomat, de jobban el voltál bujtatva, mint Attila koporsója, az ördög sem akadt reád. Annyi sok mondanivalóm lett volna, melynek most fele sem jut eszembe ... Hát azt mondtam már, hogy hol és mikép ismerkedtünk meg ? — Még eddig semmit sem mondtál... — Tőled pedig hasztalan várja az ember, hogy kérdezzed... Tehát kedvesem!... Marit mindössze csak öt hete ismerem, az utcán találkoztam vele, s haza kisértem, . . . már több napon által észre vettem, hogy azon az utón jár, melyen én, és figyelemmel tart, hosszasan rám rám néz, mintha szeretne velem beszélni, mintha ismeretségemet keresné, egy napon haza kisértem! ... — Ah ah!... — Mit, ah ah! — No hisz egész természetes !.. — Az ördögöt! ... mi a természetes,... de értem, hova célozgat barátocskám, ezt egy mindennapi és közönséges ismeretségnek tartja. . De az nem úgy van... Az én Marim egy müveit, tanult, lelkes szép leány, azt hinné az ember, hogy salonokban nőtt fel... — S én még voltaképen azt sem tudom kicsoda ? — Egy szegény varróleány, — folytatá vontatva Károly — de a mint mondom, mégsem olyan mint a többi ... Társalgásában, modorában van valami, mi az embert megbűvöli. — Hány varróleány van, ki mindezekkel a sajátságokkal ékeskedik. — Egy sincs!.. legalább a ki mindezeket oly mértékben bírná mint Mari, egy sincs. — No és azután ... folytasd hát!.. Mindjárt akkor adtatok egymásnak légyottot ? — Mit beszélsz te ? — Azt kérdem, hogy mindjárt akkor első találkozástokkor adtatok légyottot. — Ugyan mit vágjak a fejedhez ? — Miért? — Hogy ily szentségtelenül mersz felőle beszélni. — No jól van, csak folytasd. — Tehát megbocsátok, mert nem ismered et. Barátom ez egy idylli, egy valóságos eszményi szerelem, a kebel apró fájdalmacskáival, ingerkedő mozzanataival; a pásztor órák, néma bámulások, és sóvárgó sóhajok, a plátói érzelem tisztaságában, hol csak a szív dobogása s a szemek epedő nézése a kérdés és felelet... Barátom három egész hét telt el azalatt, míg megmertem vallani neki, hogy szeretem, és akkor is féltem, reszkedtem, még akkor is elvonta kezét, melyet ajkaimhoz akartam forrasztani, ... és azután tartott egy szép, okos beszédkét, melybe szépen beleszőtte, hogy ő milyen szegény , és hogy a szegénynek még szeretni sem szabad, de én nyíltan kimondom, hogy őt örökké fogom szeretni, és azután érzelgő ostromlásaimra igent bólintott fejecskéjével. . és .. és. — Nos! Károly szorongva nézett széjjel. — És azután hirtelen megcsókoltam ! Régen nem nevettem, de most erre elkacagtam magamat. Károly neheztelt érte... de csak hamar ismét visszajött sodrába. — Nagyon megneheztelt reám, s a boldogító csók ismétlését megtiltotta, de e tilalomra nem volt szükség, ő tekintetével, modorával, szavaival igen szépen tud felettem uralkodni ... így hát csak az által vagyunk boldogok, hogy egymást bámuljuk, sóhajtozunk, és mindennap ígéretet teszünk egymásnak, hogy sírig fogjuk egymást szeretni. — Meg is ígérted neki, hogy nőül veszed valaha ? — Azt nem ... hanem az már alatta értetik!... Különben is látja, hogy csak érte élek, hogy ő egyedüli boldogságom. — eddig mindennap meglátogatom öt kis szobájában, s oly szépen eltelik egy pár óra testvéri e boldogságban, mintha pár perc lett volna. Ő varr, én gombolyítok, én beszélek, ő hallgatja, én olvasok, ő gyönyörködve figyel reá. — így telik el egyik nap, mint a másik... És mi vidámak és nagyon boldogok vagyunk... De most már mennem kell.