Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)

1857-05-28 / 121. szám

Budapest. 8-dik évi folyamat.1*1. Csütörtök, Május 28-án. 1857. HÖLGYFUTÁR Megjelenik ünnep- és vasárna­pot kivévén, mindennap dél­után , divatképek­ s egyéb mümellékletekkel és raj­­z­o­k­k­a­l. Szerkesztéséül szállás : Ujvilág utca, 1-s. sz., 2-dik eme­let , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfize­tés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben ítekezhetni minden nap délelőtt 3-tól 1­ óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet­­ és divat köréből. - p Pro­fi­­ T /SSfi, Felelős szerkesztő s kiadó TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Postán: egész évre........................16 frt félévre........................ 7 évnegyedre .................... 5 Budapesten: házhozkü­ldetéssel egész évre.................................13 frt. félévre..............................7 évnegyedre .... 4 Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat­nak el, és gyorsan közöltétnek. Szomorú románc. Felőled álmodozom én . Sok hosszú éjszakán, Behunyt szemmel is láttalak Te halvány szép leány ! De ez nem volt elég nekem S azon gondolkozom : Miként juthatok be hozzád Te halvány , szép leány ! Meg is látogattak egy Vasárnap délután. . . Nem volt épen semmi dolgod.. . Te halvány szép leány ; Gyakran el is látogattam Te hozzád azután ; De ez nem volt elég nekem Te halvány szép leány ! Most már nincsen semmi vágyam. . . Csak bánatom csupán : Hogy feleségül vettelek, Te halvány szép leány ! Berec K. A GRETTIEK. Történeti beszély. Báró Jósika Kálmántól. (Folytatás.) V. Hogy tovább fűzhessük beszéleü­nket, egynéhány órával vissza kell emlékeznünk az e vár körül történt dolgokra. Antonio mogorván bocsátá el magától Giuliot a várnagyot — s visszaesett szokott fájdalmas mélázatába, gondolva forrón imádott Andájára, kinek édes emléke között néha mint örült ordított fel, eszébe jutván atyja, a ki nyomorának s azon iszonyú helyzetnek, a melyben kedvese valahol szenved — okozója. Ablakát széttárta s váró tekintetét a már beállott éj homályába süllyeszté, figyelve minden neszre, a mely a torony alján és környé­kén történt — de semmi hang sem ilté meg feszült halló érzékét, egyedül az alant vígan szaladó folyócska csörömpölése. — Mily iszonyú e várakozás — sohajtá az ifiú önmagának — s e bizonytalanság. — Már itt lehetne Alonzo — hisz eddig fölfedezhette volna hollétét — négy éve már mióta itt tart fogva saját atyám — és még semmi hit. — De Istenem — ha Alonzo nem értette volna szavaimat — a midőn ide hurcoltak s titkon neki — hűségére bízva boldogsá­gomat — kérésemet megsugám — de­ igen — én emlékszem jól, hogy intett fejével s kezemet titokban megszok­ta. A­mint Antonio igy önmagával beszélve az éj csöndébe han­­goztatá szavait, úgy rémlett előtte, mintha az alant mormoló vízben egyes lapátütéseket hallana. Antonio egészen kihajolt ablakából, de a sötétségben nem kü­lönböztethette meg a tárgyakat, s csak anyit ven észre, hogy a túlsó part felől egy sötét tömeg közeledik, megtörvén a csillagsugarakat, mik a folyóban visszatükröződtek. Keskeny kis csolnak volt , mely most épen azon szikla oldalá­hoz evezett, a mely fölött lévő toronynak ablakában Antonio dobogó kebellel a történtekre figyelt. Egy rövid éles füttyentés tört föl a mélyből. — Alonzó — te vagy ? — kérdé a fogoly ifjú, magánkívül örö­mében, sejtvén a közeledő kilétét; — fojtott hangja remegett — de a távolság csak néhány öl volt, s a nyugodt éjben szava jól lehangzott. — Én vagyok! — volt a felelet. Antonio azt hitte, hogy a szive reped meg örömében e szavak hallatára. — Alonzo szólj , mit tudsz ? — Uram itt észrevehetnek — önnek menekülni kell — kötél­hágcsó van nálam. — Azonnal! — dadogó kimondhatlan boldogsággal Antonio, s egy szekrényből összekomolyitott zsinegest vett elő, mit ő fogsága alatt ruhafoszlányokból készített. — Újra az ablakhoz sietett, s a zsineg végét megerősítvén, azt leeresztette, s nemsokára egy kötélhágcsó­val vonta vissza. A kötélhágcsót az ablak párkányához erősité, s azon gyorsan­­ lekúszott. Alant Alonzo várta őt, a ki a csolnakba segíté, és hangtalanul át­evezett csolnakával a túlsó partra — a­hol több férfi várt reájok. — Ezek híveid uram — nincs mitől tarts — mond Alonzo, gyermekkori játszótársa és szolgája. — A sűrűben lovak várnak reánk — én mindenről gondoskodtam. — De a fődolgot nem említed — ha Alonzom — hol van Anda ? — kérdé Antonio, dobogó szívvel, remegve rész hit hallásától. — Tudom hollétét — s elintézem a dolgot, hogy talán meg­menthetjük őt. — Ah Alonzo! — kiált föl végtelen öröm és boldogság kö­zött — te életet adtál nekem — de siessünk —jer — az úton el­beszélsz mindent. — Uram — szólt Alonzo — a rendes úton nem mehetünk, mert néhány órányira innen — ma délben atyád tábora tartott nyugtatót, s a kormányzó aligha meg nem látogatja ma e várát. — Hogyan ? atyám táborral, — s itt ? — Erdély felé tart — s mindenki tudja vétkes szándékát — azért van szüksége ily erős födezetre. — De szegény kiszenvedett uram , most siessünk , mert az itt mulatás veszélyes. A többiek kivonák a vízből a kis csolnakot — s miután a bo­zótba elrejtették, gyorsan követék Antoniót és Alonzót, kik a sűrű­ségbe lovaik után siettek. VI. Erdélynek, e gyönyörű vidékekkel kacérkodó kis országnak egyik legszebb tája Brassó és környéke. Azon időben , a melyben történetünk folyt — Brassó dacos, ostromot nem félő külsővel birt, s a szászok — kivált béke alkalmá­val — kevélyek voltak, s nem igen szerették a mások uralmát — de

Next