Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-08-07 / 179. szám
oda vagyunk, ez első lépésnél kudarcot vallunk“, — pedig már arról álmodoztam, mint fog a szép menyasszony szunyadni mellettem, és én, hogy le ne essék a kocsiból, átölelem, s ime Mihály bácsi felvette az előpénzt, s megcsalt bennünket. Beszólek a házba: „Hallja angyalom, maga tán a felesége vagy leánya , mondja meg neki , hogy fel nem tettem volna felőle azt az embertelenséget, hogy 25 forintott felvegyen, mégis megcsalja az embert, és lehet szegény Julcsát ezáltal igen nagy bajba keveri, ki azonnal itt lesz, és ha el nem szökhetik, itt Mihály bátyám háza előtt öli meg magát. — Amint érthetek a szóból, szólt Mihály belől, — maga tán Julcsa kisasszony követe, és vele akar talán utazni is, mert nem mondja — hiszen itthon vagyok, azért bújtam el maga előtt, hogy azt gondoltam, más akar fuvarba felfogadni, pedig Julcsa kisasszonynak már szavamat adtam, amit meg is tartok , a lovak már be vannak fogva, csak magukat várom angyalom, már most hát rendben vagyunk. — Várjon mindjárt kinyitom a kaput, aztán üljön fel a kocsira, tudom, mindjárt itt lesz Julcsa kisasszony is, — és ha nem hibázom, emitt fut erre lélek szakadva, nem fehér ruha van rajta? — De azt felelem én. Aki ily időtájban fehérben úgy repülni látna egy nőt, keresztet vetne magára, mi pedig kitárt karokkal vártuk , és Mihály bácsival feltettük a kocsi ülésbe. Nossza hajts! Úgy ment a négy ló, egy ostorsuhintásra, mint a sárkány. Én sokszor visszapillantottam, nem látok valami rószárnyat utánunk repülni, de köveken, göröngyöken néha akkorát zökkent a kocsi, hogy majd kizuhantunk. Én a szép menyasszonyt féltvén, hogy le ne essék a kocsiról, jó erősen tartottam, ő is kénytelen volt megkapaszkodni belém. Különbféle gondolatok, érzések cikáztak agyamon, és szívemen keresztül. — én kezdtem felejteni a csínyt, mit tettünk, és édes ömledezéseknek adtam át magamat. — Mert én tudom, hogy a természet, nekem azon adományokból, mikkel felékesíti a férfit, keveset adott, soha ily szép nő mellett ily közel nem ültem, és akár mint vertem ki a gondolatot fejemből, hogy ne hízelegjek magamnak, mert ez a leány én érttem semmiesetre nem szökik, mégsem tudtam meggyőzni magam, szüntelen kecsegtetett valami remény forma, hogy ez a szép nő, most csak csupa kénytelenségből is az enyém, habár kurta időre, mert senkié másé nem lehet. Igaz a lakodalomban Vásárhelyi Károlyt említette, de hiszen, hol van az, talán rá sem akad soha, és én nem is leszek bolond oly társulathoz vinni, ahol az van. (Folytatása következik.) EGY ARISTOKRATA NŐ. (Beszély.) Boz Dickens után angolból szabadon ford. Dallos Gyulától. (Folytatás.) Egyszer Long úr néhány francia könyvvel kedveskedett Annának, miket ez örömteljesen elfogadott, ígérvén azokat, mihelyt elolvasta, nagy köszönettel visszaadni. — Ezen kötetek fiigyelmes átolvasása oldani fogja a kételyeket és enyészteni az aggályokat, mik még e percben ennek kedélyét izgatják, mondá Long úr ravasz mosolylyal. A szegény Anna, ki mit sem értett e rejtélyes célzásokból, csudálkozva s zavarodva tekintett távozó vendége után. A szokás és nevelés előítéletei, az ily olvasmányok segítségével, nem sokára szolvadnak és eltűnnek, Anna még addig tiszta lelkéből, és aztán majd szabad folyást engedene forró érzékeinek; ilyen reményeket kötött Long úr francia regényeihez. Gonoszabbul nem csalódott soha számításaiban ember mint ő, dacára annak, hogy látta Európa minden fővárosát bűneikkel együtt, meg is ízlelt, édesnek és csiklandónak találván izeket. A francia művekben fejtegett tanok következményeire, nem is gondolt Anna ; neki elég volt látni, hogy azokban azon erkölcsi tilalmak és törvények, miket ő nevelésénél fogva annyira tisztelt, nevetségessé tétetnek, vagy pedig mint zsarnokiak kárhoztatnak ; és hogy az erény egyszer oly állandónak festetik, hogy korlátai fölöslegesek, máskor pedig oly röpkének, hogy senki nem is szoríthatja korlátok közé. Long úr egy igen háládatlan kísérletet tett Anna elméjével és érzelmeivel. — Uram, én hajlandó volnék önre komolyan neheztelni, azért, hogy ezen ledértartalmu könyvekkel megismertett, mondá Anna, midőn azokat tulajdonosuknak visszaadd, de ön bizony vajmi kedves szolgálatot hitt nekem tenni, mit azonban korántsem annak mondhatnék. Ezen borzasztó jellemek csak azt mutatják, hogy még a legaljasabb közösök is erényhőst akar játszani, dacára annak , hogy egyetlen erényt sem gyakorol. — Önnek igaza van, vannak oly egyének, viszonzt Long úr éles gúnynyal, és a vannak szóra oly hangsúlyt adott, hogy a gyanútlan Anna is kénytelen volt a célzást magára érteni, és ha különben azt nem is értette volna , Long úr nem hagyta célzása felett bizonytalanságban, minthogy a lehető leggyöngédebb kifejezésekben megjegyzés miszerint a lady, kivel most van szerencséje társalogni, némely nyíltbeszédű ember által, például idéztetnék a szóban levő regényhősöknek. Az álarc lehullott! Az érzékeny, gyöngéd ábrándos helyett, ott állott a szívtelen és szemtelen csábító ! Most már lehetlen volt félreérteni nemtelen szándékát. E percben Anna hirtelen az ajtóhoz rohant, és azt feltárván, remegve borult Eduard nyakába. — Én megismertem lépteidet, édes Eduardom, épen jókor jöttél. Oh, távolítsd el Long urat rögtön szobámból! — Mi bajod van! kérdé Eduard bámulva, de Anna izzó arca, könyező szemei és barátja halálsápadt arca rögtön gyaníttatták a történteket. Anna visszavonult kis boudoijába, melyben néhány perc múlva Eduard követte. Anna zokogott. — Édes Annám, mondá Eduard könyörgő, engesztelő hangon, bocsánatodat kérem, bár én magamnak soha meg nem bocsáthatok. Kénytelen voltam elfogadni Long mentségét, és legmélyebb sajnálatát a történt dolog iránt nyilvánítván, nagy bűnömet bevallani előtted. Ő nem sértett volna soha oly módon, ha hiszi, hogy te, itt aggodalmas pillantást vetett Annára,ki sejteni kezdvén férje bűnét, halálsápadtá lett, hogy te — nem vagy! rebegő Eduard. Ez borzasztó csapás volt a maga nemében büszke Annára nézve, mely, mivel egészen váratlanul érte, annál jobban megrázkódtatta. Midőn az első rohamból kissé föleszmélt, kérdé: — Nem fogjuk-e Long urat többé házunknál látni? — Úgy hiszem, hogy nem, felesé Eduard. Az ily félreértések nagyon kellemetlenek és gyötrök. — És becstelenítő, sóhajtá Anna. De aztán rápillantott Eduard halvány, búbánatos arcára, és mihamar feledi, mentegeti a szerető nő a rajta elkövetett méltatlanságot, ha a szeretett tárgy ily bánatos arcába tekint. „Nem szenvedett-e ő is eleget ezen kellemetlen félreértés által, és nem követ-e el mindent, nem művelteti-e, hogy egykor hozzá illően bemutathassa őt barátjainak,“ kellenek-e ezeknél alaposabb mentések ?! — Ne beszéljünk soha többé e kellemetlen tárgyról, kedves Eduardom, soha egy szót is; ugye bár, megígéred? s azzal nyakába borúlt, és csókolgatta. Idővel majd közönyössé válik, nemdev és oda ült a zongorához és elénekelte a dalt, melyet még akkor zene kiséret nélkül, — Eduard első látogatása estéjén dalolt kis hálószobájában, hova anyja elkísérte, mig haját a tükör előtt az éjszakára rendezte. Visszaemlékezett azon éji boldog álmaira, mikből a kelő nap hálószobájába ható első sugarai fölriasztották. Azon álmok eddig mind beteljesültek ! S mi gondolatokba merült Eduard ez alatt. — Jupiterre, mondá, ez a nő gyűlöletessé tesz önmagam előtt. Talán megbecstelenítve érzi magát az által, hogy nemmé lett. Ez valóban nem néposztályba való nő; vétek lett volna ott maradni, vagy oda visszatérnie. Be kell avatnom jobban helyzetébe, és előkészíteni a legroszabbra — ha az csakugyan bekövetkeznék. Eddig még nem valószínű, vigasztalá magát. (Folytatása következik.)