Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-09-11 / 206. szám

904 midőn ép oly szépnek, ép oly igézőnek találtam. A mit soha sem vártam bekövetkezett: önérzetem, s szivem egyszerre támadtak fel; azt hittem nem is birok azokkal, vagy kihaltak végképen ; pedig csak szunyadtak, s késő ébredésök kétszeres erővel éreztető velem létezésük hatalmát. Nem bírtam ugyan még azok tiszta tudatával, ismeretével, de elég volt első mozzanatuk, hogy fogalmam legyen eddigi szereplésem méltatlanságáról. Éhez járultak még ismerőseim örökös, irigykedő, bosszantó megjegyzései, mily boldog vagyok a legszebb nőben a leghívebbet is birhatni, miután mindeddig a szép „Apoll“ sem volt képes csábmodorával nála különös kegymutatást kivivni. S igy akaratlan is mindig önnel kelle foglalkoznom. Ha közelében voltam, anyi látni s észre venni valót találtam kegyetlen, hogy egész figyelmemet igénybe véve, ha elváltunk, a látottak elég anyagot szolgáltattak a gondolkodásra. E szerint ön képe mindinkább elfoglalá bensőmet, s én mindinkább elidegenedem előbbi időtöltésimtől: üreseknek, elvteleneknek találva azokat. Végre egy váratlan esemény véget vete a kételyek, ellenmondások eszmeharcának, s kegyed iránti talányos érzelmeim e veszélyes előjelei szerelmemnek — a bekövetkezett szenvedélykrcsis által egy a lélek mélyében gyökerező orvosolhatlan baj jellemét vevék fel. L. * hercegnő egyik estélyén kegyed franciát táncolt Grebszenoval, s a hölgyséle alatt mellbokrétájából egy zöld levélke esett ki. — Ez bizonyára sokak figyelmét elkerülő, — de nem Grebszenoét — s egy oldalt álló táncnézőét, mert mindketten ugyanazon percben siettek a viráglevél felvevésére. Az utóbbi, báró Düring volt a szerencsés a kedves tárgyat elkaphatni, s diadalsugárzó arccal mutatá azt elkésett vetélytársának. — Ön nem tartozik a tánckolonnába, s igy nincs joga ide belépni, mond villogó szemekkel, az ifjú görög. Én vagyok a grófnő táncosa, e szerint engem illet az elejtett viráglevél. — Épen azért, mivel a grófnő e tetén mindenkinek egyenlő joga van azt felvehetni, viszont amaz hidegen, mialatt a becses zsákmányt frakkjához füzé. Grekszena arca kigyuladt. — De uram ezt nem engedem, szólt elfojtott hangon. Tánc végeztével megvitatjuk a dolgot, mert ez tolakodás volt öntől. E szóra „tolakodás“ Düringet is elhagyó hidegvérüsége. — Igen uram, megvitatjuk azt, mond ingerülten, s hátat fordított a görögnek. — Ártatlan fűszálom valódi Eris alma jön. Nevetséges jegyző meg ön szokott gúnymosolyával, mialatt kezét nyujtá Grekszenónak az utósó táncfigura elejtésére. (Folytatása következik.) A TISZTA SZERELEM. Dingelstedt F. beszélye. Egy kies völgyecskében minden évben, midőn a pacsirták dalolni kezdtek, gyönyörű fiatal leány szokott megjelenni. Senki sem tudta kicsoda, s honnan jött, míg végre a fürdői vendégek névsorából olvashatók: Nro 349 — 357. Báró Seligstein s leánya Berlinből cselédségével. Azonban hogy komolyan beszéljünk, előre kell bocsátanunk, miszerint Seligstein csak olyan báró volt, mint bármely vendég lehet a pincérek előtt, s a vendéglajstromokban; továbbá, hogy azon völgyecskében épen nem pásztorok, hanem inkább gazdag vendéglősök , kávésok, s egyébb boltosok laknak; végre röviden, hogy mi épen nem valami idilli mezőn vagyunk, hanem a világhírű bádeni fürdőben. Nem voltak még Bádenben szép olvasónőim ? Annál jobb, úgy hát még lehet reménységük, hogy oda eljuthatnak, s én legalább fel vagyok mentve a leírástól. Mindent le lehet a világon írni, csak Bádent nem! Avagy talán voltak már ? — az is jó, legalább nem szorulnak az én leírásomra , úgy bizonyosan hősnőmet s atyját is látták, amint mindennap rendesen a nagy allééban karöltve sétálgattak. Seligstein arra bizonyosan fognak emlékezni: tudják, az a kis vastag ember könnyű nyári palettotban, fehér szőrkalappal, a ki folytonosan fehérnadrágot s szürke szövettopánt viselt, s mégsem tudta elrejteni kiálló hasát, s kikanyaruló sarkait. Ezen sark — mellesleg érintve — törzs népének tulajdonképeni Achilles sarka. Hogyha nincs olyan jellemző arra, s ha ezzel profiljának keleti szabását, hasonlólag atyáinak bizonyos leírhatatlan tartását s jellemző szokásait, s a vasárnap és szombat közti különbséget letette is, különös idomú sarkairól mégis rá lehet ismerni, s a tapasztalt vizsgáló egy pillantást vetvén a talapra, azonnal meg fogja mondhatni, hogy az egész status melyik iskolához tartozik — tudniillik a zsidó oskolához. Sajnáljuk (ő maga legjobban) azonban nem tagadhatjuk, hogy Seligstein zsidó volt, természetesen kikeresztelkedett, s még természetesebben iszonyú gazdag, ennél fogva nemes és a mi legtermészetesebb : emberbarát. Seligstein nem hordozott gyémánt inggombokat, nehéz óraláncokat, pecsét gyűrűket, mint mikkel a színészek magukat feltarkázzák, ha valami nemesített tőzsért játszanak ; leánya, tiszta s finom ízlésével, apjának egész öltözetét leformálta , aggasztó gonddal vigyázott apja kiejtésére, sőt még a kalappali köszöntést is, — mely különben igen kényes és eláruló mozdulat — anyira betanította apjának, miszerint az semmiféle mozdulatával sem árulta el ősi eredetét. Csak azok a sarkak, azok az átkozott sarkak! Seligstein Julia kisasszony kétségkívül nagyon szép nő volt. Sötét, fényes haja, a finom vágatú szemek fölötti hosszú szempillák, márvány sima homloka emlékeztetek ugyan az embert őseredetére, azonban a legkellemesebb módon. Julia apjának egyetlen gyermeke s így szemefénye volt. Azt szokta rendesen mondani, midőn a börzéről jó kedvvel hazajött: ha Julia nem volna, minden érdekét elvesztené előttem az élet! Julia vívta ki — miután anyja korán elhalt — a Seligsteinház dicsőségét, melynek konyháját az egész porosz főváros ismerte. Julia sokat olvasott; Bádenben is az egyenruhás inas mindig vitt utána egy kötetet Sand-Lae avagy Soulier munkáiból; a német irodalomból a classicusokat nagyon szerette, úgyszintén az újabb lyrai dalokat is, melyek többnyire, mint a pék süteményei, a frissség szerint szoktak becsültetni. Julia rajzolt is, leginkább a természet után, azonban nem énekelt s nem is zongorázott, mivel — mint mondani szokta — gyűlölöm a dilettantismust, azonban leginkább a zenében. Nagyon szerette a vígjátékokat, ámde Donna Diánán kívül egyet sem ismert el jónak; sokszor sóhajtott föl így: mily örömest nevetnék egyszer, ha nem kellene folyvást nevetnem! Szegény Júlia! II. Az olvasó ezen pár jellemvonásból láthatja, mily szegény volt a gazdag Julia! Tizennyolc éve, gazdasága, műveltsége s szépsége mellett az a nagy hibája volt, hogy mindene megvolt, semmije sem hiányzott. Emiatt jobban szenvedett, mintha kis szív baja, avagy gyönge idegzete lett volna. Tengeri fürdők, savó, sok betegségben segítenek, azonban olyan gyógyintézet még nem fedeztetett föl, hol azok a megmagyarázhatlan vágyak, kívánságok, panaszok, gyógyszert találnának. Seligstein úr bírt egy csalhatatlan recepttel mindenféle nyavalya ellen, ezen recept e következő szókból állt: meg fogom szerezni, leányom! Ha sírt a kis leány valami játékszer után, mit másnál látott — megfogom szerezni, lányom! Ha megtetszett a felnőtt leánynak valami virág, shawl, kép — megfogom szerezni leányom! s azonnal egész divatárus bolt, képtárlat, egész kert feküdt lábainál. Bármit kívánt Julia, — ő pedig olykor nagyon sokat kívánt — apja mind megszerezte. Hatalmában volt a jelenkor egyedüli talizmána, s ez által teljesítve valának leánya kívánságai, mielőtt az kimondotta volna, Juliskából Julia jön. (Folytatása következik.)