Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-09-19 / 213. szám

932 halála után gazdag örökség átvétele ügyében hosszas időre Ameri­­­­kába kelle mennie. — Sokáig kétséges volt: elvigyen ő engem s öt­­­éves fiát magával , de sok ellenvetésre találva , s főleg gyen­gélkedő gyermekünket nem akarva kitenni a tengeri utazás szeszé­lyeinek, elhatározá egyedül menni. Elválásunk nehéz volt, főleg fér­jem , a kom­oly szigorú férfiú egészen ellágyult a gondolatnál: engem s gyermekét talán egy évig nem láthatni. Én elhatározom azon időt,­­ míg férjem távol leend, egyik jószágunkon, egy vadregényes tengeri vidéken tölteni, s kevés nap múlva a marquis elutazta után búcsút vevek a zajos párisi világtól. Az első két hó változatlan egyforma­ságban folyt le, mialatt férjem szerencsés megérkeztéről é­s dolgai kívánt folyamáról tudósított. Csak kis­fiam gyakori betegeskedése aggódtatott s féltem hogy miatta el kell hagynom kedves magányomat. Végre csakugyan átlát- t­ván, hogy gyermekem állapota, a­nélkül hogy épen veszélyes lenne,­­ folytonos orvosi felügyeletet kíván , e célból elhatározom roko-­­­naimnak Párisba írni, hogy számomra egy ügyes háziorvost keresse­nek. Ugyan­ekkor tudattam férjemmel is ezen szándékomat, ki rög­töni válaszában tudtomra adá, hogy ne hozassak Párisból orvost, mi­vel ő szándékozik egyet küldeni Amerikából, ugyan­is: elhalt rokona fogadott fiát, egy ifjú kreolt, ki végrendeletileg különösen pártfogá­sára bízatott, s ki nagyobb gyakorlat tekintetéből úgy is Franciaor­szágba kívánt jönni; de én épen szükségelvén a segélyt, előbb el­­kü­ldendi a ritka képességű s tudományo ifjú orvost. Kevés idő lefolytéval, mialatt én fiammal Páriában valók, meg­érkezett William Brown, a kreol orvos, kinek kíséretében csakhamar visszautazom jószágomba. Egy­hangú életem sok érdeket nyert az új háztag érkeztével, mert azonkívül, hogy szeretett gyermekem egészsége miatt, folytonos orvosi felügyelet mellett, tökéletes nyugodt valók , a mivelt társal­gás minden kellemeit élvezem a tudományos, eszes, ritka nemes gon­dolkodású fiatal ember közelében. A falusi elszigetelt magány, mely kizárólag Brown társaságára utalt, alkalmat adott lelkülete nemességét, jelleme tökélyeit megis­merni ; s e mellett különösen megnyerő rokonszenvemet komolysága, mely e fiatal embernek bizonyos férfias tekintélyt kölcsönző. E ro­­konszenvtől vezettetve, s ama benső viszonynál fogva, mely ezen ifjút elhalt nagybátyánkhoz csatló, barátságos, majdnem rokonias bizalmú bánásmódot tanúsítók iránta, melyet ő ép anyi hálás elisme­réssel , mint tisztelettel, bensőséggel viszonza. Soha sem akartam hinni amaz állítás valóságát, miszerint a hölgy s férfi közötti barátság keskeny híd, melyről egyik másik előbb utóbb a szenvedély örvényébe szédül. E mondat borzasztó igaz­ságát csakhamar el kell­ ismernem, mert a­nélkül, hogy egymásnak bevallani mertük volna , mindketten tudtuk , hogy szeretjük egy­mást. Lassan, észrevétlenül lopódzott a szenvedély kígyója a rokon­­szenv, barátság szelíd nyugalmas érzelmei közé, s hasztalan rejteget­tük azt az erény lilioma mögé, sziszegését nem bírtuk elfojtani, s egy­másnak eltitkolni. Rettenetesek voltak a szerelem, s női erény küz­delmei. Gyakran örült fájdalommal rogytam alvó fiam bölcsőjéhez, s zokogva imádkozom s kértem istentől férjem mielőbbi visszaérkeztét. E lélekölő küzdéseknek Brown szándékozott véget vetni : elhatá­rozó házamat elhagyni, a­mit én néma beleegyezéssel helyeslek. Meg­akartuk egymást az örökös lelki tépelődések, önszemrehányások kí­naitól szabadítani. A sors mást rendelt számunkra. Férjemtől hosz­­sz­­sabb hallgatás után levél érkezett, melyben tudtomra adá, hogy szá­mos bonyolódott ügyei még hosszú időre igénylik ott maradását, s türelemre, megnyugvásra kéri. E mellett Brownt szívesen felszó­lítja : magasabb kiképezése végett Párisba menetelét az ő visszaér­­keztéig elhalasztani, s házát, családját gondviselésébe véve, addig el nem hagyni. (Folytatás következik.) A TISZTA SZERELD­M. Dingelstedt F. beszélye. (Folytatás.) — Nevem Müller, Potsdamból, s ez itt egyetlen leányom Julia. S kinek köszönhetjük mi családi ereklyénk megmentését ? — Az én nevem Stern Dániel. Erre mélyen meghajolván, eltávozott. — Stern Dániel — ismétlé magában Seligstein. — Stern Dáni­el, se több, se kevesebb! Mit gondolsz Julia, ki lehet ezen ember ? — Nem tudom, édes atyám ! — Te kocsis, adott borravalót neked ezen ar ? — Adott bizony, pedig öt pengőt! — szólt a kocsis. — Öt pengőt ? Ő vagy igen előkelő, vagy .... vagy .... no mit gondolsz Julia ? — Én semmit sem gondolok ! — Hm! hm! Oh Julia! ki még nem találtál Rómeót! láttad volna csak az öreg Capuletet, mily ravasz elégültséggel mosolygott magában, mint­ha mondta volna : ------------Könnyebben érzem magamat, Hogy e leány újra eszére tér! VII. Másnap Julia a könyvkereskedésbe ment, s hosszas­ keresés után megvevé nagy pirulás közt a fürdői vendégek névlajstromát. Hogy mit tett Julia, mihelyt otthona kis szobájába zárkózott,­­­­azt mindenki könnyen elgondolhatja; sokáig kereste, s végre meg­találta ezen nevet: Stern Dániel, arcképfestő Párisból. Stern az ismeretséget folytatta Mü­llerékkel; sokszor találko­zott velük a sétányon s egyéb nyilvános helyeken. Minél inkább ol­vadott a fürdővendégek száma az ősz közeledtével, a hátramaradtak annál inkább öszvetartottak. Stern és Müller egészen összebarátkoz­tak, természetesen a fürdői élet értelmében ; együtt ebédeltek, majd­­ majd más restauratioban, több órát töltöttek egymással, azon­ban visszatetszett , hogy Julia tulajdonképen mindig a háttérben maradt, mialatt atyja a kávéházakban együtt tekézett az idegennel, szóval egész barátságot kötött. Egyizben Seligstein egészen elragadtatva tért vissza az ifjú művész atelierjéből s azt állította, hogy még szebb képeket soha­sem látott. — Én is lefestetem magamat — mondá — Stern maga ajánl­kozott. — Ugye , zsebkendőddel fejeden, mint a hallstadti tón? — Csúfolódjál csak, nem bánom! Képzeld! egészen díj nél­kül akar bennünket levenni emlékül. Hihetőleg attól fél, hogy Mül­ler nem tudná megfizetni az árát. — S mit csinálsz az arcképpel ? — Litographiroztatom, s oda ajándékozom berlini barátaim­nak, ezen aláírással: Müller úr Potsdamból. — Őszintén megvallva: édes­atyám, én nem akarok Stern úr­nak ülni. — Mért nem ? — Azért! Julia hozzá szoktatta már atyját ezen minden okok okához, azért el is hallgatott, s elégült arccal távozott a szobából. Julia csodálkozva nézett utána. Ő valóban valami ösztönszerű borzalmat érzett a festő iránt, azon borzalom nemét, melylyel a fiatal nő meggyőzőjét üdvözli. Első találkozásuk óta Stern nem volt valami jelentéktelen személy előtte; módja, természetes, s min­den ceremónia nélküli viselete, jó hatással volt reá nézve. Azonban Stern mindig hideg, kimért s visszatartózkodó volt Julia irányában, mihez ő idáig szokva nem volt. Sohasem hallott tőle valami bókot, valami udvarias szólásmódot. Stern elmélyedve nézett olykor Júliá­ra, azonban mosolya nem volt lekötelező, beszédje — mivel Júliát mulattatá — nem volt játék, hanem a legvalódibb szomorú valóság. Ő igazi világfi volt, gazdag szellemmel; sokat tudott, sokat tanult, olvasott, látott, utazott, s ha vonásai nem hazudnak, sokat szenve­dett is, mindazáltal valódi ellentéte volt a társadalom azon öreg ifjainak, kik csak élvezni akarnak, s azon fiatal öregeknek, kik 25 évükkel egész emberéletet keresztül élni gondolnak. Ezt hitte legalább róla Julia, s meg kelle magában vallania, miszerint ez azon férfiú a szót teljes értelmében, ki éltében válszakot képezett. Félénk dobogással ifjú szive ezt csatolá hozzá: ettől sze­retnél kerestetni s megtaláltatni! Azonban — felel az értelem — ő nem keres téged!(Folytatása következik.)

Next