Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-09-26 / 219. szám
torságot a küzdelmekben, lelkesedést az önmegtagadásra. Én, kinek ő szíve eddig az isteni s gyermeki szeretet, az ájtatosság nyugalmas szelid érzelmein kivül mást nem ismert, a leghevesebb szerelem szenvedélyének engedem át magamat, mely mint delejes álomban levőt egészen annak hatalmába adott, ki azt előidézé. Albertiéi ritkán beszélhetek egyedül, s nem is kerestük arra az alkalmat, nehogy az feltűnő legyen a háziak előtt. Levelek által, miket Albert ügyesen kezembe játszott, s mikből a leglángolóbb szerelem biztatása szólt hozzám , növelé bizalmamat, s föltartá erőmet a való eltitkolására Zarándyék előtt. Mondhatlan fájt bizalmatlannak lennem azon emberek iránt, kikhez tisztelet hála, barátság között; de egy leküzdhetlen félénkség, egy neme az álszégyennek zárva tartó ajkimat. Albert vállalá magára : Zarándynéval viszonyunkat tudatni. Egy váratlan eset hátráltató abban. Ugyanis levelet kapott hazulról, melyben vele egy kedves nőrokon halálát s atyjának e miatti mély megszomorodását tudaták , ki vigaszul fiának rögtöni hazautaztát óhajtja. E hit mélyen megrendített, mert jól érezem, hogy Albert távoztával önfentartási erőmből sokat veszítendek. Ő biztatott, vigasztalt, hogy a legrövidebb idő alatt visszatérend, engem, mint nejét atyjához viendő, ki bizonyára örvendni fog elvesztett nővéréért, bennem új leányában kárpótlást találni. Megnyugtatott , hogy hazaérkeztével azonnal irancia levél által tudatja szándékát Zarándyékkal, egyszersmind kezemet megkérve tőlük. A Zarándyház igen sajnálta a kedves barátot, kit azonban ők is reméltek viszontlátni, mert Albert igen határozottan mondá az elválásnál , hogy nem sokára újra eljövend. Nehány órával elutazása előtt a kerti pavillonban találkozunk. Az elválás fájdalma s valami nyomasztó előérzet nagy mértékben izgatának. Kónyáztatott arccal borultam keblére s szivemet megtörni érezem. — Nyugtasd meg magad Reginám , mond Albert, hisz nehány hét múlva újra látjuk egymást, soha többé el nem várandók. —• Oh Albert te mindent elviszesz magaddal, nyugalmamat, bátorságomat ! Nálad nélkül nincs erőm titkunk elviselésére, úgy fáj megcsalni bizalmatlanságommal e jó embereket. — E pontra nézve is nyugodt lehetsz, mert hazaérkeztem után rögtön írandók neked s nekik, s igy nem lesz többé okod szerelmünket eltitkolni. Én most is örömmel tenném e közlést, de az idő rövid ily fontos s kényes dolog fejtegetésére. Levélben legalább atyám beleegyezését is határozottan állíthatom. — De ha valami akadály jönne közbe ... ha az nem történhetnék meg, mondom egy balsejtelemtől nyugtalanítva. Ha te elkésnél Albert, mert tudod hat hét választ el november huszadikától. — Midőn neked az eddigi rendeletek szerint zárdába kellene menned, egészité ki Albert, — ah hogy feledném azt! s azért légy tökéletesen nyugodt, mert nincs eset, mely visszatartóztathatna, értedjövök. — Csak ha megszűnnél szeretni, rebegem akaratlanul. -- Regina, te kétkedni bírsz! mond Albert fájdalmasan. — Ne neheztelj ... nem tudom mi az mi kínoz,... de a gondolat, hogy ha te elhagynál most, midőn anyám emlékéhez hűtlen lettem ... e gondolat őrültté tesz. — Az egekre Regina, űzd el magadtól e rettentő gondolatokat ! Hisz tudod menyire szeretlek , hogy nélküled nem élhetek. — Úgy szeretsz, s szeretni fogsz mindig? kérdem lázas hévvel megszorítva kezeit. — Mit tegyek , hogy megnyugtassalak, meggyőzzelek ? — Nézd Albert, itt egy szent emlék anyámtól, mondám elővonva keblemről a szűzanya képét, fija születésekor kapá ő ezt férjétől, ki őt később eltaszitá magától. Ez volt egyetlen emlékjele boldog múltjából, s szent ereklyekint tartá azt — melyet a szenvedések keservek napjaiban, imák között könnyeivel áztatott. Kétszeres szent ez nekem, mert halálos percében adá kezeimbe. S most Albert neked adom azt, mig távol lesz tőlem; viseld kebleden, mint én tevém, s mindig emlékeztessen arra, ki szerelmedért legszentebb fogadását megszegé. — Igen Regina , örömmel fogadom el tőled e becses zálogot, mely talizmánkint óvand meg minden veszélytől; s melyet nem sokára újra nyakadba függesztek, mond átvéve s keblébe rejtve anyám emlékét — Jenőt látom jönni... ő téged keres... Isten veled Albert! — És veled, éltem mindene! mond ő még egy futó csókot nyomva homlokomra s kisietett a pavillonból. Két óra múlva Albert búcsút véve a Zarándyháztól Jenő kíséretében , kit ugyanakkor családi ügyek Bécsbe hívtak, elutazott. XV. November 20-ra. Az első napokban Albert elutazta után nyugodtabb valék, mint azt eleinte magam is hivom , oly nagy volt bizalmam iránta. Miért is nemmi okom lett volna benne kétkedni ? Szeretett, arról meggyőződtem, s hogy atyja nem fogja ellenezni egybekelésünket, azt biztosítá fia iránti nagy szeretete. Két hét múlt el a nélkül, hogy Alberttől tudósítás érkezett volna. — Ha mégis, mondá egy baljóslatú hang keblemben, ha mégis atyja ellenvetést tenne... ha megbánná levélben adott beleegyezését... ha meggyőzné fiát arról, miszerint a gazdag, régi nevű gróf, s a szegény névtelen árva nem összeillő pár a világ előtt... De nem nem, Albert sokkal inkább szeret, mintsem ily okokkal el lehetne őt szándékától tántorítani. Csak ha ő hidegülne... Elel e szörnyű gondolattal ! ez vétek Albert szerelme ellen. Nap nap után ment, s Alberttől még semmi levél. Nyugtalanságom minden órában növekedett. Hisz, ha atyja ellenzi is, vagy más akadály jött közbe , miért nem ír nekem ? gyötröm magamat álmatlan éjeimen át, miért tesz ki e rettentő nyugtalanságnak, megfoghatlan némasága által? Négy hét múlva félelmem elérte tetőpontját, miután Jenő egyik haza írt levelében tudakozódik , hogy mit hallunk Albertről ? miután ő mindeddig sem kapott levelet barátjától. Ez végkép levert, mert nem kétkedhetem tovább , hogy Albertet nagy bajnak kellett érni... De mi lehete az? ha atyja meghalt, néhány sorral tudósíthatott volna ! Ha beteg , megiratta volna valaki által, hisz tudta, mily fontos rám nézve november 20-ra, melytől már csak tíz nap választa el ? Lelki állapotom borzasztó volt. Alig voltam képes gyötrelmeimet eltitkolni, s ha Zarándyék egész figyelmét Jenő közelgő házasodása anyira el nem foglalja, lehetlen lett volna észre nem venniök mély levertségemet, így csak a mindinkább közeledő , s rám nézve ünnepélyes lépésnek tulajdoniták a szótlan magamba zárkózottságot, s elmélyedést, ha olykor nem hallom a hozzám intézett szavakat. Néhány nappal anyám halála évnapja előtt Pestre mentünk. Ez volt utosó reményem, Albertről hírt hallani. Ha meglepne, s ő maga ott várna... E gondolat új erőt adott. Csalódtam, mert Pestre érkezve semmit sem hallok róla. Kétségbeestem, mert három nap elteltével a zárdába kelle mennem. Egy percig fölvillant agyamban a gondolat: Zarándynénak lábaihoz borúlva mindent bevallani, tőle tanácsot, s zárdába menésem elhalasztását kérni, mig Albertről bizonyos hirt hallok, — de ha újra láttam e nemes gondolkodású ugyan, de kissé szigorú büszke nőt, nyugodt, hideg tekintete alatt megfagyni érzem szivemet, s bizalmam elnémult. Aztán, gondolom, mit érek e vallomással, miután Albert elmaradt... elhagyott vagy meghalt ? Nem a legjobb érám nézve zárdába vinni fájdalmamat, s magamat ott örökre eltemetni ? Zárdába menni, anyám kívánságát teljesíteni, — most midőn hitszegő levék, midőn minden elhagyott, — most jut ez újra eszembe ? Zárdába menni, folytatom önkínzásomat, a szent falak közé, midőn szemeim előtt még isten oltára előtt is egy kedves csábitó kép fog lebegni, midőn ajkaim imáim közt is egy nevet fognak susogni, mely szivemben viszhangzik: — kedves lehet e ily áldozat istennek ?.. Ily tépelődések közt telt el az utósó nap is. Minden előkészület megtörtént; másnap reggel a kolostorba kelle mennem. November 20-dikának estéje volt. Zarándyék magamra hagytak; tudták hogy anyám kimultának évnapját, óráját egyedül óhajtam tölteni, s azt ima által ünnepelni. Egyedül voltam azon szobában, hol egy év előtt ugyan ez órában anyám haldokolt. Csöndes volt minden, mint akkor , csak a szoba Dunára nyíló ablakait verdesé az őszi szél által hajtott eső.. Térdre estem azon ágy előtt, hol hidegülő kezeivel áldását adá rám ... hol mondá : úgy áldjon meg istenem a mint végakaratát teljesitendem... S mikép teljesitem azt ? Kétségbeeséssel, mert ked-