Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-07-13 / 157. szám

702 messzire bátorkodás ? Zsémbelődék Zsigmond, midőn Zele elcsevegé játszótársa dicsőségét az egész kis háznépnek. — Hiszen én is mind ezt hajtom, szólott Gáspár, a vén gazda, kit főképen az bántott, hogy nem lehete tanúja, midőn kedvence meg­­szégyenité, a bajusztalan szepességieket. — Hát ki is beszélne egyebet! — Kezdé Sára is, ki valamint Gáspár, a ház régi hű cseléde, följogosítva érezé magát a gyermekek korholására. — De az ember csak hiába szaporítja a szót, a csirke mindig többet akar tudni anyjánál. — He neheztelj jó bátya, — hiszen istenek hála, semmi bajom. — Szólott Zoltán Zsigmondot nyájasan megölelvén. — Aztán lásd folytatá kellemes negéddel — az egészből azt a hasznot húzom, hogy ezentúl lesz legalább mire büszkélkednem. — Hisz az igaz. — Viszontá önkénytelenül Zsigmond, ki titkon örvende a fiú bátorsága — s kitünésén — de mind a mellett hallat­lan vakmerőség, tizenöt éves gyermeknek, magányosan a bércek közé indúlni. — Isten csodája, hogy baj nem érte. Szólott Gáspár, szemeit borzadása jeléül fölmeregetvén. — Már nem tudott volna legalább engem magával híni. — Ha rám hallgatnának, soha nem történnék baj. Sóhajtá­sára okos képpel. — Talán hát most is azért nem­ történt, mivel reád hallgattam ? Enyelge Zoltán, jól ismervén a hű öreg asszony szivének minden kicsinyes gyengéjét. — Itt van m­! még csak az hibázott, hogy köszönet helyett, jól kicsúfolják vénségére az embert. — Az istenért jó Sárám! mi nem jut eszedbe! Kiáltott Zoltán, kezeit színlelt rémüléssel összecsapván. — Én téged, tisztes, hű­ daj­kámat kicsúfolni ? Ha azt tenném — folytatá őszintén elkomolyodva — Isten is megverne. De hiába, ez már a világ sora, szeretetemért, még jó Sárám is rágalommal fizet. Egészíti ki enyelgve. — Hiszen előre tudtam hogy ez lesz belőle! mondj igazat, be­törik a fejed. Zúgolódék neheztelve a jó öreg asszony. — Isten mentsen, egyetlen szál hajad ellen is vétem­! Kiáltott a vidor gyermek, Sára nyakába ugorván. Hát olyan pogányul nézek ki, mióta egy zergét lőttem, hogy azt hiszed, már csak törni és zúzni tudok ? (Folytatása következik.) A MARQQUISNÉ ANYJA Beszély. Irta About Edmund, fordította Huszár Imre. (Folytatás). Ezúttal a marquis kevésbé volt tartózkodó, mint a Belvederei Apollo. Megölelte Lucilet, és gyöngéden megcsókolta homlokát. Benoit asszony egész nap terveket kovácsolt, parancsot oszto­gatott, és azon gondolkozott, hogy mikép csalhassa el vejét Párisba. Másnap az esküvői mise után félre hívta őt, és így szólt hozzá: — Ez volt önnek utósó szava ? Ön nem akar minket bevezetni a faubourgba ? — De asszonyom , nem hallotta ön, hogy Lucile önkéntesen lemondott ez eszméről ? — Hátha én nem mondanék le róla? Ha azt mondanám önnek, hogy harminc év óta (most negyvenkét éves vagyok) kinéz a nagyra­­vágyás, hogy oda bejuthassak ? Ha megmondanám önnek, miszerint csupán azon vágyból, hogy nevemet a Saint Dominique utcai salo­­nokban bejelentetni halljam, nőül mentem egy hamis marquishoz, ki megvert ? És ha végre hozzá­tenném, hogy se külsejéért, se tehet­ségeiért nem választottam önt, hanem nevéért, mely előttem minden ajtót megnyit. Ah ! édes marquis, azt hiszi ön, miszerint azért adok önnek 100.000 frank évi jövedelmet, hogy munkával vesztegesse idejét ? — Bocsánat, asszonyom. Mindenekelőtt elég hiú vagyok hinni, hogy oly szenvtelen név mint az enyém , két millióért is olcsó volna. De itt nem is ezen eset fordul elő, miután ön nekem semmit sem adott. A hámor és az erdő Lucile öröksége, a jövedelem, melyet önnek fizetünk, azon összegek tőkéjét képezi, melyeket ön a vállalatba fek­tetett , és azon kétszáz­ezer frankot, melybe önnek a Saint Domini­que utcai hotel került. E szerint én mindent Luciletől kapok, és vele nem lesz nehéz megegyeznem. — De ön az enyimből tartja Lucilet, és Lucile az enyimből tartja önt, kiáltá a szegény asszony, és mindketten hálátlanok vagy­tok , ha megtagadjátok tőlem életem boldogságát. — Igaza van asszonyom, követeljen tőlem mindent a világon ez egyet kivéve, és én semmit se tagadok meg öntől; de meges­küdtem , hogy többé be nem lépek a faubourgba. — Az ég nevére ! miért nem mondta meg ön ezt előbb nekem ? — Mert ön soha se kérdezte. Gastont elhagyva Benoit asszonyság, három szót szólt szobaleá­nyához , és négyet kocsisához. A marquisval többet egy szót se szólt első félévi jövedelméről. Este a bálban Lucile szépsége mindenkit meglepett. A jelenle­vők közül egyik sem emlékezett, hogy valaha ily boldog arát látott volna. Szokás szerint minden fiatal­ember irigylette Gaston sorsát; nem merném mondani, hogy Lucileét senki se irigylette volna. Haj­nalban két órakor a vendégek eltávoztak, és Benoit asszonyság jó­nak látta hogy az ifjú házaspár zárja be a mulatságot. E bölcs anya, kinek homlokán egy múlékony felhőt lehetett észrevenni, kérte Gas­tont, hogy leányával egy negyedóráig beszélgethessen, és csakugyan le is ment vele a földszinti nászkamrába, míg Gaston utoljára meglá­togatta kis szobácskáját a második emeleten. Midőn ismét bejött a lépcsőn, bámulva hallott egy kocsit elvágtatni. Belépett a nászkam­rába , üres volt. Elment Benoit asszony lakosztályába ; az ajtók nyit­va és a szobák üresek voltak. A szőnyegen nagy rendetlenségben at­lasz cipők és bálruhák hevertek. Csengetett, senki se jött. Midőn a csarnokba lépett Jakabbal, a kis lovászszal találkozott. Azonnal megragadta őt e szókkal: — Nem vágtatott el épen e pillanatban egy kocsi ? — Igen uram, csak a siker. — Ki ment el ily későn, holott már mindenki eltávozott. — Hát a nagyságos asszony, meg a kisasszony, az utazókocsi­­ban, a kövér Péterrel, meg Julie kisasszonynyal. — Nem szentek nekem semmit. — Igen is, nem. Hanem engedelmével legyen mondva a nagy­ságos asszony egy levelet hagyott hátra. — Hol van ? — Itt van uram, a sapkám bélése alatt. — Add ide, ökör. — Ide beledugtam, nehogy elveszszen. Itt van. Gaston a csarnok lámpája alá futott, és a következő sorokat olvasta : „Édes marquis, azon reményben, hogy a szerelem és érdek elvonandja önt a kedves Arlangeból, magammal vittem Párisba ön­nek nejét és pénzét: jöjjön el értök“. III. Gaston összegyűrte Benoit asszonyság levelét, és zsebébe dug­ta. Azután Jakabhoz ment, ki sapkájával játszott. — A marquisné semmit se szólt? — A kisasszony? Nem uram, reám se nézett. — Van egy rövidebb út Dience felé? — Igen uram. — Menyivel rövidebb ? — Egy jó negyedórával. — Nyergesd fel Forwardot és Indianát. Várj! én is se­gítek. Te majd az utat fogod megmutatni. Ha előbb megérkezünk mint a kocsi, egy louisdort kapsz. Fél óra múlva Jakab blouseban és a marquis nászruhájában a Dienzei porta elé értek. Jakab felköltött egy lovászgyereket, és meg­­tudakozó, hogy nem kértek­­ lovakat az éjjel. A felelet kielégítő volt, az éjjel senki se ment el arra. — Nesze , szólt a marquis Jakabhoz, itt a húsz frank , melyet ígértem. (Folytatása következik.)

Next