Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-10-23 / 242. szám

1058 A házigazda visszatért elhagyott vendégeihez, de arcára nem tért vissza a derültség kedves vonása, s úgy látszik, hogy a zene már terhére jön, a vidámság hangjai lelkén sebet ütnek, komoran húzta magát egy szögletbe, ő tudta jól, hogy az ifjú napjai meg­­számítvák. S ez ifjú egyetlen fia volt egy régi jóltevőjének ? A vendégek pedig kiváncsian legelteték rajta pillanataikat, szánakozó hangon suttogák egymásnak . Az öreg megadta magát, — kezdi hinni, mit mi már rég tudunk , Vértesi tüdő­sorvadásban szen­ved, ... szegény Vértesi — a siré!! III. Oh tavasz­­­oh arany idők! ifjú világ tele élettel, tele remény­nyel ! zöld pázsita a virágos mezőknek, kéklő bérceken megtört sugára az arany napnak, madár ének, balzsamos levegő — óh dicső tavasz! ifjú hajnala a fölébredt évnek! Ti őrültek kétkedő bölcseségtekkel ! kik okadatoljátok a mennydörgés szavát, mely keresztül sivit a bérceken, a vihar kelet­kezését , mely megrázza a földsarkát, a villámot, mely vakitólag futja át rövid pályáját, s kiknek bölcsesége nem ér odáig, hogy meg­magyarázza a virág lételét, mely elhagyott szirtek fölött te­­nyész, az illatot, mely az elhagyott szirteken , mint áldozat tömjén füstje szétterül. Óh lehet é fenségesebb templom egy emberre , a ki gondolko­­dik, és érez, ki nem csak észszel, hanem szívvel is született e föld­re , lehet é fenségesebb szentegyház, mint egy gyönyörű vidék , a tavaszi szép napon ?! A patak, mely lassú egyhangú morajjal tova csörgedez, s a part virágait csókjaival oly kíméletesen áztatja, e messze vigyadzó patak kristály habjaival nem tükre é a mindenhatónak, kit szenny nem fog , kihez járulva meglátjuk arcainkat benne , ha tiszták­é az erényben, vagy a rétek fojtja beszennyező ? Nem járulhatunk é hozzá, hogy lemossuk gyarlóságainkat, s ha járulunk, s ha nem, nem fog-e az azért szintoly vidáman , és tisztán tovább folyni? csörgedezésében nem halljátok é az éneket: Jöjjetek el hozzám ti, kik megterhelve vagytok !! (Folytatása következik.) A VÁROS NYOMORÉRA (Beszély.) Komáromi Ferenctel. (Folytatás). — Sohá már nem tarthat — jó félóra alatt otthon vagyunk... Addig ha meg­ered is az eső. .. — Megázunk!.. — Aztán ?.. az első az ég áldása. — Köszönöm, de.. . — Annál több szerencséd lesz. — És annál több migrénem, ha meghalök. A­mint olvasóim menten gyaníthatják, az utazók egyike Járai Zoltán, a másik Járai Kálmán volt. Dinnye és szőlő érés időszaka lévén, Zoltán megerőltette magát és Kálmánnal levelezést kezdett. — A tőle kitelhető költői színekkel festette a gyümölcsös és gerezdes évszakot, a jó embereket, falusi mulatságokat és vadász kalandokat. Végre ismervén a Kálmán gyenge oldalát, szép és gazdag lányokat is említett, különösen kiemelvén egyet, kinek több mint két ezer hold fekvő birtoka van. Minden le­velét fölkiáltással végezte, hogy tudniillik ily szerencsét téve bez­zeg lehetne aztán Pesten gondtalan és kényelmesen élni. Kálmán nem volt ugyan tönkre jutva még egészen, de nem is hitte hogy tönkre fog jutni, de a Zoltán rokoni szeretete érzékeny szívét anyira meghatotta, hogy azonnal elhatározta megismerkedni a falusi kellemekkel, szendeségekkel és ártatlanságokkal. — Minő naiv, minő bájoló lehet egy szép falusi lány. .. kiál­tott föl ábrándozva magában és menten megírta a jó falusi rokonnak, hogy csak jöjjön sietve, mert most már elhatározta nehány hetet a barátságos falusi falak közt tölteni. Zoltán tehát előparancsolta a csengő pengő ötös fogatot; cselé­deit beültette a kocsiba hogy aludjanak vagy énekeljenek; maga gyeplőt ragadott, ostort bontott — és csak alig szívott­­ néhány pipa jó hegyaljai dohányt, midőn már ott termett a Kálmán szál­lása előtt. Az első emeleti ablaksorokra tekintetett. — Ott fejérlett egy női arc, igéző szempárral s a csábmosoly alig kivehető körvonalaival. — Az ördögbe, jelü­nk már!.. riadott föl Zoltán, mintha tűz­vész dühöngne körötte. — Rögtön — rögtön ! — szólt csitítólag Kálmán, s miután pod­­­­gyászát leküldte, még néhány könyv, felső­ kabátja és úti szemüvegei voltak hátra. Zoltán nem tudta hogy mint van , melle rémite nehéz volt, egy sóhaj, egy kitörés talán könyitett volna rajta, de szemét lesütötte, a sóhajt vissza­fojtotta, és elfojtotta az átkot és káromlást, mely ha még soká marad, mint háborgó láva bizonyosan utat tör magának, végre midőn Kálmán fölült, hol fázott hol hevült, de úgy végig robo­gott az utcán, oly szélgyorsan kihajtott a városból, mintha ez a zsi­bongó életgazdag Pest egy nagy temető kert volna, hová egykor Isedves halottait temette el ugyan, de irtózattal gondol rá, hogy ha majd megkondul az éjfél órája, ezek az egykor kedves halottak a gyarló embereket kisérteni följárnak sírjokból. Zoltán örökké búcsút mondott Pestnek, sőt elhatározta, ha csak lehet, Kálmánt sem bocsátja vissza többé. Kálmán egy kis légváltoztatásra, néhány pásztor órára és (a változatosság szem­pontjából kiindulva) talán élvezhető ismeretsé­gekre is számított; de alig hogy átlépték a város határát, már vágyva és sóhajtva, a visszautazásra gondolt. . III. Egy hete már, mióta Kálmán falun van. — A falusi mulatságok, lovaglási, vadászati kirándulások, a látogatások nagy része, szóval a változatosság egész érdeke két három nap alatt lefutotta pályáját... Kálmánt már unatkozva találjuk a barack fasorok és szőlőlugosok árnya alatt. Hova tűntél te szép és változatos városi élet! Mily hosszak és unalmasak az esték... mig amott talán egy világhírű művész­ énekel! Kálmán egyre sóhajtozott. Nem egyszer tevén megjegyzést, hogy falun egyedüli élvezet az evés és ivás (melynek már betege is volt egy párszor) mig a lélek valódi éhséget és szükséget szenved, de legnehezebben tudta megszokni a lefekvési és felkelési időt, melynek falun egészen más rendje van, mint a városban. — Hát Jolán, Böske és Sarolta nem érdekelnek legkevésbé is ?.. kérdezte jó indulattal Zoltán. — Elég csinos lányok — felelt vályoáitva Kálmán — de... — Nos? — Korlátoltság... csupa korlátoltság!... aztán tudod, én ha házasodom. . A vég­szavaknál zsebéből kiemelte kezét s olyan forma leendü­­­letet tett, mintha ujjai közt morzsolna valamit. — Jól van, ma elviszlek Szilárdához, az én kis húgomhoz. — Pajtás neked falun kell maradnod! addig viszlek látogatóba ide és amoda, mig egybe beleszeretsz, nőül veszed és uj életet kezdesz. — Néha néha Pestre berándulhatsz ugyan, de mindenesetre uj és oko­sabb életet kell kezdened! Szilárda a szomszéd faluban lakott; egyetlen örököse volt a vállasi kiterjedt birtoknak . Atyját korán elvesztvén, anyjával kormányozta azt a szép és nagy háztartást, melynek’hi­je volt a vidékben. Midőn Zoltánunk ötös fogata a parkba behajtott s a változatos facsoportok közt, a hatytyus és szigetes tó hosszán, különböző hidakon átjutva, végre a kastély alakú épület előtt meg­állt, Kálmán szem­üvegén át figyelemmel körül nézett, hol aterasse-t, hol a homlokzatot vizsgálta és végre szólt: — Ez derék!.. ez már ér valamit. — Jejünk!.. csak jerünk, majd meglátom mint fog tetszeni tízilárda. (Folytatása következik.)

Next