Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-12-03 / 277. szám

A VAJ-OROSZLÁN MŰVÉSZE. Közli: Győri Vilmos. Hogy neve mi volt, azzal, fájdalom nem szolgálhatok, hanem hogy hivatalát Marchese Faliero possagnoi palotájában a szakácsság nemes mestersége képezte — anyit nyugodt lélekkel merek állítani. Minthogy pedig min­den állásnak megvannak saját nehézségei, úgy a szakácsnak is megvannak az ő nem szeretem napjai, melyeken szegény kanálhős azt sem tudja, hol áll a feje, mely napokon csodák történnek , mert még a bor sem ízlik neki. Hogy a possagnol érdemes férfiúra az ezerhétszáz és hatvanadik esztendő szinte egy ily nem szeretem napot hozott föl, az komoly történeti tény. Signor Faliero ugyanis vendégeket hívott palotájába, és rendezni akart oly lakomát, melynek pompájából ne hiányozzék semmi, mely legyen igazán hercegi lakoma. Az étkek tehát sültek, főttek, a tűz durrogott, pattogott, a kukták kevertek , fújtattak , vagdaltak , a szakácsmester porolt , lármázott, izzadott, szóval volt a konyhában zűrzavar , mint egy kis vég­világromlásnál. És végre ütött az óra, az étkezésnek ör­vendetes órája, s föl kellett hordani az étele­ket.­­ A szakácsmester előbb azonban bené­zett az ebédlőbe, hogy illő módon el van e rendezve minden ? Az eredmény épen nem az óhajtott lehe­tett, mert a­midőn az érdemes mester újonan kilépett a konyhába, lekapta fejéről a süve­get , bele­számlálta sorra a kalendáriumi ne­veket, azután földhöz vágta, s úgy tombolt fölötte. Már ekkor alszakács, segéd, kukta mind meganyian félre szedelőzködtek, mert ismer­ték haragjának nagy voltát, és a főzőkalanak nyelének keménységét. — Corpo del...! kiálta föl a szakács — azt ugyan elfelejtettük! Alig hallható hang merészlé rebegni: — Mit ? — Ah mit, mit ? ! Hát ékességet az asztal­ra? A Viscontik, Contarinik, Piggarettik pa­lotájában mindig van valamely ékesítvény ünnepélyes alkalmakkor az asztalon , persze százszor roszabb, mint nálunk egészen közön­séges napon... s­ecco ! most feledkezem meg róla egészen ! A szakács kétségbeesett hangjaira egy alig tizenkét-tizenhárom éves fiúcska lépett elő a kemence mellől, hova ő is rejtőzött, s bátran szól­ta meg a szakácsot: ■— Csak ez a baja , caro mio ? A megszólított elförmedve nézett a kér­dezőre. Csak ez ? Hát nem elég ez ? — Hát több is kell, te köportörő te? — Hiszen azon a bajon én rögtön tudnék segíteni. — Te?­­ — Igen én. Hiszen tudja, caro mio, hogy nagybátyám, a­ki ide hozott, maga is szobrász, tán csak tanultam már tőle valamit. Egy da­rab vajat kérek. A fiú határozott hangja a teljesíttetést vonta maga után. Mihelyt a vajat elhozták, a gyermek azonnal kést ragadott, s rövid idő múlva gyönyörűen kifaragott oroszlánt ábrá­zolt a vaj­darab. Föl is tették az asztalra rögtön, Signor Faliero pedig néhány perc múlva étteremébe vezette vendégeit. A pompás vendég­koszorú nem fojtható el meglepetési fölkiáltását enyi fény láttánál. Hanem végre is mindenki szeme a vaj-orosz­lánon akadt meg. — Már ha szerénytelen vagyok is — monda a ház ura ■— de azt meg kell vallanom őszintén , hogy e vaj-oroszlán remek díszít­mény. Szakácsom ügyes ember. Ezt az ügyes­séget még eddig nem tapasztaltam rajta. Csak­ugyan a főszakács alakította ezt az alakot ? kérdé a marchese az étel fogától. — Nem, Eccelenza — válaszolt a kér­dett — ez oroszlán szerzője egy tizenkét éves gyermek. A­kik e szavakat hallották, mindnyájan bámultak. — Vezessétek elém a gyermeket azonnal — szóla a herceg, ki e vajoroszlánról követ­keztetni kezdett. A fiú megjelent. — Szép arcát kissé el­fogultan hajta le, úgy lépett a marchese elé. — Te csináltad e vajoroszlánt, gyerme­kem ? — Igen, Eccelenza. — Tanultál szobrászatot ? — Nagybátyám, az a jó férfiú, ki ime ott ül, igen szeret engem , s azt mondá, még gyermek vagy, majd rá­érsz még dolgozni? — Tehát még nem tanultál szobrászatot? — Nem Eccelenza. — No úgy hát, ha kedved lesz, ezután majd fogsz tanulni. Mi a neved gyermekem? — Antonio Canova — mondá a gyer­mek szelíden, szerényen. Húsz év múlva egész Európa tisztelettel emlité e nevet. A gyermek Canova, nagybátyjával jutott a fenebb említett alkalomkor Possagnoba, ho­va Faliero a szobrászt palotája helyreállítása miatt hivatá. A vasoroszlán volt első tanúsága annak a kitűnő szobrászati észnek, mi ké­sőbb Európát anyira bámulatra ragadta. Faliero a gyermeket azonnal pártolása alá vette, elküldé Velencébe s tanittatá. .. . Négy év múlva, Canova tizenhatodik évé­ben, marchese Faliero egy napon jól beszöge­zett ládácskát kapott, melynek fölnyittatása fölleplezé a láda tartalmát. Euridice gyönyörű szobra volt abban, mesteri kezek műve. — A főúr örömmel fogadá a gyönyörű faragványt, s kétszeres örömmel, midőn a ládácskába rej­tett levélkét olvasá, melyen csak e nehány szó volt írva: „Kegyes pártfogójának hálája és tiszte­lete csekély zálogáúl Antonio Canova.“ A hercegre Canova háladatossága sokkal mélyebben hatott, sem hogy viszont szívessé­get ne akart volna vele tenni. Segélye folytán Canova Rómába jutott. — Ott látta a szobrá­szat legremekebb műveit, ott új világ, új élet derült rá. Faragványai ezután még élethűbbek, még szebbek lettek, úgy hogy Róma őt bízta meg XIV. Kelemen pápa síremlékének elkészíté­sével. A pénzösszeg, melyet jutalmául váran­dó volt, nagy számot tett ki, de a mellé csa­tolt követelmény sem volt csekély. Canova szakadatlanul dolgozott, úgy hogy kezdete után nem sok időre köztudomásra jut­tatott, miszerint Canova a jövő napon fogva művét leleplezni. Roma műértő egész közönsége megjelent a leleplezés helyén, a legnagyobb várakozás­sal. Canova várakozásuk fölötti munkát ké­szített. A szerény művész mindenütt dicsére­tekkel halmoztatott el, s a bőkezűek jutalmai elhalmozák őt. A szerencsének azonban nem egyedül maga kívánt örülni, gondolt azokra is , a­kik lenni fognak. Szép jutalmának nagy ré­szét arra fordítá, hogy egy szobrászati iskolát alapított a velencei követ palotájában, ifjú velenceiek számára, kiket talán szükség nem engedne Rómába — a művészet örök hazájá­ba — jönni, hogy azokon segítve legyen. Az igazán nemes, nagy lelkeket nem ká­bítja el a szerencse , hanem még nemesebb, még nagyobb tevékenységre ösztönzi. Canova élete egyszerű volt, és szerény, a mellett a legmunkásabb, a legtevékenyebb. Művészetéért a világ örök hirt nyújtott neki, jószívűségéért örök hálát érdemlett ki magának. Honfiai megtiszteltetések s kitüntetésekkel halmozák el őt, s igy szerencsés volt azon kevés nagyok közé tartozhatni,kiknek érdemét a kor méltón elismeri, méltón jutalmazza. 1­05 T­ÁRCA. Budapesti hirharang ! Rebesgetik, hogy Ira Al­drid­­g­e legközelebb Pestre érkezik, s e célból már Gratzból egy levelet is írt. Színvilágunk­ban tehát egyszerre bukkanik föl ismét, mint „egy tűzhányó hegy­tenger közepéből.“ — A nemzeti színház igazgatósága pedig (merjük állítani,­ azonnal lelkiismeretes kötelességé­nek tartandja színpadunkhoz szerződtetni a világ e legjobb Othelloját.­­ A T­o­m­o­ri által színházunknak ajándékozandó Katona-szobor jelenleg egy bécsi jeles öntödében készítés alatt áll, s legújabb­ értesítés szerint pár hét múlva a színházi csarnokban állhat. s Munkácsi Flóra k­­a­­ma utazott el nagyváradi vendégszerepeire, s csak folyó hó tizennyolcadikén tér ismét vissza. A köz­­kedvességű­ művésznő ez évben már a hato­dik nagyobb vidéki színtársulatnál szerepel, mi minden esetre igen jótékony hatással van a valódi művészet népszerűsítésére. Jelenlegi vendégszerepléseiről, a nagyváradi havi szem­lék szellemdús írója , Erdőd, bizonyosan értesíteni fogja szép olvasónőinket.­­ E m­­­i t­e t­t­ü­k mi is, hogy N­a­­schitz Sarolta jeles nőneveldéje nyil­vános iskolává emeltetett, melynek tagjai ér­vényes iskolai bizonyítványokat fognak kapni.E körülmény hölgyeinkre nézve sokkal fontosabb, mint eddig hittük, mert (mint a B. Hírlap írja), alapos hír sze­rint „mindazon nők, kik annak idejében nem bírnak iskolai bizonyítványt előmutatni, nem fognak férjhez mehetni.“ — A hölgyek ennek nem igen fognak örülni, hanem annál örömestebb veszik a vigjáték-irók, kik az ily újdon tárgyakon kapva kapnak. ” A Renz-cirkus e hó közepén — a szó teljes értelmében — fölszedi sátor­fáját, hogy mutatványait a birodalmi fővá­rosban folytassa. Közelebbi előadásai között legérdekesebb volt a „verseny-előadás,“ mely­ben minden egyes számot ketten vagy még többen adtak elő, s melyre csak a legelső lo­vardás társulatok képesek.­­ Egy angol fölfedezte, hogy a világ legnagyobb fűzfája a nagyváradi Rhédey­­kertben áll, most meg két angol azt fe­­dezte föl, hogy Európa legregényesebb fürdő­helye i S m e k s­z. Eddig nem igen hitték az újságíróknak, most tán elhiszik e két angol­nak, kik közelebb az egész száraz földet be­­utazák, s kik dacára a lakatlan házaknak, hidegnek, hónak és széleknek, október végén is alig tudtak megválni a szép — Smeksztől.­­A házmesterség egy ritka példá­nyáról akarunk szólani. — Mi ismerjük a ne­­mes szivet, mert a történet velünk történt. Minap este egy házból akartunk kimenni. A kapu zárva lévén, csöngettünk s a kinyitónak (rangunk szerint) egy hatost nyújtónk. — De óh csodák csodája — a helyett hogy a pénzt elvette volna, e szavakkal utasitá azt vissza: *

Next