Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-12-03 / 277. szám
A VAJ-OROSZLÁN MŰVÉSZE. Közli: Győri Vilmos. Hogy neve mi volt, azzal, fájdalom nem szolgálhatok, hanem hogy hivatalát Marchese Faliero possagnoi palotájában a szakácsság nemes mestersége képezte — anyit nyugodt lélekkel merek állítani. Minthogy pedig minden állásnak megvannak saját nehézségei, úgy a szakácsnak is megvannak az ő nem szeretem napjai, melyeken szegény kanálhős azt sem tudja, hol áll a feje, mely napokon csodák történnek , mert még a bor sem ízlik neki. Hogy a possagnol érdemes férfiúra az ezerhétszáz és hatvanadik esztendő szinte egy ily nem szeretem napot hozott föl, az komoly történeti tény. Signor Faliero ugyanis vendégeket hívott palotájába, és rendezni akart oly lakomát, melynek pompájából ne hiányozzék semmi, mely legyen igazán hercegi lakoma. Az étkek tehát sültek, főttek, a tűz durrogott, pattogott, a kukták kevertek , fújtattak , vagdaltak , a szakácsmester porolt , lármázott, izzadott, szóval volt a konyhában zűrzavar , mint egy kis végvilágromlásnál. És végre ütött az óra, az étkezésnek örvendetes órája, s föl kellett hordani az ételeket. A szakácsmester előbb azonban benézett az ebédlőbe, hogy illő módon el van e rendezve minden ? Az eredmény épen nem az óhajtott lehetett, mert amidőn az érdemes mester újonan kilépett a konyhába, lekapta fejéről a süveget , beleszámlálta sorra a kalendáriumi neveket, azután földhöz vágta, s úgy tombolt fölötte. Már ekkor alszakács, segéd, kukta mind meganyian félre szedelőzködtek, mert ismerték haragjának nagy voltát, és a főzőkalanak nyelének keménységét. — Corpo del...! kiálta föl a szakács — azt ugyan elfelejtettük! Alig hallható hang merészlé rebegni: — Mit ? — Ah mit, mit ? ! Hát ékességet az asztalra? A Viscontik, Contarinik, Piggarettik palotájában mindig van valamely ékesítvény ünnepélyes alkalmakkor az asztalon , persze százszor roszabb, mint nálunk egészen közönséges napon... secco ! most feledkezem meg róla egészen ! A szakács kétségbeesett hangjaira egy alig tizenkét-tizenhárom éves fiúcska lépett elő a kemence mellől, hova ő is rejtőzött, s bátran szólta meg a szakácsot: ■— Csak ez a baja , caro mio ? A megszólított elförmedve nézett a kérdezőre. Csak ez ? Hát nem elég ez ? — Hát több is kell, te köportörő te? — Hiszen azon a bajon én rögtön tudnék segíteni. — Te? — Igen én. Hiszen tudja, caro mio, hogy nagybátyám, aki ide hozott, maga is szobrász, tán csak tanultam már tőle valamit. Egy darab vajat kérek. A fiú határozott hangja a teljesíttetést vonta maga után. Mihelyt a vajat elhozták, a gyermek azonnal kést ragadott, s rövid idő múlva gyönyörűen kifaragott oroszlánt ábrázolt a vajdarab. Föl is tették az asztalra rögtön, Signor Faliero pedig néhány perc múlva étteremébe vezette vendégeit. A pompás vendégkoszorú nem fojtható el meglepetési fölkiáltását enyi fény láttánál. Hanem végre is mindenki szeme a vaj-oroszlánon akadt meg. — Már ha szerénytelen vagyok is — monda a ház ura ■— de azt meg kell vallanom őszintén , hogy e vaj-oroszlán remek díszítmény. Szakácsom ügyes ember. Ezt az ügyességet még eddig nem tapasztaltam rajta. Csakugyan a főszakács alakította ezt az alakot ? kérdé a marchese az étel fogától. — Nem, Eccelenza — válaszolt a kérdett — ez oroszlán szerzője egy tizenkét éves gyermek. Akik e szavakat hallották, mindnyájan bámultak. — Vezessétek elém a gyermeket azonnal — szóla a herceg, ki e vajoroszlánról következtetni kezdett. A fiú megjelent. — Szép arcát kissé elfogultan hajta le, úgy lépett a marchese elé. — Te csináltad e vajoroszlánt, gyermekem ? — Igen, Eccelenza. — Tanultál szobrászatot ? — Nagybátyám, az a jó férfiú, ki ime ott ül, igen szeret engem , s azt mondá, még gyermek vagy, majd ráérsz még dolgozni? — Tehát még nem tanultál szobrászatot? — Nem Eccelenza. — No úgy hát, ha kedved lesz, ezután majd fogsz tanulni. Mi a neved gyermekem? — Antonio Canova — mondá a gyermek szelíden, szerényen. Húsz év múlva egész Európa tisztelettel emlité e nevet. A gyermek Canova, nagybátyjával jutott a fenebb említett alkalomkor Possagnoba, hova Faliero a szobrászt palotája helyreállítása miatt hivatá. A vasoroszlán volt első tanúsága annak a kitűnő szobrászati észnek, mi később Európát anyira bámulatra ragadta. Faliero a gyermeket azonnal pártolása alá vette, elküldé Velencébe s tanittatá. .. . Négy év múlva, Canova tizenhatodik évében, marchese Faliero egy napon jól beszögezett ládácskát kapott, melynek fölnyittatása fölleplezé a láda tartalmát. Euridice gyönyörű szobra volt abban, mesteri kezek műve. — A főúr örömmel fogadá a gyönyörű faragványt, s kétszeres örömmel, midőn a ládácskába rejtett levélkét olvasá, melyen csak e nehány szó volt írva: „Kegyes pártfogójának hálája és tisztelete csekély zálogáúl Antonio Canova.“ A hercegre Canova háladatossága sokkal mélyebben hatott, sem hogy viszont szívességet ne akart volna vele tenni. Segélye folytán Canova Rómába jutott. — Ott látta a szobrászat legremekebb műveit, ott új világ, új élet derült rá. Faragványai ezután még élethűbbek, még szebbek lettek, úgy hogy Róma őt bízta meg XIV. Kelemen pápa síremlékének elkészítésével. A pénzösszeg, melyet jutalmául várandó volt, nagy számot tett ki, de a mellé csatolt követelmény sem volt csekély. Canova szakadatlanul dolgozott, úgy hogy kezdete után nem sok időre köztudomásra juttatott, miszerint Canova a jövő napon fogva művét leleplezni. Roma műértő egész közönsége megjelent a leleplezés helyén, a legnagyobb várakozással. Canova várakozásuk fölötti munkát készített. A szerény művész mindenütt dicséretekkel halmoztatott el, s a bőkezűek jutalmai elhalmozák őt. A szerencsének azonban nem egyedül maga kívánt örülni, gondolt azokra is , akik lenni fognak. Szép jutalmának nagy részét arra fordítá, hogy egy szobrászati iskolát alapított a velencei követ palotájában, ifjú velenceiek számára, kiket talán szükség nem engedne Rómába — a művészet örök hazájába — jönni, hogy azokon segítve legyen. Az igazán nemes, nagy lelkeket nem kábítja el a szerencse , hanem még nemesebb, még nagyobb tevékenységre ösztönzi. Canova élete egyszerű volt, és szerény, a mellett a legmunkásabb, a legtevékenyebb. Művészetéért a világ örök hirt nyújtott neki, jószívűségéért örök hálát érdemlett ki magának. Honfiai megtiszteltetések s kitüntetésekkel halmozák el őt, s igy szerencsés volt azon kevés nagyok közé tartozhatni,kiknek érdemét a kor méltón elismeri, méltón jutalmazza. 105 TÁRCA. Budapesti hirharang ! Rebesgetik, hogy Ira Aldridge legközelebb Pestre érkezik, s e célból már Gratzból egy levelet is írt. Színvilágunkban tehát egyszerre bukkanik föl ismét, mint „egy tűzhányó hegytenger közepéből.“ — A nemzeti színház igazgatósága pedig (merjük állítani, azonnal lelkiismeretes kötelességének tartandja színpadunkhoz szerződtetni a világ e legjobb Othelloját. A Tomori által színházunknak ajándékozandó Katona-szobor jelenleg egy bécsi jeles öntödében készítés alatt áll, s legújabb értesítés szerint pár hét múlva a színházi csarnokban állhat. s Munkácsi Flóra kama utazott el nagyváradi vendégszerepeire, s csak folyó hó tizennyolcadikén tér ismét vissza. A közkedvességű művésznő ez évben már a hatodik nagyobb vidéki színtársulatnál szerepel, mi minden esetre igen jótékony hatással van a valódi művészet népszerűsítésére. Jelenlegi vendégszerepléseiről, a nagyváradi havi szemlék szellemdús írója , Erdőd, bizonyosan értesíteni fogja szép olvasónőinket. E mi te ttük mi is, hogy Naschitz Sarolta jeles nőneveldéje nyilvános iskolává emeltetett, melynek tagjai érvényes iskolai bizonyítványokat fognak kapni.E körülmény hölgyeinkre nézve sokkal fontosabb, mint eddig hittük, mert (mint a B. Hírlap írja), alapos hír szerint „mindazon nők, kik annak idejében nem bírnak iskolai bizonyítványt előmutatni, nem fognak férjhez mehetni.“ — A hölgyek ennek nem igen fognak örülni, hanem annál örömestebb veszik a vigjáték-irók, kik az ily újdon tárgyakon kapva kapnak. ” A Renz-cirkus e hó közepén — a szó teljes értelmében — fölszedi sátorfáját, hogy mutatványait a birodalmi fővárosban folytassa. Közelebbi előadásai között legérdekesebb volt a „verseny-előadás,“ melyben minden egyes számot ketten vagy még többen adtak elő, s melyre csak a legelső lovardás társulatok képesek. Egy angol fölfedezte, hogy a világ legnagyobb fűzfája a nagyváradi Rhédeykertben áll, most meg két angol azt fedezte föl, hogy Európa legregényesebb fürdőhelye i S m e k sz. Eddig nem igen hitték az újságíróknak, most tán elhiszik e két angolnak, kik közelebb az egész száraz földet beutazák, s kik dacára a lakatlan házaknak, hidegnek, hónak és széleknek, október végén is alig tudtak megválni a szép — Smeksztől.A házmesterség egy ritka példányáról akarunk szólani. — Mi ismerjük a nemes szivet, mert a történet velünk történt. Minap este egy házból akartunk kimenni. A kapu zárva lévén, csöngettünk s a kinyitónak (rangunk szerint) egy hatost nyújtónk. — De óh csodák csodája — a helyett hogy a pénzt elvette volna, e szavakkal utasitá azt vissza: *