Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-07-10 / 155. szám
Budapest. 8-dik évi folyamat. 155 Péntek. Julius 10-én. 1857. HÖLGYFUTÁR. Magjelenik ünnep- és vasárnapit kivévén, mindennap délután , divatképek s egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás : új világ utca, 1-s. sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények , kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztéséit ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj: Postán: egész évre........................16 frt félévre..............................9 „ évnegyedre.........................5 „ Budapesten, házhozküldetéssel egész évre..................................13 frt. félévre ...... 7 „ évnegyedre .... 4 „ Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek KARBUNKULUS TORONY. Kárpáti monda. Vachott Sándornétól. (Folytatás.) De mi nagy vala meglepetése, midőn a kiálló bércen, magas, halvány hölgyet pillanta meg, ki ásó s kapával ellátva, sajátkezüleg ültetett a sziklák közé, szép ifjú cserfagalyjat; — s midőn nehéz munkáját végezvén, föltekinte, Zsigmond vissza tántorodék, a mint megismeré a hölgy szenvedésdúlt arcát. — Épen jókor jösz ! kezdé a hölgy édes, varázs hangon. — Téged vártalak, hogy ez ifjú csersarjadékot ápolásod, és gondjaidra bízzam. Ha majdan felnyúlva, büszkén terjeszti szét gazdag lombjait, ismét eljövök, s megáldalak, ha ha sáfár talál. Szavait végezvén, eltűnök a hölgy, valamint Jolán,és Zsigmond magán maradt a sziklák között, a gondjaira bízott ifjú cserj és fehér liliommal. És mintha szemei előtt, évek vonultak volna el, ha ápolása alatt, fölnyúlt a sugár cserfa, s a liliom viruló pompában diszlik. De mi nagy vala megütközése, midőn azt kezdé észre venni, hogy a fa és virág, egymáshoz vágyakoznak. Az epedő liliom megértvén a szerelmes cser óhajtását, lefelé hajlék, édes illatárral üdvözölvén a feltörekvőt. A cser kertésze szivét aggalom szállta meg, remegve nézé az ifjú fát, mely mindig merészebben terjeszkedők e növelé ágait, s percről percre inkább ki vala téve, az égő talizmán szolgái: a kiálló durva sziklák sérelmének. Nyugtalanságát le nem küzdhetvén, a felett kezde Zsigmond tűnődni, valljon mint volna lehetséges, a terméketlen, holt bércek két szerelmesét, összehozni és megmenteni. A vihar megérté tűnődését, s bömbölése ilyetén tanácscsal biztatott: „Ha védetni kívánod Az ifjú cserfát, S óhajtod a lehüvölt Liliom nyugtát: Menj a magasba Fegyverrel kezedben S a karbunkulust Ne hagyd fenn életben.“ — Zsigmond habozás nélkül követé a tanácsot, s fölragadván fegyverét, óriási erőt érze tagjaiban, s egy csapással lehengerité helyéből a bűvös talismánt. A sziklatorony és karbunkulus, nagy ropogással váltak meg egymástól, de dühökben fölszakgaták a liliom gyökereit is, és mintha lehengerülvén, boszú villámmá alakult volna a fénykő, megsemmisülése előtt, lefújta a büszke cserfát is. Zsigmond elrémült, s megtépé fürtéit, midőn a hervadt liliomot s porrá zúzott fát megpillantá, s fölemelvén tekintetét, a vihart kérésé, hogy rész tanácsáért, meg küzdhessen vele. De fenyegető szemei előtt vihar helyett, halvány Jolánja jelenik meg, szállongó felhőktől körözve, s fölszedegetvén a liliom elhullott leveleit, szelíd szemrehányással imigy szólt: — Akkor kellett volna a vészteljes talismánt megsemmisítened, midőn a liliom gyökerei nem voltak még oly mélyen . Szavait ejtvén elszállt a bájos tünemény s utána megjelenék hajnali fényben, égő arc és fenyegető tekintettel, a magas szépségű hölgy, ki a cserfát oly fáradtságosan ülteté: — Miért nem előzted meg a vészt, mielőtt lesújthatott volna ? Jaj neked gondatlan sáfár ! A magas hölgy szavait rettentő dördülés követé, — és Zsigmond fölriadt mély álmából, s körültekintvén elborzadt, midőn a csindes szobát, melyben Jolánja pihent, haragos villámfénytől rátá világítva. — Az Istenért Zsigmondom , mi lett ? kérdé a hölgy álmából fölijedve. — Semmi, semmi kedvesem; hála az égnek ! csupán álmom volt borzasztó. S nejének önkénytelenül elbeszélvén jelentőséges álmát, Jolán elcsókolá férje homloka borúját, s imigy szólt: — Minthogy a karbunkulus megbolygatása okozá álmod kettős szerencsétlenségét, nem szokád ahhoz, még csak közelítened sem. Nemde, megfogadod nyugalmamért, hogy ezt nem is teszed ? — Tagadhatnék-e meg valamit boldogságom őrangyalától ? — Add hát ünnepélyesen szavadat, fogadd meg kedvesem, hogy soha, soha nem emelsz kezet, a karbunkulus ellen. — Ezen óra emlékére fogadom. Szólott a férj, nejét gyöngéden keblére karolva. E pillanatban kivülről erős zörgés hallatszék. III. A jégeső szakad Fehérek a habok A tajték táncol, és A villámlás ragyog — El, el! A menydörgés ropog, A forgószél kereng, Harangok zúgnak és Az erdők rengenek — El, el ! Mint tenger , mozg a föld , Rajt minden romba dől , Ember , állat, madár Elhunyt a vész elöl — El, el! s. t. b. Shelley után, angolból, Petőfi. A nő kitépi nektek kebléből gyermekét. Szólott, s gyengéd karokkal átfonja kis fiát. Hosszan végig csókolja szép arcát, homlokát, s. t. b. Garay, Zsigmond és Jolán, pillanat alatt fel voltak öltözve, az időn kívüli háborgatástól, valami rendkívülit várva.