Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-10-10 / 231. szám
Budapest, 8-dik évi folyamat. 331. Szombat, Október 10-én. 1857. • • HÖLGYFUTÁR, Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivávón, mindennap délután , divatképek- s egyéb mű mellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás : öjvilágutca, 1-ső az., 12-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények , kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetés! ülj . Postán: egész évre . .... 16 frt félévre..............................9 n évnegyedre.........................5 „ Budapesten: házhozküldetéssel egész évre..................................13 frt. félévre..............................7 . évnegyedre .... 4 . Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr Hirdetések soronkint. 3 ezüst kr.ért fogadtatnak el, és gyorsan közöltélnek Csak egy perc volt... Csak egy perc volt találkozásunk, S az is oly néma, oly hideg, Vágyó szemem, szemed sugarát Alig találta meg. Elfordítottad tőlem arcod, És vissza űzted kényedet, S amint kis kezedet megfogtam, Kezemben remegett. Rég volt, igaz. Nagy, hosszú évek Repültek el azóta már, Az emlékezet is, azóta Egy reszkető sugár: Midőn mint simuló galambka Pihegtél forró keblemen; Szemedben ábránd, ajkadon vágy, Szivedben szerelem... Emlékszel-e? Oh én emlékszem! Azok szép napok voltának! Neked belölök nem maradt más : Az emlék kínja csak. Milyen a múlt! boldogít egyet, Mig mást kínoz, gyötör. Neked az emlék: vérező kin ; Nekem : édes gyönyör! — Szász Károly. HOPPON MARADT! Beszélj. Kovács Páltól. (Folytatás). Egyre unszolá cimboráit, mutatnák meg neki különösen a Vasárnapi Újság szerkesztőjét, kire természetesen máig is haragudott még, szelíd költészete első csirainak visszautasításáért. Aféle ország pusztító, hat lábnyi erős kéz-láb embernek képzelé őt, kinek a költő szerint: „lova nagy, buzogánya nagy, ő maga is nagy“ ! S ki jobbjának egy suhintásával, mint hajdan vak Sámson, ezerenkint temetheti az összedöndött pajta romjai alá a filiszteusokat! Épen Toldi János, hires magyar atléta lépett a kertbe. Gyula úrfi szent borzadálylyal kérdé társaitól: ,úgy é, ő az ? — Igen! felesének azok alig elnyomhatott kacagással, — s Gyula úrfi fogadást tön magában, hogy verseit soha ily gyilkos kezek alá nem bocsátandja többé ! Egy asztalnál a sarokban magánosan ült egy sötét, száraz alak, — mintha épen holnapra határozta volna kimondani a kundát, s most azt számolgatná fel be, hogy menyi profit szivároghatna ezen legújabb válalatának sükeréből a zsebbe? Gyula úrfi már néhányszor oldalba pillantotta a beiit egyéniséget, mig végre szomszédját titokteljesen kérdi: — Hát az — ott — ni — ? — Látom! nos —? — Hát az, ki legyen ? — Rosz szemem van — mentegetődzék a kérdezett — nem vehetem ki. — Hm ! mond sokat jelentő susogással Gyula, — én — tudom ! — Halljuk! kérdé kíváncsian a többi. — Csitt! lassan! Ez — Petőfi ! Egész társaság önkénytelenül megdöbbent e nyilatkozatra, — de egyik elhatározó rögtön, fölhasználni ezt a tréfát Gyula rovására. — Hisz az már rég meghalt! ellenvető a szomszédja. — Igen, azt hiszi a világ, de én tudom , nekem adataim vannak rá, hogy ő él! — Halljuk az adatokat! sürgetők őt mindnyájan. — A múlt nyáron volt nálam egy jó pajtása, ki számára alamizsnát gyűjte, s halhatlan költeményeit a nagy férfiúnak, halandó banknottákért adogatá. — Én magam is adtam neki az útra két nagy kenyeret, félmázsaszalonnát, s egy csutora bort! A víg cimboráknak véghetetlenül tetszett a vad poétának e magasztos lelkesültsége az elhunyt költőnek emléke iránt, — s hogy a tréfának most már valami csattanós befejezése is legyen; az egyik csimbora rejtélyesen közelebb csúszva Gyulához, bizalmas hangon ezt sugá annak fülébe: — Már ha ön is be van avatva a titokba , tovább mi sem titkolódzhatunk. Igen is — az ott — Petőfi! Gyula urfi rohanni akart rögtön, hogy meghajoljon a nagy költő előtt; de társai, igen eszélyesen, visszatarták őt, azon okból, hogy e nyilvános demonstrate, csak ártalmára lehet tisztelt barátjuknak. Hanem — (mint a pincértől ezt ez alatt titkon megtudák) — itt — meg itt lakik, — ezen, meg ezen szám alatt, holnap reggel 9 órakor, megtisztelheti őt, ha tetszik, szállásán! És úgy jön! Gyula urfi a brit szállás ajtaján, másnap reggel 9 órakor, hallható szívdobogás között bekopogtató. — Herrem! hallatszék belölről oly féle szívreható hangon, minőn a menazseria-sátorokban a papagály kisasszonyok és a majom urfiak között szokott folyni a konversafia. — Gyula mégis csak benyitott a titokteljes terembe, hol reggeli, meglehetősen piszkos pongyola, és sárga, igen megviselt papucsokban, sebesen föl, s alá járva, meleg savót pitizáló orvosi rendeletből, a tegnapi sötét képű egyéniség. — A maszkirozás eredeti, és felette áltató — gondola magában Gyula urfi, műérte tekintetett vetve, a kuszárt képű idegenre, de azért csak neki ugrott a savós egyéniségnek, a ki erre, poharának utolsó kártyát ijedtében a cigány utcára eresztve, elkezde rettenetesen köhögni! — Gyulácskát azonban még ez sem tartóztatá vissza , hogy bálványa előtt leborulva , diktióját neki el ne szavalja, ilyeténképen: — Ó! nagy férfiú! engedd saruid porát csókolnom! Az irigység is megengedheti Gyula urfinak, hogy ez a mily rövid, épen oly elmés allokutió volt, melyet azonban az érdeklett nr még sem értvén meg, igy felele rá, szinte elég lakónice: