Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-10-19 / 238. szám

Budapest. 8-dik évi folyamat. 238. Hétfő. Október 19-én. 1857. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- én vanárna- jelöltBefési .IIJ . pót kivevőn, mindennap dél- __ _ - _ , , , , . fix •• l . Postán, után, divatképek s egyéb Közlöny az irodalom. társaselet. művészet egész évre......................16 frtmü melléketekkel és raj- J ’ ■ ’ félévre...........................százokkal. évnegyedre..................................5 . Szerkesztösegt «UU. : ég (ÜVat köTéből. ház^V kül&téLlf egész ajvilag utca, 1-sosz., 2-dik eme- évre _ _ 13 frt. let, hová minden a lapot illető félévre ' 7 küldemények kéziratok, elöfize- évnegyedre' 4’ ‘lerke^tSegi ügyekben ' Feless szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Egy ^^rde^ek frt' 3° ^ értekezhetni minden nap délelőtt soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat-9-től 1 óráig. nak el, és gyorsan közöltélnek HOPPON MARADT! Beszély. Kovács Páltól. (Vége.) — Annál jobb , igy méig szívesebben fog ön rajtam is segíteni! — gondola Gyula. — Valóban, a legnagyobb készséggel! — ajánlkozók a derék lelkész. — Csak azt tessék megmondani, hol kereskedjünk ? Most, elbeszélé Gyula név nélkül, Esztikével történt dolgát, s véleményét kéré a lelkésznek, váljon reménybenien ez esetben bocsánatot, a megsértett nőtől ? — A nők , természetüknél fogva hajlandók a bocsánatadásra — biztatá Gyulát a lelkész, — kivált ha e bocsánatadással, magukat is odaadhatják, a töredelmes szívvel megtérő bűnösnek ! — De ki legyen tehát — kérdé tovább — az érdeklett hölgy, hogy a kibékülési pontokról kissé előlegesen tanácskozhassunk? — Oh, az egy gyönyörű szép leány kedves barátom , mellette szelíd, és okos; de én buta fővel kiadtam akkor rajta. — Esztinek hívják , nemde a neve is mily ártatlan ? — Valóban, — mondá kissé meghökkenve a lelkész, s hármat csípett tulajdon orrán, mintha tubákolna, mit akkor szokott csak tenni, ha valami kérdésre rögtön egyenes választ nem adhat, vagy átalában kifogyott a beszédből. — Valóban, érdekes név, — folytatá bal sejtelmek közt, s az ótestamentomban is kiváló szerepet játszott. — Váljon, hol legyen lakása ? — Oh, önnek őt bizonyosan kell ismernie, hiszen — hive ! — Tehát ? — No, idevág helybéli! Ajánbor lelkészt most már teljesen kiütötte a hőség, — alélni kezdett — s oly nagyokat nyelt, mint midőn az ember mohó evés közben? valamitől, megakar fuladni. — Mely kellemetlen állapotának némi csillapításául, a szomszéd szoba ajtaján , kegyteljesen kiálta be : Esztikém ! egy pohár vizet! Most aztán Gyula urfin volt a sor, hogy szava elálljon, aléljon, s nagyokat nyeljen ! A két férfiú egymással szemközt pár percig némán várá azon érdekes harmadik személyt, ki mit sem gyanítva a történtek, és történendökről, jó lélekkel, saját szép tenyerén egy pohár fris vizet hoza be, kedves férje szomjúságának eloltására. Amint a belépőt Gyula urfi megpillantotta, nagy enthuziazmussal kiáltá: — Hisz ez — ő! — Igen ez ő! — viszhangozó gépileg a lelkész. — Kicsoda ? — kérdé mohón Gyula. — Nem! — felelé csendes resignációval a volt mentor. A szomjúság most már Gyula urfit lepte meg; azért kapzsikodva nyúlt a nem az ő számára töltött pohár viz után. De alig pillanta meg őt Esztike igazán, midőn a pohár kihull a kezéből, s olyan forma fölkiáltást hallata, mely azt is jelentheté hogy: „isten hozta!“ meg azt is hogy : „mit keres itt az úr ?“ E szerint az „egy pohár vizet“ dilettánsaink minden próba nélkül szépen eljátszván, illő óvatossággal, kölcsönös fölvilágositások történtek minden részről, amelyeknek természetes, de szomorú eredménye csak az volt, hogy Gyula urfi itt ismét hoppon maradt; mert Esztikéjét tiszteletes Tarjas Máté uram figyelme rendes és törvényes, e mellett igen szeretett nejéül bírja már fél év óta, — mely házassági szent frigyben, mindketten igen boldogoknak érezik magukat. Gyula, e reá nézve szomorú vígjátékhoz, arcának a lehető legnyájasabb kifejezést erőködék adni, — s lelke lázas indulatit palástolandó , tréfásan mondá, a kiömlött vízre mutatva : Hála isten! keresztelő lesz biz itt nemsokára! — Erre a szépen elpiruló Esztike természetesen oly gyorsan eltűnt ismét, mintha ott sem lett volna soha, — s a két férfiú lassanként higgadó kedélylyel , elkezde szép közönyösen a múltakról diskurálni! Mi maradt fen Gyulának más , mint a becsületes lelkész minden legszívesebb marasztásainak dacára is, csakhamar odahagyni azon házat, mely véglegesen reményit, de tőle örökre elrabolt boldogságát fedi, és otthon egyedül kipihenni magát saját lakában, nem háborgatva a nagy világ zajától, — mely most is még böjtig szélként dúdola egyre füleibe. Menyasszonyt ugyan, minden törekvése mellett sem vihete haza édes anyjának örömére; de vitt tapasztalást, életbölcseséget helyette, — mi ha pár ezer forintjába került is, azon vigasztalással ütögető helyre lassanként a gazdaságán esett csorbákat, hogy — ingyen semmit sem adnak a világon, — s ha valami hires németországi egyetembe ment volna is tudományért, bizony csak pénzbe kerülendő az; s hozzá még kérdés: odaadnám az onnét hozott hajporos filozófiáért, azon élethű, józan világnézeteit, melyekkel Pesten tartózkodása alatt gazdagult ?! A fiút, édes anyja is alig ismeré meg, úgy megváltozott azon egy év alatt, mit Pesten tölte. Arca komolyabb, férfiasabb jön, — s termete teljesebb, beszéde higgadtabb, értelmesebb. — Gyula nevét feldobá, s nevezé magát a szent keresztség után — Jánosnak. Shakespearét , a költő óriást elraká szekrényébe , s meghozatá helyette a „falusi gazdát“ Teljes erővel, jó kedvvel látott elhanyagolt gazdasága után, — s pár év múlva a vidéknek egyik legszorgalmasabb, s szerencsésebb gazdájává lön. Keresztanyja nem győző csodálni, mivé lett az a vásott fiú, s fehér kertyt és pesti gavallér?! Szerinte csak egy hibája volt: nőtlensége pedig most már ugyan megillette volna egy becsületes hajadon leány! Gyula mindig félt erre gondolni, ha múltjára tekintett vissza. Azonban ami a fáradságos keresettel dacol, keresetlenül, esetlegesen jő meg gyakran. Pestre rándult egy ősszel, gyapját eladni, s a váci utcán báró Diszkertynével, az egykori Zsüli nagysámmal találkozók. A nagy tolongásban, néhány másodpercig szemben kellett egymással állniok. Természetesen elpirul a mindenik, s amint végre Gyula egy kis rést látva, épen el akar a fordulni, a még most is egészséges piros arcú Julcsa oly szívre ható kegymosolyat állitott meg, hogy a legjobb indulattal nyújtott jobbot lehetetlen volt el nem fogadnia, és a báróné legszívesebb kérelmének, hogy látogatná meg őket, ellent nem állhatott.