Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-02-27 / 47. szám

186 lésére vált, hogy épen oly emberrel volt szemközt, ki jó haszna fejében, a legvigasztalanabb sértéseket is zsebre rakta. — Mindamellett magunktól is kitelik néha napján anyi, hogy átlássuk, miszerint csak is két út állhat előttünk. Engedni, vagy ellenállani. — Úgy van — válaszol a zavarodás nélkül az itélőmester. — Két út állhat előttünk, s az egyik ezek közül épen oly nehéz , mint a másik. — A lemondás ? — Ez Erdély legszentebb érdekeivel ellenkezik. Nagyságod mindnyájunk szeretetének tárgya. Hova lennénk törvényeinkkel, s szabadságunkkal, ha annak, kit az ország fejedelmének választott, idegen hadak kényszeritése által székét elhagynia kellene. — Tehát az ellenállás mellett van Kassai uram ? — Ha meg kell lenni, ez sem marad el. — Szóval azt akarja Kassai uram mondani. Üssünk lármát, veressük félre a harangokat, s hívjuk össze lóhalálában az országgyűlést, s mondjuk ott ki a megrémült rendek előtt: immár barátságunk a törökkel végére jára: üljünk lóra, kössünk kardot, s szóljunk harcra, mi maroknyi erdélyiek, a világ legfélemletesebb hatalmasságával, a portával. — Távol legyen tőlem e gondolat. Sőt inkább nagyságod az ország előtt minden harmadik szavában csak a békéről, hatalmas császárunk iránti hűségéről, s a török vezérek jó szomszédságáról beszéljen. Jelentse ki továbbá nagyságod : miként Erdély fejedelme mindig kész leend minden igazságos kivonatoknak eleget tenni, valamint , hogy személyében épen nem idegenkednék , ha e jelen viszálkodások igazságos, s az ország javával összeférhető egyezkedések által a felek közt kiegyenlítetnének. Ennek okáért nagyságod már csak előlátásból is szükségesnek véli, miszerint úgy a fizetett rendes hadak, mint a vármegyék fegyveres csapatai haladék nélkül kiindittatván, ez által az ország akaratának kellő nyomaték adattatnék. Rákócy György bámulva néze emberére, s felkiálta : — Hogyan ? Kassai uram egyezkedni akar azokkal, kik a fejedelemség végett a törököt hozzák az országra ? S aztán mit ígérhetnénk oda Bethlen Istvánnak, ha nem épen azt, mit tőlünk erőszakkal is elvehetni remél ? — Épen eziránt akartam nagyságoddal végzeni. Kezdjük dolgunkat azzal, hogy a hol mijét találjuk a fölkelőknek, törvény útján elfoglaljuk. Hogy egyebet ne említsek: ime itt van kezünk ügyében Bethlen István uram hires két vára : Husztli, és Ecsed. Ismerek egy embert, ki életével kezeskedik, hogy e várakat csekély erővel nagyságod birtokába ejthetné. Rákócy György nem tartóztatható magát, hogy ne mosolyogjon. — Veszedelmes eszejárása lehet Kassai uramnak, midőn Bethlen István uram várait csak azért javalja elfoglaltatni, hogy legyen mit visszaadnunk a pártütőknek, azon esetre, ha támadásuk sükertelen maradván, engem fejedelmi székemből ki nem vethetnének. (Folytatása következik.) MADAME SZMINK NÖVENDÉKEI. Beszély. Balázs Sándortól. I. Ternyefalva Sz . . . várostól Erdélyben, mintegy másfélórai távolságra fekszik, a világon a legregényesebb s legfestőibb völgy ölében. E kifejezést: regényes és festői, kényelmesség kedvéért használom. Megóv a leírás fáradtságától, —s különben is, az olvasók kétharmad része inkább szeret maga képzelődni, mint gépileg követni az írót, kinek gyakran, — mint jelen esetben is — bizonnyára semmivel sincs, sem élénkebb sem világosabb képzelete, mint akármelyik olvasójának. Tetszésükre bízom tehát önöknek, képzeljenek egy regényes völgyet, s a völgy közelében egy falucskát, csak engedjék meg, hogy azt Törnyefalvának nevezzem. A völgy lehet bármily regényes, bármily festői, de a falu felől, legjobb akarattal sem lehet egyebet mondani, mint hogy ronda, sáros , s nyomorult kunyhói, melyek inogni, és tántorogni látszanak, mint gazdái, midőn Izsák zsidó látogatásáról térnek haza, első pillanatra a nyomor eszméjét költenék föl az utasban, ha Ternyefalvára — valaha utas jőne. De Ternyefalva valódi ibolyához illő szerénységgel, minden kigondolható ország- és városi utaktól félrevonta magát, s igy legföljebb egy egy látogató szánja magát rá néha, megküzdeni, a melegebb évszak nehány hetét kivéve, csaknem járhatlan útjával, s ezek, kik mindnyájan a falu egyetlen „kastélyába özvegy méltóságos Ternyefalvinő ” nagyságához sietnek, nem pazarolják pillantásaikat e szenynyes tárgyakra, — vagy pedig már hozzá vannak szokva. A kastély! . . . Ah, ez valóban nagyszerű volt — másfélszázaddal ezelőtt, de most, (fájdalom!) inkább rom, mint lakhely, s bár pár lakható szobával még bir , födele elavult, roskatag, néhol lyukacsos ; a falakról a vakolat aláomlott, s itt ott egy egy fali gomba, vagy burján csoportozat tanúsítja, hogy a természet nem tűr romokat, hanem életet teremt a halálból is. A szép tágas udvar, mely a nagy négyszögre épült, s aristocraticus stylben a szögleteken tornyokkal ellátott kastélyt környezi, fűvel van ellepve, s bár még végében a végkép összeomlott gazdasági épületek, s azon alól a hajdani jól fölszerelt csűröskert nyomai kétségbevonhatlanul bizonyítják, hogy itt valaha jó világ volt, most olyan üres, olyan szomorú, mintha néma hallgatagságával a múlt időket gyászolná. E leírás után azt gondolná az ember, hogy a kastély lakatlan, s hogy az egész helység könnyelmű gondatlansággal az idő és viharok szeszélyének van átengedve, pedig ez nem egészen igy van, mert azon pár szoba, melynek lakhatóságáról emlékezünk, épen nem üres, sőt fényes, divatos és túlhalmozott bútorzatával igen is szembeötlő ellentétet képez környezetével. E pár szobában lakik Ternyefalvinők nagysága, már több mint hat év óta, és leánya Julie, ki tizenhat éves, s történetünk kezdete előtt alig pár hóval került haza a növeldéből. Ternyefalviné sem nem szép, sem nem rút, sem nem fiatal, sem nem öreg, sőt Dobrafalvi úr, a szomszéd Dobrafalváról makacsan azt állítja, hogy inkább fiatal és szép, s mi ez állítást nem fogadjuk ugyan magunkénak, de nem is mondunk ellent. Dobrafalvi úr más szemüvegen keresztül nézi őt, mint mienyi csupán a különbség. Ternyefalviné ő nagysága már tiz év óta özvegy, s midőn férje — ki közbevetőleg legyen mondva, titoknok volt a főkormányszéknél — meghalt, még négy évig lakott benz . . . ben, s midőn hat évvel ezelőtt rászánta magát Ternyefalvára vonulni, ezt nem anyira azért tévé, mintha megunva a zajt, magány és csend után sóvárogna, mint ezt búcsulátogatásainál mondá, hanem, mivel jövedelme e négy év alatti oktalan és számítás nélküli pazar élet folytában anyira megcsökkent, s adósságai anyira megszaporodtak, hogy Sz . . . városon többé lehetetlen volt föntartania magát. Kiigazittatta azért e romlatag kastély pár szobáját, s bútorzatát minden zaj s feltűnés nélkül kicsempészvén a városból, egy szép reggelen hirtelen oda hagyá Sz . . . várost, és pedig oly rögtönözve, hogy egy pár becsületes szabó, cipész, kalmár és pipereárusnő alig győzi a városnak teli torokkal a fölötti bámulását értésére adni, hogy a méltóságos asszony mily méltóságellenes titokszerűséggel tűnt el a városból, más szóval , hogy e jó emberek kifejezését használjuk — hogy a méltóságos Ternyefalvinő ö nagysága megszökött. De Ternyefalvinő ő nagysága sokkal emelkedettebb gondolkozásé nő volt, sem hogy e „pórnép“ mende-mondáira adna valamit, s haza érkezvén, minden, mit e tárgyban tett, anyiból állott, hogy tisztjével — akkor még tisztet tartott —• leveleket íratott hitelezőinek, melyben őket türelemre s várakozásra szólítja föl, s kik mai napig is még mindig tűrni és várakozni kénytelenek , mivel a ternyefalvi jószágrész a boldogúlt titoknok úr sajátja lévén, halála után gyermekére száll, s az özvegy nagyságos asszonynak a szó legszorosbb értelmében nem lévén semmi sajátja, hasztalan léptek volna föl ellene törvényesen. Haza érkezése után először életében szigorú vizsgálatot tartván a jószág állása fölött, kellemetesnek épen nem nevezhető meglepetésére úgy találta a dolgot, hogy a jövedelem oly csekély, épületek, gazdasági eszközök oly szánandó álapotban vannak, hogy álmairól, Törnyefalván nyílt, zajos életet vinni, le kell mondania. (Folytatása következik.)