Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-03-10 / 56. szám

56 Budapest 9-dik évi folyam. Szerda, Március 10-én. 1858. HÖLGYFUTÁR Napilap az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből Felelős szerkesztő, és kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési dij : Postán: egész évre.....................1 ti fit félévre .................................9 n évnegyedre............................5 „ Budapesten , házhozküldetéssel egész évre.....................................13 filél évre ..................................7 n évnegyedre............................4 „ Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivéve , mindennap délután, évenként 30 — 40 önálló mű melléklettel, műlapok, albumok, arc-, színpadi-, divat-, és genre képekkel, s egyéb rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Újvilág utca, 1-id sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , és előfizetések utasítandó!?. AZ ÍTÉLŐMESTER leánya. Történeti regény. Pálffy Alberttel. (Folytatás.) Az öreg hosszat lélekzett, s ajkait beszivá; mintha mondani akarta volna: még nincs minden elveszve, ezzel a fickóval, annak módja szerint, még mehetnék valamire. S aztán fünhangon folytató : — Ami megtörtént, azon változtatni nem lehet, s én valósággal sajnálkozom, hogy e kellemetlenség épen ifjú uramat érte. Mi pedig a további teendőket illeti, csak anyit mondok: ime, itt állunk a város végén, s a nyilvános országút bizonyára nem azon hely, hol valamirevaló emberek ügyeiket elintézhessék. Azért is, ha ifjú uramnak is úgy tetszenék, kérem legyen szerencsém házamnál, s ott talán jobban megérthetjük egymás akaratát, ha vitánk közben káncsi fülek alkalmatlanságitól nem kellene tartanunk. "w — Úgy szólt kegyelmed, mint szivem óhajtottajHa tudni fogom hol kell magamat jelentenem, nem fogom látogatásiért elmulasztani. — A legrövidebb út erre nézve, ha ifjú uram ezennel velünk akar jönni. — Most mindjárt ? — Mért halasztanak továbbra, mit azonnal elvégezhetünk ? — Mi engem illett, én csak kegyelmed rendelkezésére várok. — Kérem legyen szerencsém. Az öreg meg volt fogva. Emberemlékezetet meghaladó idő óta nem beszélt ő valakivel ily nyájasan, udvariasan, s megelőzőleg. Ő a fejedelem első tanácsára , a nagyhitű, s mindenektől rettegett itélőmester, nemes és vitézlő Kassai István uram, ki azonban azon perc óta, hogy e nagysága a fejedelem oly kétértelmű célzásokat ten a meggazdagodott bevándorló kincseire, pénzét legottan elrejteni igyekezett. IX. Az öreg úr a városnak keritetlen részében lakott. Távol a népesebb utcáktól, itt húzta meg magát csendességben, hol a város vagyonosabb polgárinak major házai feküdtek, a Maros folyam közelében. Itt állottak meg ők egy szomorú, s mereven kifejezésü épület előtt, mely inkább börtönhöz hasonlított, mint kényelmes, s barátságos kertilakhoz. Hire se volt az udvarban a cselédségnek. Ugató komondorok se rohantak az érkezőkelibe, s a házigazda maga nyitá ki a kaput, egy iszonyatos nagyságú kulcscsal, melyet zsebében hordott. Botorkálva haladának át a kapu övezete alatt. Azonban tekintve az eredményt, ifjú uram e vakító sötétséget nem adta volna cserébe a tündér paloták százezer viaszgyertyával világított fényes dicsőségéért. Ugyanis elérkezvén a keskenyszűk csiga lépcsőzet aljára, a karcsú magas leányka, ki eddig szavát sem hallata, most egyszerre oda fordult a tétovázó vendég felé, s édesen csengő hangjával mondá: Majd én vezetni fogom ifjú uramat. E nyájas szavak azonban csak előhírnökei valának annak, mi erre következett. Tudniillik, az eddig oly félénk leányka, itt az atyai ház küszöbén valamenyire több bátorságot érezve szivében, gyermekies bizalommal nyúlt az ifjú jobbja után, s a magát tájékozni nem tudó vendéget a lépcsőkön végig kezén fogva vezeté felfelé. György vitéz e bársonypuha ujjak érintésére csaknem eszméletét veszté. Valamely eddig nem ismert bál varázsa futott végig ereiben, s nem találhatta el: az ő kezei reszketnek ő, vagy a leánykáé, ki őt vezette ? Felérkezvén az emelet folyosójára, az öreg úr, világot akara éleszteni, mi azon időben midanyiszor nagy s kétséges munkába került. Elvégre azonban szikrát fogott a tapló, felveté kék lángját a kéngyertya, s a következő percben az olajmécs aluszékony világa, a sötétséget megszokott szemek előtt elegendő fényt kezde terjeszteni. Az ifjú futó tekintetet vett maga körül. De minden oldalról csak a puszta, szomorú, s nedves hideg falakat látta a magasba emelkedni. A balra nyíló szoba ajtaján szokatlan nehézségű lakat lógott, melynek mesterséges rugóit, a házigazdán kívül, csak a műszer készítője ismerte, midőn tudniillik még élt e híres mester, valaha dicső emlékezetű Zápolya János király életében. A felnyitott szoba belseje csak folytatása volt az előcsarnok kietlenségeinek. Semmi, legkisebb jele sem mutatkozott, hogy itt olyan ember lakik, ki élére veri pénzét, s aranyait zsákokra töltve tíz nap alatt másodmagával sem képes más tanyára átszállítani. A bútorneműek állapota, földhöz ragadt szegénységre, vagy ■ inkább kriptái elhagyatottságra mutattak. Egy ócska pokróccal betakart szalmazsák volt a mesés gazdagsággal biró főúr nyugvó ágya. A kályha mellett vén tölgyfa asztal állott, rajta csomóba kötött irományok, néhány kinyitott könyv, s egy éktelenül öblös cseréptintatartó. A többire nézve itt ott buslakodék egy egy párnázatlan, s szuette karszék, mi a mellőzketlen kényelem kellékeit képviselhette. E zordon tanya kormos ivei alatt élt, és virágzott a ház déli kisasszonya, kinek azonban eddig elő az ifjú még nevét sem hallhatta. A lányka csak addig maradt e szobában, mig az asztalról egy előre odakészitett viasztekereset kezébe vett, s azt a lámpa világánál meggyujtotta . . . azután csendes éjét kivána atyjának, s a vendég előtt is szerényen meghajtván magát,egy mellék ajtón saját szobájába eltávozott, így maradának magokra nemes uraimék, kik aztán csakhamar szemközt egymással helyet foglalván, ügyeik tárgyalásába kezdének. Az öreg valamenyire nyugodtabban érzé magát. A szóbeszéd, alkudozás, s egyezkedés előtte mindig azon kedvenc tér volt, melyen ellenfelét legkönnyebben leverhetni remélette. Inte tehát vendégének, hogy kész, kívánsága előterjesztését meghallani. Az ifjú megnevezé magát. — Én Székely György vagyok. — Székely György ? — viszonzá az öreg, ki e név hallatára megilletődését el nem palástolhatta — Székely Moises ifjabb testvére ? — Én vagyok. — Hogyan is ifjú uram itt van Erdélyben, honnan családja száműzetett , s magára is a bizonyos halál vár, ha fölfedeztetik ? — Egyszer meg kell halni mindenkinek. — S mi keresete van itt ifjú uramnak.