Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-05-04 / 101. szám
402 A kúnok vad gyönyörrel hallgatták a király iszonyú ígéretét, oda rohantak hozzá, csókolták kezeit. — Ti vagytok egyedül hivek hozzám, Tatár, szólt elgyengült hangon a király , a magyar mind ellenségem. Oh, mind gyűlölöm őket! Az ingerültség súlyosbította a kórt. Mikor Tatár eltávozott, a király már nagyon roszul volt. XXIII. A királylyal váltott beszéd után Adelhárd Krisztinát kereste mindenfelé, bővebb fölvilágítást kívánt volna tőle. De Krisztina sehol nem volt található. E megfoghatlan eltűnés még inkább megerősítette a királynét gyanújában, hogy itt valami szörnyű ármány van készülőben. Hogyan védje meg Istvánt ? A király leghívebb emberei nem voltak jelen. Koros rég elhagyta az udvart, Tatár egy órával ezelőtt távozott el, csak Bors volt az udvarban. A királyné magához hivatta őt s könyezve kérte, őrködjék a király fölött. Bors mélyen megilletődve borult le a királynő előtt. — Felséges asszonyom, szólj, ne aggódjál! Bizd magadat s a királyt hűségemre. Bors tudta változtatni színét, mint a chameleon , ki egy pillanatban fehér és fekete. (Folytatása következik.) ÖNZŐK AZ EMBEREK. Beszély: Riskó Sándortól. (Folytatás.) Megsemmisülve hagyom el a szobát, s azt hittem, szivem szétszakad a fájdalomtól. . . . Margit a mellékszobából dúlt arccal jött elém, s fojtott zokogás közt alig biztonyit kiejteni : „Bízzék ön az istenben, s hűt Margitjában.“— Én azon fájdalmat, mely keblembe költözött, képtelen vagyok elmondani. Még azon este búcsút vettem, Margitot nem is látva többé. — Ezeket tudva, Ítéljen ön, képzelt fájdalom súlya alatt szenvedek-e? midőn keblem legszentebb érzelme egy túlvitt önzésnek áldozatul vettetett? Ákos elhallgatott. Gróf Érdi pedig gyöngéd mozdulattal helyezé balkezét az ifjú vállára, s igy szólott: — Értem ön bánatát — én is voltam ifjú ember. Bízzék ön azonban ama nagy orvosban, kinek jótévő kezei alatt anyi seb beheged — az időbe. Azonban legyen elnéző és engedékeny az ősz atya önzése iránt! különben is mondja meg ön: a legragyogóbb erények, s legfeketébb bűnök ösztöne nem azon egy forrásból ered-e, melynek neve: önzés? — Teljes bocsánat gróf úr! mondá Ákos tagadólag rázva fejét, — de a szerelem, barátság, olykor áldozatot igénylő nemes indulatait, vagy a jótettet, mely sokszor az adományozót sajátjától fosztja meg,— bajos volna az önzés forrásából származtatni. — Édes tévely ! — mondá a gróf gúnyosan mosolyogva, — a szerelem, mondja ön ifjú barátom ? Lehet-e nagyobb önzés, mint ezen lázas állapota a kedélynek! ? Vizsgálja kissé, nem önzés volt-e elelsajátitni akarni a kedves leányt, — első látogatását nem zsákmányoltad ki ön saját előnyére? ... S átalában , nem kivánjuk-e a szeretett lénytől, hogy érettünk az egész világról lemondjon ? s egymással váltott futó tekintet nem forralja-e föl vérünket ? Hát mi ez, ha nem önzés ! ?------S a barátság ? egy hézagot töltünk be általa, mely bennünk a társas létre való hajlamban nyilatkozik. Ha jót tett ön, nem élvezte-e legalább az öntudat gyönyörét ? — Nem önzés ez ? — Mentsen az ég e tantól, mely rideggé teszi a lelket, s gyűlöletessé fajunkat! Hisz ekkor nincs nemes lélek! ? — Ifjú embernek hihetlenek ezek; de a tapasztalás előtt leomlanak a fiatalkor ábránd képei. —■ Nézze ön, ezen holdvilágitotta tájat! (ezzel az ablakhoz vezető Ákost) minő lombkoszorús erdőség! pompás gyepszőnyeg ott alant a völgyben; vígan csevegő patak; hajnalban madárdal, pásztor fuvola, s mit tudom én mi, egyes elragadó bájak. — Eljő a tél s akkor elnémúl a patak a jégkéreg alatt, letarolt lesz a völgy, néma a jég, lombtalanok a fák , s a száraz gályák hézagain át fogja ön látni — a mocsárokat, melyeket most a lombok elfödnek. Ez az élet képe ifjú ember ! Holnap elmondandom önnek életem egy töredékét. Köszönettel veendem, azon bizalom jeléül, melylyel a gróf megajándékozni kegyes volt. Az ajtó megnyílt, s elegáns fiatal ur lépett be, hidegen meghajtván magát a kis ur előtt. — Unokaöcsém Érdi Arthúr — Ormay Ákos kedves vendégem — mutatá be a gróf, rögtön gúnyossá vált arccal. A társalgás köznapi térre ment át. Egy óra múltán Ormay Ákos magányosan elmélkedett a napi eseményekről szobájában. Másnap reggeli után, mely alatt Ákos nem egy csípős gúnyját jegyezte meg a grófnak öcscse iránt, — a kis gróf a kastélya megetti kert sétányára vezető vendégét. — Tegnapi ígéretemet fogom beváltani — mondá — s elmondani önnek röviden életem egy szakát, azon reményben, hogy abból vigaszt meritend , ismét az emberi önzésnél fogva, élét vesztvén a fájdalom, ha közösnek tudjuk azt. — Ott kezdem csak, hogy születésem után szegény anyám nem sokára elhunyván , atyám másodszor nősült, s két életteljes figyelméke születvén, én testalkatom miatt szégyenelve, és megvettetve, egy zárdába számüzetém. Nevelőm egy öregszerzetes volt, ki lemondásra tanított, készítve, hogy szerzetessé legyek. Évek múlva, az atyai házhoz — váratlanul — haza parancsoltatom. Szomorúan bocsátott el magától a jó öreg szerzetes, mert ő volt talán az egyetlen, ki szeretett . . . isten nyugtassa meg! . . . Otthon megtudtam családi körülményeimet; t. i., hogy a reményteljes két örökös mostoha anyámmal együtt elhaltak, s atyám, semmint roppant vagyona idegen kezekre kerüljön, szégyenét legyőzve, visszahivott. — Egy év múlva karjaim közt múlt ki. — Eddig a világtól elzárva — mint kalitból kireppent madár, minden eszközökkel élvezni óhajtam előnyös helyzetem gyönyöreit. A fővárosban, hova legott átköltözöm, nyilvános helyen egy gyönyörű hölgygyel esmerkedtem meg. Miért beszéljek hosszasan ? Szeretve hivom magamat, mert e hölgy minden mozdulatával ezt árulá el. Rövid távollét után — mialatt már a nászelőkészületek folytak — késő este térvén a fővárosba vissza, ellenállhatlan vágy ösztönzött: egy sétát tennem, hogy kedvesemnek legalább ablakait láthassam. Ezt érteni fogja ön . . . rajongó szerelmes valék. Ablakából suttogó hangokat hallok. „Egy csókot még Alphons, édesebbet, mint azon szörnyet, kinek áldozatot vettetem családi érdekből“ mondá a hölgy szerelmes lovagjának. Mit gondol ön, ki volt e nő? Az én menyasszonyom! Bosszúszándékkal rohantam lakásomra, de a tükör eleibe állva, s néhány percig nézve magamat, hangosan kacagtam ki hitemet, hogy valaki ily torzképet szerethessen. Más megtébolyodott volna e fölfedezésen, én kiábrándultam örökre. E naptól fogva kezdem megvetni az embereket, gyönyört lelve benne: megvetésemet előttök el nem palástolni. Mindenben mit ők szépnek, jónak, nemesnek hazudnak, igyekeztem tetteik titkos indokát fölleplezni: az önzést;jót téve azonban mindenütt, hol alkalom nyílt, hogy élvezhessem legalább azon boldogságot, mit a jótétemények árasztanak. ... És most édes művészem, kérdem: attól fél-e ön, hogy nem fogja elviselhetni e csapást, mely önt érte ; midőn én megbiztam azt, mely a remény gyámbotját is örökre kitagadá kezeimből! ? — Szörnyű! —• kiálta Ákos,• hogy az emberek ilyenek. — Az elregélt esemény után — folytatá a gróf — nem élvhajhászatból keresem többé a társaságokat, hanem hogy tanulmányozzam a jellemeket, s ez életiskola szülte azon tapintatot, hogy első tekintetre megszoktam ismerni emberemet. A társalgás további folyamata szűk körünket túlhaladná. A beszélgető pár csak délfelé hagyá el a kertet, midőn a hőségtől még az árnyékok húse is átsült. Délután két fölnyergett paripa toporzékolt a kapu alatti gránit kövezeten. A kis gróf (nagy bámulatára a bámész cselédségnek) szokása ellenére a lépcsőzet aljáig kisérte le Ormait, s itt a legszivélyesebben búcsúzott el tőle, s bevárta még az, a követésére rendelt lovász kíséretében elvágtatott. (Vége következik.)