Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-05-28 / 120. szám

478 De azért őt is szívesen látja Iván. Hiszen Iván oly jó, oly nagyon, nagyon jó! És amint a lámpákkal megvilágított, s vendégeiket a palota előtt lehelyező hintók hosszú sora robogva vonult el Platon előtt, néhány pillanatig megszűnt a kocsirobaj, akkor nem érkezett senki. A jó bátya azt hitte, hogy most már minden vendég együtt van, s már csüggedezni kezdett, hogy amíg e fényes ünnepély tart odafönn a palotában, addig öcscsét nehezen is fogja látni. Már közel volt az eltávozáshoz, amint egyszerre sebes lovag vágtatott a legnagyobb gyorsasággal a palota elé, s oda érve lovát visszaránta, maga pedig gyorsan leszökve ménéről, barsogóan szóra : — A fönséges cárnő rögtön itt lesz! E szóra minden más szint kezdett magára ölteni. Mintha a lámpák ragyogóbb fénynyel világoltak volna, mintha a szolgálattevők sokkal alázatosabb arcot öltöttek volna azokra a szavakra: — A fönséges cárnő rögtön itt lesz. Ily fényes palotába, ilyen gyönyörű, ragyogó nép közé el is jöhet maga a cárnő is —■ gondolá magában Platón — mert ennél fényesebb ünnepélyt alig láthatott valaha! A lámpák fényesebbé tette, s a szolgák átváltozásán kívül még azonban az is történt, hogy mind az egész vendégcsoport, akik előbb érkeztek, egyszerre ellepték a palota bejáratát, a cárnő fogadására készen. És alig telt bele néhány perc, a távol utcáról kocsirobaj hangzott föl, a néptömeg zajló éljen - morajától kisérve. Húszat sem lehetett volna addig számlálni, midőn gyönyörű hat szürke mén által ragadott pompás úri hintó robogott a palota elé, melyhez közeledvén, a Rasumoffsky palota vendégei mind meganyian fölharsanó éljen rivajjal üdvözlék a minden oroszok leghatalmasabb cárnőjét.*) A pompás díszkocsi megállóit, s e pillanatban fekete bársonyba öltözött férfiú lépett elő, a cárnő kiemelésére. A férfiú kitűnő szép volt, s mindenesetre igen hatalmas embernek kelle lennie, hogy oly bátran közelíteni mert a fönséges cárnőhez. — Iván, öcsém ! — kiálta föl Platon a legnagyobb öröm hangján, azután eszméletlenül összerogyott. — Éljen a fönséges cárnő! — hangzik a Rasumoffsky palota egész belsejében, mely hang észrevétlenné tette az ájult testvérnek öcscse viszontlátásából származott fölkiáltását. Mire Platon eszmélete visszatért, a fényes hintó szinte elrobogott. Az ifjú néhányszor megsimitá homlokát jobbjával, mintha álomból ébredt volna s most azon tépelődik, való volt e tünemény vagy pusztán kedves — de hiú álom! (Folytatása következik.) ORVOSNAK JÓ LENNI. Charles de Bernard beszélve. Forditá: Huszár Imre. Egy őszi délután , Magmian orvos várótermében a többek közt egy negyven éves, szőke, szikár, sovány, kissé görnyedt úr ült, kire elég volt egy pillantást vetni, hogy az ember meggyőződjék róla, hogy orvosnál van. A beteges egyéniség, mihelyt belépett,azonnal egy szögletbe ült, gondterhelt arccal, és békésen bevárta, míg az orvos minden beteggel beszélt, s végre hozzá is eljött barátságos mosolylyal. — Jó estét Duquesnoy, szólt az orvos, ezer bocsánat hogy várni hagytam önt; de ön tudja hogy minden időm a betegeké, s önnek remélem, nincs igénye e címre. — A lélek szenvedései roszabbak, mint a testi bajok , felelt a sovány ember egy elfojtott sóhajtással. — De hát mi történt, ön egészen magánkívül van. Talán Duquesnoy asszonyság beteg ? — Nem vas egészséggel bír, felelt Duquesnoy, keserű mosolylyal kisérve szavait. — Tehát kérem magyarázza meg fölindulása okát. Ön azt mondja hogy lelki beteg, de én nem találhatom ki szenvedése okát, ha egy szót sem szól. Mondja meg, miben lehetek önnek szolgálatára ? — Édes orvos úr, viszontá a másik levert arccal ülve vissza székére, már több mint húsz éve ismerjük egymást. Én önt legjobb barátom egyikének tartom, és határtalan bizodalommal viseltetem ön iránt. — Hagyjuk a bókokat. Nem bókok ezek, hanem lelkem mélyéből eredő szavak. Különben is a rendkívüli vallomás, melyet önnek tenni akarok, véglegesen bebizonyítandja a tiszteletet, melylyel ön jellemének hódolok. Térjünk a dologra, mondá az orvos kissé türelmetlenül. — A dolog reám nézve szomorú, sőt nevetséges is lehet, s épen ezért habozom elmondani, de mindenekelőtt ígérje meg, hogy senki előtt se fedezi föl vallomásaimat. — A bizalom titka ép oly szent egy orvos, mint egy pap előtt, mondá Magnian komolyan. Duquesnoy mélyen fölsóhajtott, azután ajkaiba harapott és a plafontra emelé szemeit. — Ismeri ön Pelletiert! szólt végre vésztjóslő tekintetet vetve az orvosra. — A táborkari kapitányt ? — Nagyon jól ismerem. Sanguinikus véralkat, kurta nyak, több válla van mint esze, valóságos bikaszervezet ! Már rég megjósoltam neki, hogy a guta meg fogja ütni. — Az ég hallgassa meg önt. — Hogyan! azt hittem hogy önök jó barátok. — Barátok! ismétlé Duquesnoy gúnyosan. — Az ördögbe! beszéljen nyíltan, vagy hallgasson. Én nem vagyok Oedipus, hogy az ön talányait fejtegessem. A türelmetlenség, mely az orvos apró fekete szemeiből villámlott, nem engedé szenvedő barátjának, hogy még tovább is titkolja vallomása fő pontját. — Tehát édes Magnian, két szóval elmondom a tényt, mondá megilletődött hangon ! Pelletier udvarol nőmnek. Az orvos előre tolta alsó ajkát, hogy mosolyát elpalástolja, és néhányszor bólintott fejével fontoskodó arcot színlelve. — Lám, lám, mondá; nem is hittem volna,hogy a vastag Pelletiernek ily jó ízlése van ; de bizonyos ön állításának igazságáról ? Az ily dolgokat a férjek rendesen utoljára szokták megtudni. — Nagyon is bizonyos vagyok benne. Nem elutazott néhány napra anyjához, Fontainebleauba. Tegnapelőtt, midőn véletlenül szobájában kutattam, észrevettem, hogy íróasztalom kulcsa tökéletesen beleillik tükörasztala fiókjába. Gépiesen kinyitom a zárat, és egy rejtekfiókban néhány levelet találtam Pelletiertől. — A manóba! De hát minek is nyitogatja föl neje bútorait ? — Én jogos téren voltam. Különben is függeszsze föl ítéletét. A levelekből meggyőződtem, hogy Virginia tökéletesen ártatlan és legfölebb csak anyiban hibás, hogy e levelezést eltitkolta előttem. Körülbelül bizonyos vagyok benne, hogy ő soha se bátorította fel Pelletiert. Azért reá sokkal kevésbbé haragszom, mint a kapitányra, kinek — érzem ■— soha se fogok megbocsátani. Ó, ki előtt megnyitom házamat, kit barátomnak hittem! — Ne feledje ön, hogy csupán barátunk által árultatunk el. — Tegnap nála voltam. — Ah! — Szemére vetem silány tettét, és tudja ön mit felelt ? — Mindent tagadott. — Eleinte igen. De midőn leveleit megmutattam, látta hogy minden tagadás hasztalan. — Édes Duquesnoy, szólt ekkor ismeretes impertinens hangján, miután ön mindent tud, nem fogom magamnak azon fáradságot venni, hogy hazudjam. Nagyon igaz, hogy én szerelmes vagyok az ön nejébe , ezt már megmondtam neki, és önnek nem ígérem meg, hogy többé nem fogom mondani, mert igen valószínű, hogy nem tartanám meg eskümet. Igen jól fölfoghatom, hogy e nyilatkozatom önnek nem tetszik , sőt sérti önt, de ön is igen jól tudja, hogy én lovagias ember vagyok, és szokásom felelősséget vállalni minden tettem és mozdulatomért. Ha tehát ön sértve érzi magát, én készen vagyok önnek elégtételt adni, hol, mikor és mikép ön akarja. — Ez sokmondá az orvos, komolyságát megtartani iparkodva ; hogyan ő ezt merte önnek mondani! — Szóról szóra. — És mit felelt ön neki? — Azt, hogy nem sokára hallani fog rólam. Erre aztán elmentem, mert nem akartam a társalgást tovább folytatni. Enyi az egész. (Folytatása következik.) *) Hogy Erzsébet valóban jelen volt Raauraoffsky herceg estélyén, bizonyítja Herdne Gusztáv: Európa.