Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-01-26 / 20. szám
78 — Ne ismerj félre Érném! ne kétkedjél soha jellememben, — ez nekem a földön mindennél jobban fájna. Leányodat nőül kértem — folytató férfias határozottsággal — ezt tudom, erre nem volt szükség figyelmeztetni. Aranka ekkor látott engem először, így szent föladatéinál tűztem kivárni, míg a gyermekhajlamok nála kifejlődnek. Gondold meg jól, várjon én, a negyven éves, meglett férfiú boldogíthatnám-e e tizenöt éves gyermekleányt ? Ha kérdeztem volna őt, talán igennel felel, annélkül hogy szava valóságával tisztában lett volna! Alkalmat kerestem tehát, hogy korához illő ifjakkal hozzam össze. •— Sejtelmem nem csalt, rövid időn higgadt elmével tapasztaltam, — hogy mig a kedves gyermek engem szelid mosolylyal, tisztelettel fogad , addig Valner Bélát ifjú szive szerelmével üdvözli. Ők igen boldogok ... s mondjam é Érném! mily nyugodtá tett e fölfödözés ? — folytatá Kálmán gyöngéden fűzve át karjával a roskadozó nőt; —• ez volt az egyetlen lehetőség, mely föloldott ígéretem alól, ne kárhoztass Érném, hogy szivem szerelme még tovább ragadott; — tegnap őszinte nyilatkozattal kerestem föl Bélát, s ma pedig Arankát. A két gyermek az első szerelem menyei pirulatával vallotta be titkát! — Kell ő ennél több igazolásét, hogy Ernőt végre is nekem szánta a sors ! —• Kálmán ! — suttogá a nő , a gróf keblére hajolva — légy enyém, és én szived nemes szerelmét oly mértékben viszonzom, mint azt szép lelked megérdemli. Kálmánnak úgy tetszett, mintha e percben Ernő bájos pillanatában ép oly szelid — megadó szerelem, s ajkáról ép oly édes csók fakadt volna, mint tizenhat év előtt, találozásuk utosó délutánján. * * * Néhány hét múlva e jelenet után két gyönyörű pár várta az úr zsámolyánál a lelkész áldását. Oly igézőn szép volt mind a két menyasszony, hogy az arc fölötte hasonlatánál fogva, testvéreknek lehetett volna őket tartani. Örömkönyben úszó szemmel állt mögöttük az egyik tanú, a jó lelkű öreg Fogadós Miska, kinek arca ragyogott az örömtől. — Csak szegény szolgád vagyok uram! tördelte az elhangzott ima után buzgón féltérdre ereszkedve —, de szép célt engedtél elérnem rövid életutamon. Enyi boldog elégedést látva, azt mondhatni, hogy „mindez egy részben az én művem!“ bizony nagy öröm szegény szivemnek! miért nem törekesznek a nagyobb hatáskörűek is — ahelyett, hogy kedveseik boldogságának útját állják, embertársaik örömére, — (mormogá utána Vadasnéra gondolva,) menyivel kevesebb életunt és boldogtalan lenne a világon, ha a rangkórságot, hiúságot és hatalmaskodást nem emelnék anyian a szív boldogsága és nyugalma fölé. Sok egyebet beszélgetett még magával a jó öreg anyira, hogy násznagy létére ő volt az utósa, ki visszatért a lakodalmas házhoz, kinek pedig legelőször kellett volna ott megjelennie. Isten látta, milyen boldogok voltak mindazok, kik e lakodalmat ilék, s anyi szenvedés után kétszeresen érzék e boldogság áldásait. EGY GALAMB TÖRTÉNETE. Id. Dumas Sándor regénye. (Folytatás.) Huszonhatodik levél. Tíz perccel később. Öli szerencsétlenség! szerencsétlenség rajtunk! . . . Ez ember végzetteljes ránk nézve kedvesem, tán most másodszor inkább mint először. Oh halld ! halld ! ámbár nem hallasz engem! halld, ámbár soha sem fogod tán megtudni, amit mondani akarok. Halld. Levelemet, melyben mindent elbeszéltem, melyben egy egész boldog jövendő volt? szokásom szerint galambunk szárnyához kötöttem. Eleresztettem szegény Irist, szemeimmel követem az éj mélyébe, melyben röpülni kezdett, midőn egyszerre a zárda másik feléről lövést hallok, s szegény galambunkat röpülésében akadályoztatva lebegni és leesni látom. Oh ! oly fájdalmas sikoltást tettem, hogy azt hivem, miszerint lelkem e sikoltással kirohant testemből. Ezután rögtön magamon kívül s oly zavarodottan rohantam ki a zárdából, hogy mindenki belátta, miszerint valami nagy szerencsétlenségnek kelle történni velem és senki sem tartóztatott vissza. Láttam, mely irányban esett le a galamb, tehát oda futottam. A zárda túlsó oldalán, mintegy ötven lépésnyire egy kapitányt láttam, ki vadászott, ez lőtte meg a galambot, kezében tarta, és bámulva, sőt sajnálkozva nézett a levélre, melyet szárnyán vitt. Kiterjesztett karokkal siettem hozzá, nem voltam képes szólani csak kiáltottam : Oh jaj ! Oh jaj ! Négy lépésre tőle megálltam sápadtan, tört szívvel és lesújtva. Ez ember, e kapitány, ki galambunkat megsebesítette, ugyan az volt, kit éjjel a castalnaudary csatatéren láttam. Biteran volt, ki önt lováról tetette. Megismertük egymást. Oh azt mondom önnek : halványsága az enyémmel egyenlő volt. Midőn látta, hogy apácának vagyok öltözve, megérte, hogy ji volt az, ki engem e ruhába öltöztetett. — Oh asszonyom, rebegő, én csakugyan nagyon szerencsétlen vagyok. És felém nyújtá a galambot, mely kezei közt csapkodván, a földre esett. Fölemeltem , szerencsére csak szárnya volt eltörve. De egyedül ez tudta lakása titkát kedvesem. Hol és hogyan találom meg önt, ha ez nem tud önhöz repülni, hogy megmondja önnek hol vagyok, hogy szabad vagyok és hogy boldogok leszünk ? Oh bizonyára van lélek e szegény teremtményben! Oh ha látta volna kedves grófom, hogyan nézett rám, midőn a zárdába vittem, mialatt gyilkosa némán és mozdulatlanul követett szemeivel, midőn a rét vérrel fecskendezett füvén, mely egy csatatér volt, távozni látott. Oh nem tudom, ha ez ember valaha viszonozza-e jóval e roszat, melyet nekünk okozott, de kell neki ezt tenni, hogy meg ne átkozzam utósó órámban. Egy kosárba fektettem a galambot, s e kosárban tartom ölemben. Szerencsére teste nincs megsebesítve, csak szárnya vége van eltörve. Leoldoztam szegény szárnyáról a véres levelet. Istenem! istenem !e váratlan esemény nélkül nem sokára megkapta volna. Hol van ön, hol van ? Ki fogja nekem megmondani hol van ? Oh, itt jön a zárda orvosa, ki után küldöttem. Huszonhetedik levél. Négy órakor. Az orvos derék s jeles ember, ő fölfogta, hogy az élet bizonyos titkos helyzeteiben egy galamb léte ép oly fontos lehet, mint bárkié. Ő átlátta ezt, midőn látta kétségbeesésemet , s a véres levelet. A seb magában véve semmi, három nap alatt meggyógyult volna, ha szárnyát levágja. De én nem engedtem, térdre borultam előtte és mondom : — E szárnyhoz, melyet ön le akar vágni, életem van kötve. Neki repülni kell! neki repülni kell! — Az bajos, nagyon bajos, — mondá, — s nem állhatok jól érte; azonban mindent elkövetek. Két három hét előtt semmiesetre sem repülhet. — Ha két három hét múlva is, csakhogy repüljön! csakhogy repüljön ! Ön jól tudja barátom, hogy ez volt minden reményem. Szárnyát testéhez kötötték , úgy látszik megértette szegényke, mert meg sem mozdult, csak rám nézett. Vizet s némi enni valót tettem elébe. Különben kezemből szokott enni. Mit tegyek most, hogy megtudja ön, mi történt ? Kit küldjék el, ki megtalálja önt ? az ég mely pontja felé forduljak jelt adni, mint a tengeren eltévedt s hajótörést szenvedett ? Miért nem tört el karom egyike, szárnya helyett? (Folytatása következik.)