Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-01-29 / 23. szám

„PETŐFI DEBRECENBEN 1844-ben.“ (Műlap a „Hölgyfutárhoz 1858-ra.) . Hogy Debrecenből visszaérkeztem, e la­pok t. c. szerkesztője, e szép kép egy példá­nyával lepett meg engem. A legkedvesebb emlék, mely debreceni utamra emlékeztessen ezután is még sokáig, ki szülőföldem képét ízlés és építészet tekin­tetében oly szépen megváltozva találtam. A legszentebb emlék, mely hazám leg­nagyobb költőjének nevére, életére és mű­veire emlékeztessen ezután is még sokáig, kit én szinte 14 évvel ezelőtt ugyanazon kopott szűzben láttam, melyben őt e képen szemlé­lem, sőt tán a festész varrt és foltozott is még e szűrön valamit, mely most az ő eredeti ron­gyosságában Do­bsinán, a „Vasárnapi Újság“ szerkesztője szüleinél pompázik, mint ereklye e jámbor és nemesszivű család előtt. És miért ne pompáznék mint ereklye ? Avagy nem egyenlő joggal emlegetjük-e a XIX. század egyik legüü­ndöklőbb szellemének, Petőfinek szűrét, mint emlegetni szoktuk ugyanezen szá­zad legnagyobb hősének, Napóleonnak ma­­rengoi köpenyét ?! Mindegyik a parvenü­k közé tartozik, mindegyik büszkesége nemzetének, a hős meghódította Európát, a költő nyelvünk­höz hajlította Európa közvéleményét. Maguk az angolok nevezték el őt a lyra Shakes­­pearejának! Nem Petőfi dicsőítésére fogtam tollat, a képről akartam szólani, úgy a­mint azt Mol­nár kőre rajzolta (Orlai Petries ecsete után) és R­o­h­n kettős színnyomattal (tonus) meg­lepő szépen lenyomta. Ott ül az alig 22 éves, lelkileg inkább mint testileg szenvedő ifjú, ko­pott vasládán, bal kézzel keresztbevetett lá­bán könyökölve s állát keze fejére nyugasztva, melylyel kurta szárú makrapipát szőrit. Háttérben nagy boglyakemence látszik ugyan, hanem azért kérdés marad : a kemen­cétől , vagy a kezében tartott makra-pipától melegísünk-e ? A boglya-kemence párkányán levő orvos­­ságos üveg, de kivált a mellé fektetett cinka­nál azt hagyja lagalább gyanítanunk , hogy a „boglyás“ nem igen lehet meleg s mind az orvosság a fölforrástól, mind a cinkánál az el­olvadástól menten maradnak. A vasláda mögött az ágyfő áll; a belőle kalászmódra fölnyúló szalmaszálak azt mutat­ják , hogy az ágy nem dunyhára, de zsúpra van vetve, párnát pedig még soha sem látott ha csak azt a három nagy könyvet párnának nem vesszük, melyek egyike a vasládára, mint magyarul mondani szokták , lepurzlizott. De ezt meg égbekiáltó anachronismus nélkül nem tehetjük, mivel hiteles tudomá­sunk van róla, hogy Petőfinek Debrecenben, a várad utcai újsoron Gulyásné asszonyomnál laktában Hugo Viktoron és Vörösmartyn kí­vül egyéb párnája nem volt, melyet feje alá rakott volna. Az ember mindezt könnyen elfelejthetné, ha az a vasláda mellett levő nagy zöld kan­csó jóféle érmellékivel tele volna, hanem most az egyszer csak ivó­víz van benne, na meg egy pár köny ráadásul, mi ital közben a költő arcáról talán oda tévedt, mikor senki sem látta. A szoba ablakáról nem tudom elhatá­rozni : az utcára nyílik-e (mert a várad utcai útsoron, az útra kifelé eső ablakból nem lá­tunk ám többé házat, csak homokbuckát, ku­tat, szőlős­kertet, meg odább az akasztófát) vagy pedig az udvaron levő tyúk- és disznóól végére ? Anyit a leesett hóból kiveszek, hogy téli idő van. Még egy szalmaszékről kell említést ten­nem , melyet a szegény költő, azóta hogy itt beszélek, már rég fölfütött volna, ha az most neki íróasztalául nem szolgálna. Nagy ábrándos szemei, átszellemült arca, az a jövőben tétovázó jós tekintet, mely min­dent lát, mindent érez , vonzza, megindítja a nézőt. Ugyan mit gondolhat, ugyan mitől lel­kesülhet ez elhagyottságban ? Kérdezzük ma­gunktól , míg szemünk a dal két első sorára esik, melynek utolsó betűjétől a jobb kéz, a tollat épen elvette: „Boldogtalan voltam Teljes életemben, — ugyan mi mástól lelkesednék e meghatóan szép költői arc, hanem ha azon vigasztaló gondolattal, melyet épen leírni készül, hogy e boldogtalanságot meg nem érdemelte. Jól érzi, hogy ő valami mást érdemel: hirt, sze­relmet, költői halált. És Öt év alatt kivívta mind a hármat hirt, szerelmet, költői halált! Székely József: 92 Budapesti hirharang. fGróf Teleki Sándor­né szül. Bickersteth Johanna megkezdé spanyolországi útleírását a K. Közlönyben. Az első levelet Barcellonából irta, mely várost — mint írja — „magyar hölgy ritkán vagy talán soha­sem látogatott meg eddig.“ Az egész nagy ele­venséggel s tudományos ismerettel van írva, s miután „a styl az ember tükre“, a grófnő két­ségkívül a legbájosabb és szeretetreméltóbb höl­gyek egyike. Ez útleírást folytonos figyelemmel fogjuk kisérni, s egyes töredékeit valószínűleg szép olvasónőinkkel meg is ismertetjük. A Rubinstein hires „török indulója“ (Beethoven Athene­ romjaiból) — mely köze­lebb a sziveket anyiszor látza, a kezeket pe­dig tapsokra inditá, — kapható Rózsavölgyi műkereskedésében — negyvenöt krajcáron.­­ A népzenekarok most egy igen szép új csárdást játszanak Windt Mórtól az is­mert „Technikus csárdás“ szerzőjétől. Címe: „Emma csárdás“, mely közelebb napvilágot látana, s csak az a kár, hogy (bálok szűkében) gázvilágot nem láthat — az Európa-teremben.­­ Még húsz nap a farsang, s aztán vége lesz. — Nem nagyon fogjuk sajnálni, mert kevés örömet hozott. Itt ott azonban a hátralevő napokat fölhasználják , például a lövölde termében még ezentúl két csinos pol­gár­ bált rendeznek.­­ M­i n­a­p egyszer hírünkbe egy kis téve­dés csúszott be. Nevezetesen Király János „Alapos útmutató a ruhakészítéshez“ című­ könyvének ára — a tíz mintarajzzal együtt — nem harminc krajcár, hanem egy forint, harminc krajcár. Hölgyeinket — kik a hasznos könyvet megrendelni óhajtják — fi­gyelmeztetjük e körülményre. A F o r t u n i Angyalka spanyol éne­kesnő , mint mondják angyalilag énekel­ne, ha valamivel erősebb hangja lenne, és tril­lái tisztábbak volnának, így nem hasonlítható azon bájos művésznőhöz, kit mi magyarok —­ nagy örömünkre — magunkénak mondhatunk. *A lapok átalánosan írják, hogy Bulyovszkiné asszonytól a W. Zeitung­ban egy németül írt cikk jelent meg. Ezt mi is közöltük. Meggyőződtünk azonban, hogy e cikk nem egyéb fordításnál, melyet Bulyovsz­kiné asszony a nevezett szerkesztőséghez ma­gyarul küldött be. A t. művésznő aligha bírja anyira a német nyelvet, hogy ezen eredeti cik­keket írhasson, s így még kevésbé valószínű az, hogy ő a német színpadokra készülne, mit sokan a t. művésznőnek e cikkben kifejezett, s a távolra vonatkozó vágyaiból következtetnek. Mi úgy sejtjük, hogy Bulyovszkiné asszony egy jó magyar társaságot óhajtana szervezni, hogy ezzel körutat tehessen a külföldön, mely céljának mi mindenesetre csak szerencsét kí­vánhatunk, és sikert jósolhatunk. Nemzeti színház.­ ­ Jan. 28-án: „Rubinstein utósó hang­versenye.“ Ha egy művész iránti lelkesülés az elő­adások számával egy iránt növekszik, akkor bizonyos, hogy az a művész valódi szellemmel bír. A technikai ügyesség (az úgynevezett vir­tuozitás) hatása mindig ephemer, mely csak igen rövid ideig tartó viszhangra szokott ta­lálni a közönség részvétében. Rubinsteinnak ma is oly nagy közönsége volt, mint első ízben, s az elismerés melylyel jutalmazás még lelkesültebb vala, mint bár­mikor. A műsorozat darabjain kívül közkívánatra kétszer kellett eljátszania a híres „török indu­lót“, s egyszer a „magyar ábrándot.“ A zeneművek között mesterkéletlen szép­ségével Weber F-moll concertje tűnt ki, melynek indulószerű részét Rubinstein hihet­­len erővel játszotta. A „szerzetes“ (Le Moine, Meyerbeer után Liszttől, melyet a színlap hibásan fejezett ki a kétértelmű „barát“ szóval) a leghatalmasabb balladák egyike, melynek Rubinstein játéka egész festői erőt kölcsönzött. Néha a gordonka hangjait véltük hallani. A sokáig elfojtott s végre kitört szenvedélyek egész vezúvja hábo­­rog e balladában, mely jellemez és megdöbbent. „Melancholie“ című saját szerzeménye egyszerű ábránd, mely oly bájjal van kidol­gozva, mintha Rubinstein, Mendelssohn művé­szi költészetének egy részét örökölte volna. — Mint látszik Rubinstein költői múzsájának fényoldalai: a gyöngédség és ábránd. S ezzel vége e szép zenei élvezeteknek, melyek iránt fogékony közönségünk mindig igen méltón tudta kifejezni nagyrabecsülését. Nagy mulatságot okozott ez este Kőszeghy és Benza pár dala a „Don Pasquale“-ból,­­ mert Benzát sem a szalon-öltözék, sem a con­­cert-alkalom nem gátolá, hogy a közönséget komikus ötleteivel s grimace-aival a kacagásig ne mulattassa. A hangverseny előtt az „Ő nem féltékeny“ leleményes német vígjátékot adták elő , mely­nek legfőbb hibája , hogy ezúttal „fából vas­karikát csináltak“, az­az magyarosították. A német szellem itt atillával és huszár dolmánynyal párosul, a­miből aztán többi közt olyan furcsaság is kerekedik, hogy a régi jó magyar táblabíró be sem tudja dugni a kardot a hüvelyébe. Szilágyi kedélyeskedése igen kedélytelen volt; Feleki nagyon haragudott és nagyon lár­mázott , s csak Bulyovszkiné volt az, ki a sze­szélyes nő ábrázolásánál oly finom és eleven színeket használt, melyekkel az aquarel-képe­­ket festik. Nyílt posta. Nyitra Samu­né ur­hölgy. Nagysád reklamátiója már egyszer teljesittetett. Reméljük kézhez jutott. Kikinger Lipótné urhölgy. Az a kérdés, hányszor jár a posta M. Keresztesre. Itt lapjaink mindennap föladatnak. Velencei népdalok. Egyes szép ré­szei vannak , talán. MA ADATIK: Salut Georges lovag. Színjáték 3 felvonásban. Malefille és Roger Beauvoir után franciából fordította Csepreghy Tulajdonos : Nagy Ignác özvegye. PEST, 1858. EMICSI GUSZTÁV KÖNYVNYOMDÁJA, EGYETEM-UTCA, takarékpénztár-épület 2. sz.

Next