Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-04-08 / 79. szám
HEINE. (Költői jellemrajz.) (Vége.) Ő legkevésbé sem volt barátja az úgynevezett „erkölcsi komolyságnak“, ezért a bármily jeles , de komolykodó férfiak társaságánál többre becsülte a ledér de vig s szellemdús pajtások társaságát. Legjobban érezte magát fiatal szép nők körében, kiknek a szerelem e fölkent dalnoka s lovagja méltán kedvencök volt. A költő, ki a nőnemet még gúnyosan is „a nagy nemzet“ elnevezéssel tisztelé meg , ki a női szépségnek oly föltétlen imádója volt, mikép „Das hohe Lied“ című költeményében a női testről azt mondja, hogy az a legszebb, legdicsőbb költemény , mit az úristen saját kezével irt be a természet nagy könyvébe, a ki továbbá a szerelmet a platói gyöngédségtől a szenvedély legszilajabb fokáig megéneklé , kinek szava, kifejezése volt a szerelem leggyöngédebb árnyalataira, mintha szivét a vikiktől kölcsönözte volna ki — méltán megérdemlő, hogy a szerelem istennője által kegyeltessék. És ezenfelül ne feledjük, hogy Heine szép és szeretetreméltó volt, ő értett a szivek hódításához s Paris oly pazarul nyújtá a kedvező alkalmakat. De nem ok nélkül nyerő a szerelem istennője még a régi mythoszban a „kegyetlen“ melléknevet, mert kegyetlen is az az ő hivei iránt átalában, de különösen akkor, midőn oly lény esik hatalmába, ki gyúlékony fantáziával s ingerlékeny véralkattal bir, miként a költő. Heine életének a szerelem kiegészítő eleme volt, — nem puszta ábránd, mámor, vagy pillanatnyi szenvedély volt ez nála, de egy nagy, végetlen szenvedély, mely egész lényét elfoglaló s emésztő lángokkal elbobtá. Ez egész életén átviharzó szenvedélyben túlemelkedve érzé magát az egész világ, emberek ss önmagávali küzdelmein s meghasonlásain. Ő egész lélekkel átadá magát szerelmének. De e szenvedély lángjai fölemészték magába szerelem oltáránál áldozó papot.A gyönge alkatú test nem birá el a szív küzdelmeit, hullámzó érzéseit, lángoló szenvedélyeit — meg kelle törnie súlyok alatt! — Oh nézze csak — monda betegségében egy barátjának — mily virágzók e nők ! Olyanok ők, mint azon virágok, melyeknek sem a napsugár, sem az éji harmat nem árt. Ezer meg ezer pillangó repkedi körül, s megittasul e virágok ilatánál s a virágoknak e miatt se szinök se illatuk el nem vész. És eljő az ősz ... a virágok még most is virulnak — de a pillangóknak se hire se hamva többé!..“ Egy szép májusi napon — beszéli Meiszner, Heineréli emlékiratában, — mintegy két évvel betegsége kezdete után, téve Heine utósó sétáját a boulevardokon. Az utcákon roppant nép tolongott s a félig vak,megtört alakú költő, botjára támaszkodva, menekülni akart e hullámzó tömegből s a közel Louvreba tért be. A palota földszinti nagy teremébe nyitott, hol a hajdankor istenei s istennőinek szobrai állanak. Épen a szépség ideálja, a mosolygó, bűvös istennő a milói Vénus szobra előtt állt meg, mely századok folytán karjait ugyan elveszté, de nem bájait. S meglepetve, fölindulva, csaknem eliszonyodva tántorgott vissza a szobor elől a beteg költő, mig egy közel székre rogyott le s forró keserű könyek bobták el arcát. Az istennő bűvös ajkai, mint mindig most is mosolyogni látszottak, egész alakja mintegy életet lehelt — és előtte állott a megtört álldozat! Ez egy pillanat egy egész élet fájdalmait zárja magában ! Ki a nagy költők élettörténetét figyelemmel végiglapozza, lehetetlen hogy eszébe ne jusson azon mesés átok, mely a monda szerint a költészeten nyugoszik. Csodálatos sorsa a nagy költők és művészeknek ! Valóban a dicsőségnek az a néhány hervatag levele igen igen drágán van megvásárolva. Menyi küzdelem, fájdalom, szenvedés — s legtöbbnyire mily végzetteljes, szomorú vég ! El kell ismernünk, hogy a szellem valamint egyrészről a legnagyobb jó, úgy a legnagyobb rész is e földön. De leginkább a fantázia uralma az, mi a költők életére legtöbb kártékony hatással van, a fantázia, mely örömet, fájdalmat, boldogságot s boldogtalanságot, szomorúságot, s elragadtatást végtelenig fokoz, s a szenvedélyek folytonos hullámzása mellett — mi a valódi költőnél kikerülhetlen — oly lázas állapotot idéz elő, mely az acélidegzetet is képes megtörni — s az életerőt alapjaiban ingatja meg, vagy idő előtt alá is ássa. A költő, ki szive vérével ír, ki szenvedélyeiből, fájdalmából meríti tárgyait, vajmi egészen más, mint kinek a költészet csak aesthetikai játék, vagy hitvány üzlet! S csaknem megfoghatlan az előtt, ki a költészet fölemésztő hatalmát ismeri, hogy a költő, ki a legnagyobb szenvedélyeket oly hatalmasan fejezte ki irataiban,— s melyeket szellemileg legalább, magába is föl kell vennie, — oly nagy időt érhessen, mint Shakespeare. Az ő alakjai mesteri személyesítőjéről Garrickról beszélik, hogy szerződésében kikötötte, miszerint Rikhard királyt csak háromszor kelljen játszania egy évben ! S mily lelki rázkódásokon kelle átmennie ez alak teremtőjének, midőn annak hű személyesitője is — úgy félt e rázkódásoktól! De a tragoedia nagy mesterén is szomorú, sivár nyomokat hagytak hátra múzsájának ölelései. Az egykori kényelmű Williám nem létezett többé „a tévedések vigjátéka“ írójának gondtalan kedélye, a szerelem verőfényes napja, melynek sugarainál Rómeót teremtene egy Hamlet, egy Lear sötét mélységeibe s az „Athenei Timon“ sivár hangulatába ment át. De anyagi szervezetén is meglátszottak e nyomok — feje idő előtt megkopaszodott s idegzete anyira meggyöngült, hogy térdei gyakran megtörtek alatta. S a mi Heinét illeti — ő eleitől fogva egyike volt a legnyugtalanabb, s égető vágyaktól folytonosan ostromolt szellemeknek, melyek gyönge testbe zárva, az élet örömeit s gyötrelmeit a legizgatottabb fantázia által fokozva — valaha izleték. Menyi nyugtalanságot okoztak neki ezen fölül folytonos irodalmi harcai, midőn a legjelentéktelenebb bírálat is, mely kedvezőtlen szólt munkájáról, képes volt neki álmatlan éteket okozni. Hires dicsősége bármi nagy volt, dicsvágya még sem jön kielégítve, s e dicsvágya érzékenyebb volt egyszersmind mint bármily gyönge nőnek hiúsága. S e tekintetben nagyon illett reá, mit d'Alembert, Voltaireről mondott volt, hogy ez ember egy milliót érő dicsőséggel bír, de még egy fillérnyi után eped.“ Heine oly lassú, kínos betegségbe esett, mely nyolc évig tartó hosszú élőbeszéde volt a halálnak. S a holdas éjek, a tenger, a csalogányok, a virágok, az árnyas erdők, a szerelem dalnoka ellen zárva mindentől, mi kedves volt szemeinek s megfosztva minden élvezettől, miken anyi életkedvvel függött. De az eleven halottat „madrác sírjában“ is fölkeresé a költészet istennője — s nem hagyá el végpercéig. Ha fájdalmai engedék, felült ágyában, s trónnal egy térdeire fektetett lapra irt reszkető kézzel, mindaddig, mig ereje el nem hagyá, vagy fájdalmainak újabb rohamai félbe nem szakiták. Mily ellentét, mily változás, mily gúnya a sorsnak ! A költő, ki egykor rózsákon pihenve, mig mellette a szerelem istennője ült, teli életkedv és erővel irá verseit, most a betegség kemény ágyán, reszkető kézzel ir, s félig bezárult szemeivel hasztalan keresi maga körül a hűtlen, a kegyetlen istennőt! De e nyolc évi súlyos szenvedése alatt oly erkölcsi erőt tüntetett elő a beteg költő, mit egészséges korában senki sem tett volna föl róla. Sorsát oly szoicizmussal tűrte, mi bármely görög bölcshöz méltó lehete. Lelki ereje legkevésbé sem tört meg, s költészetének fája szebb virágokat hajtott, mint valaha. Menyi jellemző adomát jegyeztek föl betegsége alatti számos látogatói, derült kedé- Iye, metsző humora, költői elragadtatása, lel- skének örök ifjúsága, s megtörhetlensége felöl! A beteg német, Paris egyik nevezetessége volt ez idő alatt. Most már a beteg költő megszűnt Páris nevezetessége lenni — ő nincs többé, csak dicsőséges művei maradtak föl: művei melyek elegendők arra, hogy Heine mindig a világ nevezetessége legyen. Berec Károly: 315 TÁRCA. Budapesti hirharang. jd. Eötvös József „XIX-dik század uralkodó eszméi“ című nagy munkája, a francia tudományos körökben igen nagy figyelmet ébresztett, s francia fordításával épen most foglalkoznak. — E mű kétségkívül maradandó becsű emléke leend a magyar tudományosságnak, s mint gránitsziget fog kiemelkedni „a holt óceánból.“ A Petőfi Sándorunkról szól a P. Lloyd, mely lap mindig igen lelkesen ismerteti a magyar irodalmi és művészeti állapotokat. Többi közt megjegyzi, hogy Arnim Bettina (Goethe kedves Bettinája, kiről Börne oly szépeket ir.) 1855-ben egy lelkes ódát irt, e címmel: „Petőfi dem Sonnengotte.“ Ajánljuk fiatal költőinknek, hogy fordítsák le a magyar közönség számára. Bulyovszkiné asszonynyal ha nem találkozunk is egyhamar a nemzeti színpadon, találkozunk az irodalom terén. „Úti naplója“, mely eddigelé azért késett, mivel az. Írónő tetemesen több évet ad, mint menyit ígért, de napokban már megjelenik. Bohus Szőgyényi Antonia e nagyságának lesz ajánlva, igen érdekes előszó kíséretében. Pázmán Mihály vidéki színigazgató társulata jelenleg Vácon rendez előadásokat, s onnan Nagy-Szombatba utazik. A közelebbi kolozsvári szintársaság több ismert tagja jelenleg Pázmán által van szerződtetve, kik közül Hirtling Marika, Szigeti Imre és az ifjú Szathmári (Szathmári L-né fia) jelenleg Pesten mulatnak. Ez utóbbi — hírszerint — egy pár komikai szerepben a nemzeti színpadon is föllépni szándékozik. • Husvét másod napján, a szokott népünnep ez idén is igen föltarkázta a komor, sötét Gellért-hegyet.• Igen sokan jelentek meg még Pestről is , s az egész levegő gyermekek lármájától hangozott. A budaiaknak e napon a Gellérthegyre való menetel oly kedves szokásuk, melyet csak igen nehezen nélkülözhet-