Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-05-26 / 118. szám

Budapest 9-dik évi folyam. 118 Szerda, Május 26-án. 1858. HÖLGYFUTÁR Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivéve , mindennap délu­tán , évenként 30—40 önálló műmelléklettel, mű­la­­pok, albumok, arc-, szín­padi-, divat-, és g­e­n­r­e ké­pe­k­k­e­l, s egyéb rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Ujvilág utca, 1-s. sz., 2-dik eme­let , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , és elő­fizetések utasítandók. Napi­lap az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő, és kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési dí­j: Postán: egész évre félévre évnegyedre le frt Budapesten, házhoz küldetéssel egész­ílve?................................... frt félévre ...... 7 évnegyedre ....................... 4 Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Új évnegyedes előfizet­éseket teljes szám­i pél­­­dányokra folyvást elfogadunk, és pedig apriltől simm­s végéig helyben 4, vidékre 5 pfttal. Szeretnélek elfeledni. Szeretnélek elfeledni, De nem lehet, nem tehetem, Mert elhozom a múlt idők Emlékkoszorúját velem , S e koszorú bár­mi nehéz, Drágább előttem, mint bármi, Boldog órák titka szokott Harmatképen rája szállni. Szeretnélek elfeledni, De nem lehet, nem tehetem, Félve őrizem e kincset . . . Hiszen úgy is ez mindenem. Gyógybalzsam a kedves emlék , A szív ha sir­ is alatta, Legalább mí£ rajta tartjuk, Megkönyebbül nagy fájdalma Szeretnélek elfeledni, De nem lehet, nem tehetem . . . Mint repkény az élőfához , Úgy lelkedhez nőtt a lelkem. S mint azt le nem lehet tépni , Mig csak gyökerei élnek . . . Csak dúsabb hajtása lehet Szivem igaz szerelmének. Mátok B. A CHASKOWI NÉPDALNOKOK. (Történeti beszély.) Győri Vilmostól. (Folytatás.) Mert volna­­ valaha enyi szerencséről álmodni az az ifjú, a­ki alig­ egy évvel előbb Charkon alacsony házainak legalacsonyabbjában volt kénytelen megvonulni; hihette volna-e azt, hogy a­ki kénytelen most megsüvegelni a legutósó port, egy képeket koldulva tőle, egy év múlva ott üljön a pompás cári palotában, szemtől szemben a hatalmas asszonynyal, s a mi mindennél több , szerettetve, forró szerelemmel szerettetve lenni általa ? Ha a szerelem nem foglalta volna el egész lelkét, egész valóját, az óriási változás következtében meg kellen­­dett őrülnie. És a­mint ott ü­lt a boldog, boldog ifjú a legszebb nővel szem­ben, nem tudva szólni, beszélni egy hangot, egyedül azzal lévén el­foglalva , hogy e tündöklő szemek sugarának mindegyikét fölfogja pillantásával, s hogy el ne hagyja repülni e biborajkak egyetlen le­­helletét, mielőtt ő nem lehelté be azt: a pompás terem ajtai meg­nyíltak , s a cárnő legmegbizottabb komornyikja lépett be. — Spronskoi ezredes, Rasumoffsky herceg titkára cseng a leg­hatalmasabb cárnő előtt megjelenhetni — szólt az érkezett a leg­­mélyebb alázattal — azzal menti érkez­téinek okát, hogy szabad be­járata van bármikor. — Bocsásd be. Az ezredes mély alázattal lépett be. — Hogy van a herceg ? — kérdé a cárné érdekelten. — A­mint évek óta látni és tapasztalni lehetett, felséges asszo­nyom - viszonza ez —az csakugyan megtörtént. Rasumoffsky her­ceg, Oroszország egyik legöregebb és leghívebb bajnoka ma reggel a jobb létre szenderült. — Tehát nem tudott rajta segíteni senki? — Senki asszonyom. A test, mely nyolcvenöt évig dacolt a múlandósággal, végső harcát elvesztette. — Voltak rokonai? — Senkije sem volt, felséges asszonyom ? — Szegény, jó n agg bajnok ! — sóhajta jószivüen a cárné — Oroszország ismét egyik legjobb bajnokát veszté el. Nyugodjál békével. Az ezredes köszönettel hajta meg fejét. Oly jól esett neki, hogy az ő anyira szeretett urát a hatalmas cárnő megsajnálta. — Kinek hagyta birtokát? — kérdé azután Erzsébet — úgy tudom hogy tetemes volt az. — Százötven faluval birt, hatalmas asszonyom, melyek most törvényeink szerint a hatalmas cári kincstár tulajdonába visszaesnek. — Mi pedig a megholt iránti kegyeletből, az ő neve iránti tisz­teletből nevét és vagyonát hozzá méltó egyénre ruházzuk át, kinek úgy hiszem Isten meg fogja engedni a megdicsőült szép tetteihez hasonlókkal ékesíteni az ősi családi nevet. Herceg Rasumoffsky Iván — folytatá a hatalmas cárnő Iván felé fordulva, a leggyengédebb sze­relmi mosolylyal tekintve a szeretett ifjúra — Oroszország cárnője azt véli, hogy nem fogja visszautasítani kegyének e csekély zálogát. *) Az ifjú kegyenc meghatottan borult oda a cárnő lábai elé, nem tudva rebegni egyetlen szót, egyetlen hangot, III. Hajnalodott. A nap legelső sugarai tündököltek a Viela Hóra messze kéklő ormain, midőn a még csendes Charkow városából baljában hegedűt tartva, jobbjában vándorbotot emelve egy ifjú haladott siető léptekkel a charkowi temető felé. A holtak hazája olyan nyugodt volt, mint mindenkor. Ha min­denütt hajnal van is, ott örökös az éjszaka, a nyugalom, ott nincs föl­ébredés, legalább ezen életre bizonyára nincs. A ifjú minél közelebb ért a temetőhez, léptei annál halkabbak, arca annál bánatosabb lett. A temető átalában mindig komorrá, me­­rengővé teszi az embert, s igy menyivel inkább bánatossá, merengővé teheti azt, kinek mindene, boldogsága — szerelme van oda rejtve a keskeny, csekély hantok alá, melyek alig állanak néhány lábnyi földrétegből, s még is örökre választják el a szerető keblet a szeretett, kedves lénytől. Pedig ez ifjút épen e csapással sujtá a sors. Ebbe a temetőbe kedvese volt eltemetve. Fűszálakon, virágokon szép harmatcseppek ragyogtak, gyémán­t) Kühne Gusztáv: Europa.

Next