Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-06-01 / 123. szám
Budapest 9-dik évi folyam. 123 Kedd. Junius 1-én. 1858. HÖLGYFUTÁR Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivéve , mindennap délután , évenként 30—40 önálló mű melléklettel, műlapok, albumok, arc-, szinpadi-, divat-, és genre képekkel, s egyéb rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Ujvilág utca, 1-s. sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot, illető küldemények, kéziratok , és előfizetések utasítandók. Napilap az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből-Felelős szerkesztő, és kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Postán, egész évre.............................Ift frt félévre ....................................9 évnegyedre..............................5 „ Budapesten, házhozküldetéssel egész évre........................................13 frt félévre.....................................7 n évnegyedre..............................4 „ Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Egy levél. Merengő vonások Elfolyt halvány betűk, E fehér papíron Miként fekszenek. Tévelyg rajtok a szem, El is téved talán, E sok nyugodt vonás Egy nagy tömkeleg. Hogy reszketett a kéz , Midőn iatának, — És az ajk hidegen Maradt ezalatt. Nem sejdíti senki: Ez egykedvű levél, Milyen forró szivből, Érzésből fakadt. Mindenről beszél, csak Amiről beszélne, Arról hallgat mélyen , Mint a sirszobor. — Nem árul el semmit Még a boríték sem , Arról, mit a szív úgy Mondani akar. És a pecsét rajta Hideg gúny irattal, Ha el is olvasnák , Mit sem mondana. De nem is olvassák , Arra idő nincsen , • Nem is tekintenek Talán majd arra. És mégis e pecsét Ez mond tán legtöbbet... Midőn kinek küldték Gyorsan töri fel. Elmondja majd némán, Néma sejtelemmel, Hogy egy szív is eként Törik, vérzik el. Flóra. A CHARKOWI NÉPDALNOKOK. (Történeti beszély.) Győri Vilmostól. (Folytatás.) És amint ott látta lebegni maga előtt akedves, a felejthetlen lányka szende képét, ime megnyílt az ajtó vele szemközt, s ő a megnyílásra önkénytelenül odapillantott. — Rendkivüli bámulata és elámulásának köszönhető, hogy fölkiáltani képtelen volt. Az egyházba Mila lépett be. Ő az , ö az , bárhonnan jött, e lányka Mila, ugyanoly szép , ugyanoly szende, ugyanoly kedves. E homlok az övé, e szemek az ö ártatlanságának tekintetével tündöklenek , ez ajkakon az ő szendesége mosolyg, s e termet nem lehet másé, mint övé. Vagy oly hasonlóságot alkotott csalódására a természet, amely felülmúl minden eddigi tapasztalatot, vagy az elköltözött tiszta szellem ismét fölvette e földi hüvelyét, s eljött hogy boldogítsa az őt most is anyira szerető szivet. A herceg boldogító gondolkodása az utóbbit végre is hihetlenebbnek találta az elsőnél, s át kellett látnia, hogy a lányka csakugyan nem az ő Milája, hanem ennek szakasztott képmása. És mióta leszakasztotta kedvese sírjánál a virágot, melyet szerelme szent talizmánja gyanánt most is ott hord kebelén , azóta ily érzelmet élő nő iránt nem érzett. Szeretett. Nem újra, csak folytatta az elsőt, a legtisztábbat, a nála örökkévalót. Oly jól esett szemeinek látni, mint tűn ki e szende, szűzies arc nem földi bájjal a körötte levő nők közül, menyivel más az ily ártatlan ifjú lélek kifejezése az arcon , mint XV. Lajos udvarában bárkién ! Nem , ezen arc alatt csak oly lélek lehet, minő Miláé volt, ezen lányt szeretni amazért és ama gyanánt nem vétek, hanem erény. E lánykát várta Platón most is. És a lányka megjelent. Egyedül, magánosan, a lovagiasság nemesiesküségével nem biró s magát mégis lovagiasnak neveztetni kívánó korban egyedül arcán hordva védő fegyverül lelke ártatlanságának kifejezését, melytől rettenve döbben vissza a vétek , és sápadva sompolyog el a kisértés. A gyönyörű lányka szendén foglalá el helyét, miután leborult a bitatosan. Olyan volt, mint egy imádkozó angyal. Platon érze, hogy most tud valóban buzgóan imádkozni ő is. Alig vette észre, hogy amint a gyönyörű lányka belépett, nyomában két férfiú is jött, kiknek egyikét — ha angyalnak mondhatni a lánykát — a férfiút még jobban nevezhetjük a sátánnak , mely az angyal szépségét irigyelve, üldözve követte. — Ez a halvány arc, e kajánul villogó szemek, az ajk körül e mindent fitymáló mosoly, és az egész férfiún a büszke dac, párosulva féktelen gőggel, az akkori romlott , párisi élet egyik, a gyávaságban ép oly elhirhedt, mint üres, nyegle szerencsehajhászát mutaták föl..................................... A férfiú De Saint-Alice marquis volt. Amint Platon az érkezettet megpillantó, akaratlanul összerezzent, s meg nem állható, hogy haragtól villogó szemekkel ne mérje végig a férfiút tetőtől talpig, ki a lenézetést hasonlóval viszonozni elég ! gyáva lévén, szemeit a szép imádkozón legeltetés s az a sátáni mosoly t arkán oly nagyon sokat mondott! Aki De Saint-Albce mellett állott, az a férfiú egészen más képet adott. Hosszú göndör haja vállára gördült alá, s arcának egész kifejezése a legélesebb satyra volt ugyan, e mellett azonban anyi életnek,alanyi léleknek kifejezéseit indökölt ott, hogy szinte észrevehető volt Platonon, mily jól esik neki a marquisról elvonva tekintetét, e férfiút üdvözölni csekély fejbólintással, s az ő szellemdús arcát szemlélni társáé mellett. A ki a marquis mellett állott, s kit Platon üdvözölve fogadott , Franciaország legnagyobb költője, Voltaire volt. Az orosz herceg Párisbani mulatásának kezdetén ismerkedik még meg a nagy költővel , kinek elfogulatlan, fesztelen modora miatt Platon anyira meg-