Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-01-04 / 1. szám
— Alberto! mi mind a ketten szerencsétlenek leszünk. Többet is szólt volna, de Felicia egész elragadtatással lépett be, s az ifjú kezeit megragadó.. . — Ön nemesen tett barátom, — szólt hozzá, — mint egy honszerető férfihez illett. Inkább legyen szerencsétlen, mint gyáva... Marietta , én óhajtom boldogságodat, de van még, mi mindnyájunk boldogságánál többet ér, s ez a haza sorsa. Ez erőteljes, lelkesült szavak megdöbbenték Mariettát... Bágyadtan emelé föl fejét, s kezét Alberto felé nyújtva, reszketve susogá: — Megnyugszom sorsomban Alberto, s kérem önt, ne vádoljon önzésemért. Nagyon szeretem önt, s ez okozta hibámat. — Ha visszatér, úgy is boldogok, talán kétszerte boldogabbak leszünk, ha elvesz, akkor ... az isten tudja, mi történik akkor... S másnap az Achill föltűzte lobogóját. .. Még egy utósó csók, és aztán menni kell... A dob már pereg, s a kis sereg java a födözeten dalol. . . — Isten veled, isten veled! A habok vígan verdesék a hajó oldalait, a napfény mosolygott, s mindenki örült, csak azok nem, akik kedveseiktől reménytelenül váltak el. Marietta lobogtató kis kendőjét, s nézett a távozó hajó után mindaddig, mig csak belátható. — Végre is nem a távolság, hanem könyei födték el szemei elöl. —• Felicia! engem boldogtalanná tett e pillanat. — Tegyen büszkévé a tudat — viszonzá Felicia, — hogy vőlegényed csupán a hazához hivebb, mint tehozzád. III. A rosz hírnek sólyom-szárnyai vannak. Három négy nap múlva már az a hir terjedt el a kis tengerparti városban, hogy az „Achill“ hajó meggyúladt a tengeren, elpusztult, oda veszett, mert a legveszélyesebb két elem: a tűz és víz veszekedtek rajta. Ez a hir bekopogott minden ház ablakán, s nem hagyott békét a szegény Mariettának sem , kinek arcán még meg sem száradtak az elválás kényei. Képzelhetitek gyermekeim, menyit sirt a jó leány, midőn e hitt hallá, zokogva panaszkodott, kétségbeesett, és sem atyja, sem Felicia nem merélt vigasztalni. Másnap azonban signor Bolinelli (isten áldja meg a jó férfiút), lelkendezve futott Mariettához, s kezében egy összegyűrt hírlapot tartott. — Ne sírjon édes Marietta! — mondá vigasztalólag, mialatt kifáradtan dűlt a pamlagra, — az egész hirderő hazugság. — Az Achill hajónak semmi baja sincs, nézze ön, olvassa ön ; a hajó elérkezett rendeltetése helyére, s az önkénytes sereg harckészen áll és táborba szállt. Az egész hirt ellenségeink , rosz emberek koholták. Marietta magánkívül rohant Bolinellihoz, s örömében megcsókoló , és a jó ember úgy örült e csóknak, mintha azt a szerelem adta volna. Másnap Alberto levelet írt. Lelkesülten beszélt a sereg jövőjéről , a hazáról, és a harcról, melynek küszöbére lépett. Elmondó, hogy néhány nap múlva összeütköznek az ellenséggel, s remélik hogy diadalt nyernek. És akkor boldogan fog haza sietni, hogy egyedül a szerelemnek éljen. Marietta százszor elolvasó e levél minden betűjét, míg Felicia dobogó szívvel gondolt a nemes ifjúra: „Istenem, milyen boldog ez a Marietta, hogy ily nemes szív szereti!" Marietta aztán gyakran kiment a tengerpartra, és nézett arra, amerre Alberto eltávozott, s néha a remény hangján szólt: — A tenger elvitte, a tenger visszahozza őt. Majd lázas álmai voltak ; látta a csaták viharát, lengő lobogókat, nyerítő méneket, küzdő népet, s hallá a harsogó trombitát és bömbölő ágyukat, s álmaiból fölébredve, szomorúan kérdező: vissza fog esőni ez istenítéletből ? ! A hírek aggasztók lettek, azt beszélték, hogy az önkénytes sereg elveszett az első csatában. Az ellenség bekeríte az egész csapatot, s a mező piros jön az elesettek vérétől. Marietta nem hitt, és várta Alberto levelét. Hiába várt, nem jött az, hanem jöttek helyette lázító, nyugtalanító hírek, melyek mind gyászt és kétségbeesést hirdettek. Az ember szive oly csodálatosan van alkotva, hogy végre a szenvedéseket is megszokja , mint a rab a láncokat. Marietta most, midőn erész hír mindinkább bizonyos jön, némi fásultságot érezett szivében. Tudta, hogy boldogtalannak kell lennie, s e gondolatot mindinkább megszokó. Nem sírt, nem panaszkodott, hanem kijárt a tengerhez, mely habjaival mintha azt susogta volna : „én csábítom el kedvesed, bocsánatot bocsánatot!“ Pár nap múlva néhány béna vitéz érkezett haza a csatából, azok mind látták elesni Albertot, látták sebeit, vérét és halálát. Marietta megborzadt, és kimondhatlan fájdalommal mondá : — Én tudtam mindezt... előérzetem megsugá! Azután szobájába vonult, és nem bocsátott magához senkit. Néha Felicia fölkeresé, s kisírt szemekkel vigasztaló. — Nyugodjál meg Marietta... ő a hazáért halt meg. — Istenem — viszonzá Marietta, — hogyan nyugodjam meg halálán , mikor én azt óhajtom, hogy értem — éljen. De minek beszélek nektek e szomorú napokról, melyeknek nem volt sem öröme, sem vigasza. Egy nap Marietta atyja szobájába lépett, és elhatározottan mondá: — Atyám! én néhány nap múlva a kolostorba megyek. — És te el tudnál hagyni engemet? A jó gyermek atyja arcára nézett, melyen épen oly érthetőleg volt kifejezve a szeretet, mint a fájdalom, s a gyermeki szeretet hevétől megragadva letérdelt és zokogva susogá: — Bocsáss meg atyám ... én magam sem tudom mit teszek ?— hanem téged nem foglak elhagyni soha. (Vége következik.) EGY ELÍTÉLT UTÓSÓ ÉJSZAKÁJA. Beszélj. Balázs Sándortól. 1853-ban december 28-án következő tartalmú levelet vettem Olivértől: „Kedves Sándorom! A végzetes pillanat elérkezett. Holnap minden meg fog történni. Azt ígéred egykor, és nekem jó emlékező tehetségem van,a hogy életem határzó pillanataiban mindig számolhatok barátságodra. A leghatározóbb, legválságosabb pillanat itt van, és én ide emlékeztetlek ígéreted beváltására. Jöjj hozzám ma vacsorára, töltsük együtt az estét, az éjt ... az utósó éjt. . . Érted-e mit tesz az Sándorom, az utósó éjt, holnap . . . holnap . . . számolok szívedre, és okvetlenül várlak !“ Egész napon át halaszthatlan ügyekkel voltam elfoglalva , de pontban nyolc órakor nála valók. Nyugodt, egykedvű, mondhatnám közönyös arccal találtam őt kandallója előtt. De minden látszólagos egykedvűsége mellett is igen el lehetett merülve , mert megjelenésemet csak akkor vette észre, midőn már néhány lépést tettem szobájában. Némi zavarodással fölugrott, kezét nyújtá és mosolyogni igyekezett. De minő szomorú mosoly volt ez! Szivemet élénkebb részvét fogta el, mintha könyek között találtam volna őt. „Vártalak. Miért jösz ily későn ?“ kérdé melancholikus zenéjű hangján, mely úgy illett bánatos halvány arcához, s mely mindenki szivét megnyerte, ki csak egyszer hallotta azt. Elmondám mentségeimet, s elfoglaltam a rám váró karszéket a kandalló előtt. Hosszú szünet állott be. Hallgatott mindegyikünk, csak a lángok vidám csevegése zavarta a vidám csendet. „Köszönöm, — mondá végre — hogy nem feledkezél meg ígéretedről. Te vagy legjobb, mondhatnám, egyedüli barátom. Boldog vagyok, hogy az utolsó éjt veled tölthetem. — Tehát már holnap ? — kérdem részvéttel. — Igen, holnap ! — felelé sötét siri nyugalommal-