Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-04-05 / 40. szám
Budapest 10-dik évi folyam. 40. Kedd, április 5-én 1859 Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap, és számos mümelléklettel. Szerkesztőségi szállás: szerb utca, 5. sz. 1. em. az egyetem mögött. Minden kézirat, előfizetési , és hirdetési díj ide utasítandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj: Vidékre, és helyben egyiránt: Egész évre . . . . 17 új írt Félévre ...... 9 „ Évnegyedre .... 5 Hirdetések: Gyorsan közöltétnek , egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. Kép a múltból. Faluvégen egyszerű lak: Zöld redőnyös két kis ablak, Kapufélfa kapu nélkül, Helyén bárki bemehet, Mellette egy vén cseléd ül : A kiszolgált házseb. Bekerítve a kis udvar Hol léccel, hol liolommal, Közepében gémes kút áll, És a gémes kút körül Karcsú kakas , izmos gúnár Viaskodnak emberül. A kis házon egy parányi Barna foltot sem találni, De a ház tajtékpipája, A kémény lehetne szebb, Ha ki nem sziná barnára A nagy vendégszeretet. Nézz fel a hűvös tornácra: A gazda , a pátriárka Foszladozó szalmaszéken Felcsüggesztve ott mereng, Tisztes ősz, kinek már régen Megágyaltak odalent. A pitarban fürge élet: Szorgalmas fehércselédek Munkálkodnak s egyremásra, Döntik a világ baját, — Köztük egy csinos leányka: Konyhakertben szép virág. Apja, anyja elhalának, S az elaggott nagyapának A sok istenáldásából Ez az egyetlen maradt, A többi V ki itt, ki távol Álmodik a föld alatt. Meg van még a félig nyíló Félig burkolt rózsabimbó; Arcain tizenhat évnek Gyermek szendesége ül, — Öreg! hajtsd el a lepéket, Röpködnek rózsád körül. Járnak kelnek deli ifjak , Itt nevetnek , ott susognak, Megtanítják álmodozni A még tiszta, zárt kebelt, S tisztességes zálogosdi Mondja meg : ki a kegyelt ? Az a vége a dolognak Hogy egyszer kérők kopognak, S üdvözönben úszó mátka Lesz a szép szelíd gyerek, Ne búsulj vén pátriárka , Úgy sem éred azt te meg, Illésy György. RÓZA, A KIS KÁVÉHÁZI KIRÁLYNŐ. Életkép. (Egyike azon ritka történeteknek , melyben nem az unokaöcs szedi rá a nagybátyát.) Balázs Sándortól. (Folytatása és vége.) Lassankint azonban mégis úgy tetszett neki, mintha egy bizonyos sárga gombos frakkó, közép termetű úr, kissé talán gyakrabban, és többet sürgölődnék mihez — sem — hasonlíthatója közül, mint azt a többi hódolók és udvarlók teszik. Alkalmat vett magának kiléte után tudakozódni az egyik bizalmas arcú tekeőrtől, aki szemüveget viselt. — Fleisser, kardalnok a német színházban, — válaszolt a tekeőr, legkissebb megindulás nélkül. Ha lett volna is a költő-ügyvéd szivén kő, e tudósításra magától alázuhant volna az. Egy német kardalnok, mi több egy Fleisser! Négy hatost ajándékozott a tekeőrnek, s kicsinyő, megvető arccal visszaült székére, és meg nem tudta fogni, hogy szemei miként fedezhették föl ezen embert! És mégis (ily különösségek tömkelege az élet!) szemei ezután is fölfedezték e kék frakkos embert, sőt nemcsak,hanem utójára még ha lehunyta is szemeit, akkor is kék frakkos embereket látott. A kék frakkos ember azonban észre sem vette Lipót úr töprenkedéseit, vagy legalább nem sokat gondolt vele. Vakmerő egy szemtelen volt ez a kék frakkos ember! Egész arcátlan biztonsággal oda lépett a trón elé, beszélgetett, nevetgélt, sőt még élceket is csinált. Megfogta a királynő kezét, sőt erősége anyira ment, hogy meg is szorította azt olykor olykor, mindezt Lipót úr jelenlétében, Lipót úr szeme láttára, és Lipót adattára! Csak jobban szemügyre veszem ezt az embert! gondolta magában ", és meg is tette a mit gondolt. Mérgetése dacára meg kelle vallania, hogy a kék frakkos ember nem adtó rát embernek, hogy ellenkezőleg igen szép ember. Ezen fölítt volt alapja három heti szenvedéseinek. Szíve féltekéig erre gerjedt, s ha valaha közleni fogja e boldogtalan időszak elmetermékeit, a világ meg fog győződni felőle, hogy méltó joga volt gyűlölni a kék frakkos embert. Gyűlölte is őt egy elkeseredett költői szív egész erélyével. Három hét után levelet írt e tárgyban szemefényének. Elpanaszolta gyötrelmeit, kifejezte azon méltó kétségét, hogy Róza kisasszony nem viseli magát elég tartózkodó szigorral a kék frakkos ember iránt, s határozott nyilatkozatra hívta föl őt. Másnap reggel Róza kisasszony magához intette Lipót urat trónja elé, s előszóval válaszolt levelére. Róza kisasszony ez alkalommal szokatlanul komoly volt. Hangja remegett a fölindulástól,s szemei könytei voltak nedvesek. Megfogta kézit barátjának, hosszasan, némán nézte őt fájdalmasan mosolyogva, s végre fuldokló zokogással ezeket mondá: — Lipót úr, csak az ég tudja menyire szeretem önt, de lássa ön Fleisser...