Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)

1859-04-02 / 39. szám

mivelt nemzetek közé, ha saját irodalma van. Oroszország szellemi élete Krylow meséivel és Puschkin költeményeivel kezdődik. Oroszországnak most valódi nemzeti költői vannak: Krylow, Puschkin, Lermontow, Niklasow, Rostopschin grófnő és mások. A regény költészetet Pisenski, Turgenew, Gregorowitsch, Tolstin, Stschedrin , Jadowskaja és Stauitzki méltólag képviselik. Puschkin Sergejevitseh Sándor 1799-ben született a pskowi kerületben, s fia volt egy földbirtokosnak, s anyai ágról unokája a néger Hannibálnak, ki nagy Péter uralkodása alatt tábornokságig emelkedett. Hannibált, mint ifjú embert fogták el a guineai partokon, s egy rabszolgakereskedő hajóra cipelték. Mikor a hajó húsz mértföldnyira volt a partról, Hannibál a fedezetről a tengerbe ugrott, mert a boldogtalan látta, hogy nem lehet más megmentője, csak a halál. Utósó reményében is csalódott, mert egy csolnakkal utána mentek és kifogták. Akkor láncra verték, és Hollandiában eladták. Péter cár Amsterdamban meglátta ez ifjú négert. Elbeszélték neki szenvedéseit. Megindulva szabadságszeretetétől, a cár megvette a négert, s Oroszországba vivén, gondoskodni kezdett kiképeztetéséről, Így lett később a négerből tábornok, s az orosz tüzérség alapítója. Dolgoruki Péter herceg egy az orosz főcsaládokról írt művében írja, hogy Puschkin egy előkelő családból származott, mely a XIII- dik században Németországból jött Oroszországba. Ez nem valószínű, s meglehet, hogy e család csak csak azért szeretné igénybe venni Puschkint, hogy a családi történeti fényét egy kis irodalmi dicsőséggel egészíthesse ki. E rokonságról Puschkin életében szó sem volt, mert a költő bizonyosan hivatkozott volna rá, midőn Bulgarin (egy hírlapíró) alacsony származását veté szemére. Ő erre egy epigrammal felelt, mely Beranger „je suis vilain“ („én csúf vagyok“) művére emlékeztet, mely prózában így hangzik : „Bulgarin úr mondja, midőn engem a zeloták közé sorol, hogy ősömet Hannibált, egy pohár rumért vette meg Senegalban egy orosz hajós. Ez igaz, de azt elhallgatá, hogy a sajkát, melyet a sors sok győzelem után Oroszország hajójává szemelt ki, ugyan ő kormányzó erős kezekkel, Törökországtól északig, hol a legutósó városok feküsznek“. * Talleyrandról egy adoma. A híres férfi abban a nézetben volt, hogy a társaséletben a legkisebb dolgoknál is mindig figyelembe kell venni a személyek rangját és állását, s e szerint tüntetni ki egyiket a másik fölött. Gortschakoff herceg beszéli, hogy midőn fiatal attache volt Talleyrand mellett, egyszer a híres férfi több egyént hívott meg ebédre. Miután a levesen túl estek, a marhahúst következőleg ajánlá vendégeinek. Egy herceghez alázattal a legjobb szeletet kiválasztva: „herceg úr, lehetek oly boldog, önnek e marhahúst kínálhatni.“ A másikhoz nyájas mosolylyal: „marquis úr, van szerencsém önt e marhahússal megkínálni.“ A harmadikhoz a szívesség jelével: „kedves gróf, megkínálhatom önt e marhahússal.“ A negyediknek jószivüséggel: „Báró úr, méltóztassék marhahúst venni.“ Az ötödiknek : „titkos tanácsos úr, tetszik marhahús.“ Az asztal végén ülő férfihez pedig leereszkedő mosolylyal mondá: „Eszik ön marhahúst.“ Elvégre a nagy embereknek mindig vannak ilyen bogaraik. * Megtörtént. G róf X............magyar mágnás, ki mindig Bécsben lakott, egy titkárt vett föl maga mellé, ki magyar tisztjeivel magyarúl levelezzen. A titkár megjelent, s volt szerencséje bemutatni magát. Mai számunkhoz egy negyed iv van mellékelve. 334 A gróf előadó kivonatát. — Tudja az úr, leveleket fog írni tisztjeimhez az én irmodoromban. — Boldog leszek, ha teljesíthetem méltóságod parancsait. — Ismeri az úr az én irmodoromat ? — Nincs szerencsém. — Tehát elmondhatom. Ha az úr azt fogja írni nevemben X... beli direktoromhoz : „Ma indulok Bécsből, s velem indul J. ügyvéd,“ az „indulok“ szót nagy I betűvel kezdi, mert én, gróf X. indulok, az indult ellenben kis i-vel irja, mivel nem én, hanem I. ügyvéd indulásáról van szó. sat. Tudja az úr! — Tudom! Effélék hallatára kérdhetjük igazán Petőfi egyik legszebb versével : Egy szempillantásnál mi rövidebb ? Ember-barátom a te életed. Rohanva jő az idő, s elrohan. Egy kezében bölcsőd pólyája van , a másikban koporsódra szemfödel. Kevély ember, miben kevélykedel? Nemzeti színház. fMárc. 30-kan. Shakspeare „Coriolan“-ja. Egressy Gábor a nagy britt költő e remek tragikai alakjában búcsúzott el a pesti közönségtől, mely iránta ez este is kitűnő részvétel és nagyrabecsülést tanúsított. A színház megtelt, s szinte zengett azon tapsvihartól, melylyel kiléptekor fogadák. Később is majd minden jelenet után kihívták, s midőn Coriolan szavaival mondá: „hogy inkább nyomor és halál, mint a kiérdemlett jutalmat koldulni“ demonstrálólag hangzott föl újra a tapsvihar. Az elismerés e nyilatkozatai átalánosok voltak, s benne a páholyok közönsége is részt vett, melynek pedig a „bonton“ csak kivételes esetekben látszik megengedni azt, hogy a művészet iránti elismerést tapsokkal fejezze ki. Egressy művészileg ábrázolá a büszke patríciust. Erély, hatalom és nemesség volt szavaiban és mozdulataiban, méltó egy hőshöz , kitől épen úgy rettegett az ellenség, midőn Róma vezére volt, mint rettegett később Róma, midőn az ellenség táborába ment. A csőcselék iránti megvetését mély gúnynyal fejezé ki, s átalában Coriolan egész jellemét, minden oldalról a művészet fényével világosítá meg. Se művésznek — férfi kora teljes erejében — kell megválni a színpadtól, hol most egyedül ő képes ábrázolni Shakspeare tragikai hőseit. Eltávozása (ha bár rövid ideig tartó lenne is, annál sajnosabb, mert nincs aki ürült nyomába lépjen. Mi az előadást illeti, mindenek előtt a nyomorúságos rendezést kell megróvnunk, mely a legszebb jeleneteknek sem bírt életet kölcsönözni. Az összefogdosott statisták gépiesen álldogáltak vagy úgy összeszorultak , hogy semmi élénk és természetes csoportosulásra nem voltak képesek. A rendezőség legalább a csapatvezetőket jobban betaníthatta volna. Volumniát Jókainé, (kivált midőn fiához beszél a volksok táborában,) művészileg játszá. Ellenben Virgilia (Lendvainé,) érzéseiből érzelgést csinált, mi egy római nőhöz sohasem illik, bármiként szeressen is. Ruffidius (Lendvai) pedig, midőn Coriolánnal a csatatéren találkozott , hgy elkiabálta szavait, hogy azok egész értelmetlenül hangzottak el. Ez különösen kitűnt ma Egressy művészi nyugalma és mérséklete mellett. Titus Lartius (Hegedűs), míg egy részről a legjelentéktelenebb dolgokat is modoros álpathoszszal mondá el, másrészt pedig a római ünnepélyen megfeledkezett magáról, s Coriolant bajtárs helyett úgy megpajtásozta, mintha a cothurnusok helyett egy divatos vaudevilleben szerepeltek volna. Átalában az egész előadás hiányos volt, s arról győzött meg, hogy színészetünkben jelenleg csak két egyén van , kikre a magas tragoediák sorsát bízni lehet. Ezek: Jókainé és Egressy. Csak kettő van, ezek közül is — fájdalom — ma az egyiket el kellett vesztenünk. ” Márc. 31. „Guzman Johanna.“ Ellingerné jutalomjátéka volt, ki a címszerepben először mutatá be magát. Ha drámaénekesnői tehetségét kívánta tanúsítani, akkor célszerűbb lett volna egy meyerbeeni szerep, mint Alice, vagy Halevy „Zsidó hölgye.“ Különben a könnyebb stylt Verdi dallamokat könyebben lehet énekelni, habár az olasz zene olvadékonysága hajlékonyabb hangot kíván, mint az Ellingernéé. Mai előadásáról ugyanazt mondhatjuk, amit az előbbiekről: gyönyörű, csengő hang, kevés simaság, a szavak érthetlen kiejtése, és nyugtalan játék, mi alig fejez ki valamit. A természet sokkal jobban kedvezett Ellingernének, mint a művészet. Mai jutalomjátékán nagy közönsége volt, mely átható szép hangjait mindig zajosan megtapsolá. Nyílt posta. Nagy-Kőrösről egy cáfoló levelet kaptunk, a lapunkban közelebb megjelent körösi közleményre. A cáfoló levél írója rész néven veszi abban e szavakat: „a tudósokat és tanárokat csak a nagyvilág tudja érdemük szerint méltányolni, nem a „kisvárosok.“ E kifejezésben semmi sértő nincs, mert anyi bizonyos, hogy minél szélesebb a kör, ahol élünk, érdemeinknek annál nagyobb viszhangja van. Bizonyosan maga Humboldt se juthatott volna anyi kitüntetéshez, ha nem Berlinben, de Hohenstadtban éli le napjait. Ezért tehát nincs mit neheztelni. Mi a báli leírás hangját illeti, az nem volt olyan, mely megrovást érdemelne, sőt a bált szépnek és látogatottnak hirdeté. Különben a cáfoló soroknak örömest helyet engedtünk volna lapunkban, ha az nem oly egyén ellen lett volna irányozva, ki az egész ügyben ártatlan. Mindenesetre igaztalanság lenne vádolni valakit azért, amit nem tett. Az illető levél nem azon körből,és nem azon egyéntől eredt, kinek a cáfolat tulajdonítja. Azért „fátyolt reá!“ Tordáról is vettünk egy cáfolatot. Ott azért neheztelnek, mert egy lapunkban közlött tordai tudósítás így kezdődik: „egy vidéki város, vidéki levelezők nélkül mit sem ér a lapokra nézve.“ E sorokat arra magyarázzák, mintha Tordán nem lenne levelezői képességű egyén. Pedig korántsem azt teszi, hanem hogy a sok érdemes és mivelt tordai lakos közül, alig akad valaki, ki tudósítaná a pesti lapokat. A közlemény többi állításaira nézve cáfolatul írják,s mi örömest közöljük, hogy a méltatlanul kisebbített színi terem elég nagy arra, hogy 400 embert kényelmesen befogadhasson. A két utósó tavaszon a kolozsvári színtársulat is megfért annak színpadján, s egykor Füredi, Feleki, Benza urak , Déryné és Kántorné asszonyok is örömmel szerepeltek rajta. Egész harcok és néma ábrázolatok történtek ott a nélkül, hogy valaki leesett volna róla. Méltatlanság volt Barna Marit is oly nagyon megróni, miután e törekvő, fiatal lányka, kinek pályája kezdetén nincs alkalma nagy színpadok mintái után képezni magát, körülményeihez mérve haladt anyit, amiért buzdítást érdemelne. Tordán és Enyeden becsülésben részesült. Szepsiné ellenben túlságos bókot kapot a levelezőtől, habár a múzsáknak nem nagy kedvence. Pozsonyi úr azért érdemel megrovást, mert kevés próbát tart, s az újoncok kiképzésével nem törődik. Mind e véleményeket készséggel nyilvánítjuk ki lapunkban, anyival inkább, mert tanújelei annak, hogy Torda derék magyar lakossága érdekkel viseltetik a magyar színészet iránt is, még akkor is, ha körében nem valami nevezetes társaság időz.