Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-07-02 / 78. szám

Budapest 10-dik évi folyam. 78. Szombat, julius 2-án 1859. é­f. Megjelenik hetenkint hat leg­nagyobb feliven, másodnapi szét­küldéssel ; évenként két nagy műlap, és számos műmel­léklettel. Szerkesztőségi szállás: szerb utca, 5. sz. 1. em. az egye­tem mögött. Minden kézirat, elő­fizetési , és hirdetési díj ide utasí­tandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési d­íj : Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre .... 17 új írt Félévre...................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések: Gyorsan közöltélnek , egy hasá­­bozott sorért 5 új krajcár fize­tendő. Csodálkoztok ... Csodálkoztok, hogy itt ülök A temető kertben, Itt olvasok, itt álmodok Most legszívesebben. És azelőtt elkerültem A sirok hazáját, Nem érintettem volna meg Temető rózsáját! Ok a gyermek ha megunta A lepkéket űzni, Vágygyal áll a tengerpartra S a hullámot nézi. Távolt mutat neki, álló Hajó árbocfája, S képzetében széltől feszül Bevont vitorlája. De a vándor — fáradt vándor, Kit a vész meghánja, Ki a tenger csalfaságát Tudja — megpróbálta: Búsan áll a rengő hajón Szeme messze téved, És a kéklő láthatáron Keresi a -‘-révet! Flóra, a sári bíró lánya. (Beszély egy régi nótából.) Abonyi Lajostól. 1. A rosta. A falu végén egy rozzant házacska állott, ide rongált rogyott nádtetővel, sárga mázú fallal, s az utca felöli végén egy arasznyi ma­gas ablakkal, a kerítések helyét beomlott keskeny árkocskával póto­­lák, melyeket még a falu legkisebb játszó gyermeke is minden nehéz­ség nélkül át tudott ugrani, s hogy még a szegénység annál jobban kib­jjon, és minden arra menő az első pillanatban már észrevegye elha­­gyatottságát, egyetlen fa sem vont rejtő leplet elébe, közelében még csak egy kisded bokor sem zöldellett. Enyhes árnyékban csak a nap lemenet felé részesült, midőn az urasági kert hosszú százados jegenyéi egészen hozzá nyújtózkodtak árnyaikkal. De bármily puszta és árva hely volt az, bár a falucskának akár­melyik zsellére is átállott volna benne lakni, mégis kedves és megbe­­csülhetlen értékű volt az az öreg özvegyasszonynak, ki egy félszáza­don át verőfényes játszi gyermek napjait, a tündér mosolygása ifjúsá­got a szív édes emlékeivel, a nyugodt érett kort szelid csendes bol­dogságával , d­e szerény rozzant fedelű házikó barátságos tűzhelyé­nél élte le. A benne való lakást talán a falu első kőkéményes házában a lakással sem cserélte volna föl, talán egy ragyogó palotáért sem adta volna oda oly föltéttel, hogy tőle örökre meg kelljen válnia. Ha az urasságnak kedves volt a dúcos francia tetejű ősi kastély kerek tornyaival, melyeken bádog buzogányok és cifraszélvitorlácskák ékeskedtek, csak olyan kedves volt az özvegyasszonynak a rozzant házikó, mert az ő tulajdona volt az, az ő régi tulajdona, az apja is abban lakott még, s oly édes volt a kötelék, mely hozzá csatolta; a jó régiek közül, kiket úgy szeretett, ez az egyetlen maradt meg neki élő ismerősül. Édes apja, édes anyja, édes mindene volt az a házikó neki, úgy a szivéhez volt nőve, mintha valóságos vérségi kötelékek forrasztanák egybe őket. Azon kis földdarabka, mely a házikót kert nevezet alatt körül­vette, úgy szükösen megadta mindazt, mely a szegény özvegyasszony házi szükségeihez tartozott. A gondosan mivelt veteményes kertecske egy kissé enyhítette azon kietlenséget, mely a házikó körül borongott, az elevenenen zöldelő burgonya és káposzta táblák legalább mutatták azt, hogy a ház környékére mégis van valakinek gondja. A szegény özvegyasszony mindent megtett, a­mi erejétől tellett, még talán há­zacskáját is fehér szín ékítette volna az agyagos mázolás helyett, nem lett volna ahoz rest, hogy az egész nyitást, meszelést maga véghez vigye, nem ő rajta múlt az, hanem azon, hogy a mész olyan méreg drága volt. Az öreg Csomorné munkás egy öregasszony volt, nem látta őt heverni, az időt hasztalanul eltölteni senki sem, reggeltől estig sürgőst forgott, motozott a ház körül, egyik dologból a másikba, mindig talált valami foglalatosságot, a­melyet haszonra tudott fordítani. És meglát­szott rajta, hogy a munkásság az ő életeleme, mert jó kedvvel, ifjúi sürgősséggel látott a dologhoz, sőt még gyakorta lehetett hallani, hogy dalolgat is munkája közben, és pedig nem mindig szent és ájtatos éne­keket, hanem kedélyes és meleg népdalokat is, melyek a régen múlt ifjúkor édes emlékeiből maradtak meg. Ez mind arra mutatott, hogy a földhöz ragadt szegénység da­cára, életét azon édes nyugodt boldogság aranyozza meg, melyet egye­dül a szív megelégedettségében kell keresni. Valami különösnek kellett azonban történni az öregasszony­nyal, valami váratlan, szokatlan esemény érhette őt, mert az arra me­nők már az egész tegnapi nap nem látták őt háza körül sürgölődni, s ez annál inkább föltűnt nekik, mert jósága miatt részvétteljes ragasz­kodással viseltettek iránta, s egy némelyek már hallottak olyan szót, hogy a szegény Orzse nén­ét valami nagy szomorúság érte volna. Többnyire az szokta legjobban szeretni szenvedő embertársát, többnyire az keresi föl bajában legelőször, a ki sorsában hasonlót fe­dez föl­ a magáéhoz. A ki a szenvedő elhagyatottságát a maga árva­ságához méregeti, a ki ugyanazon szomorú jövőt látja maga felé kö­zeledni, melyben már a bánkódó részesül. Örzse nénével is teljesült ez, a szegény Rózsi volt az első, a ki felőle tudakozódni sietett, a szegény Rózsi, az a szép fiatal menyecske, a­kit ezelőtt pár évvel a legborzasztóbb szerencsétlenség ért, kinek fiatal, erőteljes férje, kit a legforróbb szerelemmel szeretett, felbőszült lovak által elragadtatva, összetöretve a legkínosabb halál áldozata lett. Rózsi jól tudta , jól érezte azt, mily keserű , mily elha­gyott , mily árva egy gyámolnélküli özvegyasszony sorsa, egy sze­gény özvegyé, kire kicsiny tehetetlen árvák maradnak, vigaszul is, szomorúságul is. Kis gyermek korától láthatta a jó Orzse nőne sorsát, láthatta őt évről évre öregedni, láthatta bánatos életét évről évre ugyan­azon egy­forma elhagyatottságban lefolyni. — Saját jövőjét képzel­

Next