Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-07-02 / 78. szám
Budapest 10-dik évi folyam. 78. Szombat, julius 2-án 1859. éf. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb feliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy műlap, és számos műmelléklettel. Szerkesztőségi szállás: szerb utca, 5. sz. 1. em. az egyetem mögött. Minden kézirat, előfizetési , és hirdetési díj ide utasítandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre .... 17 új írt Félévre...................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések: Gyorsan közöltélnek , egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. Csodálkoztok ... Csodálkoztok, hogy itt ülök A temető kertben, Itt olvasok, itt álmodok Most legszívesebben. És azelőtt elkerültem A sirok hazáját, Nem érintettem volna meg Temető rózsáját! Ok a gyermek ha megunta A lepkéket űzni, Vágygyal áll a tengerpartra S a hullámot nézi. Távolt mutat neki, álló Hajó árbocfája, S képzetében széltől feszül Bevont vitorlája. De a vándor — fáradt vándor, Kit a vész meghánja, Ki a tenger csalfaságát Tudja — megpróbálta: Búsan áll a rengő hajón Szeme messze téved, És a kéklő láthatáron Keresi a -‘-révet! Flóra, a sári bíró lánya. (Beszély egy régi nótából.) Abonyi Lajostól. 1. A rosta. A falu végén egy rozzant házacska állott, ide rongált rogyott nádtetővel, sárga mázú fallal, s az utca felöli végén egy arasznyi magas ablakkal, a kerítések helyét beomlott keskeny árkocskával pótolák, melyeket még a falu legkisebb játszó gyermeke is minden nehézség nélkül át tudott ugrani, s hogy még a szegénység annál jobban kibjjon, és minden arra menő az első pillanatban már észrevegye elhagyatottságát, egyetlen fa sem vont rejtő leplet elébe, közelében még csak egy kisded bokor sem zöldellett. Enyhes árnyékban csak a nap lemenet felé részesült, midőn az urasági kert hosszú százados jegenyéi egészen hozzá nyújtózkodtak árnyaikkal. De bármily puszta és árva hely volt az, bár a falucskának akármelyik zsellére is átállott volna benne lakni, mégis kedves és megbecsülhetlen értékű volt az az öreg özvegyasszonynak, ki egy félszázadon át verőfényes játszi gyermek napjait, a tündér mosolygása ifjúságot a szív édes emlékeivel, a nyugodt érett kort szelid csendes boldogságával , de szerény rozzant fedelű házikó barátságos tűzhelyénél élte le. A benne való lakást talán a falu első kőkéményes házában a lakással sem cserélte volna föl, talán egy ragyogó palotáért sem adta volna oda oly föltéttel, hogy tőle örökre meg kelljen válnia. Ha az urasságnak kedves volt a dúcos francia tetejű ősi kastély kerek tornyaival, melyeken bádog buzogányok és cifraszélvitorlácskák ékeskedtek, csak olyan kedves volt az özvegyasszonynak a rozzant házikó, mert az ő tulajdona volt az, az ő régi tulajdona, az apja is abban lakott még, s oly édes volt a kötelék, mely hozzá csatolta; a jó régiek közül, kiket úgy szeretett, ez az egyetlen maradt meg neki élő ismerősül. Édes apja, édes anyja, édes mindene volt az a házikó neki, úgy a szivéhez volt nőve, mintha valóságos vérségi kötelékek forrasztanák egybe őket. Azon kis földdarabka, mely a házikót kert nevezet alatt körülvette, úgy szükösen megadta mindazt, mely a szegény özvegyasszony házi szükségeihez tartozott. A gondosan mivelt veteményes kertecske egy kissé enyhítette azon kietlenséget, mely a házikó körül borongott, az elevenenen zöldelő burgonya és káposzta táblák legalább mutatták azt, hogy a ház környékére mégis van valakinek gondja. A szegény özvegyasszony mindent megtett, ami erejétől tellett, még talán házacskáját is fehér szín ékítette volna az agyagos mázolás helyett, nem lett volna ahoz rest, hogy az egész nyitást, meszelést maga véghez vigye, nem ő rajta múlt az, hanem azon, hogy a mész olyan méreg drága volt. Az öreg Csomorné munkás egy öregasszony volt, nem látta őt heverni, az időt hasztalanul eltölteni senki sem, reggeltől estig sürgőst forgott, motozott a ház körül, egyik dologból a másikba, mindig talált valami foglalatosságot, amelyet haszonra tudott fordítani. És meglátszott rajta, hogy a munkásság az ő életeleme, mert jó kedvvel, ifjúi sürgősséggel látott a dologhoz, sőt még gyakorta lehetett hallani, hogy dalolgat is munkája közben, és pedig nem mindig szent és ájtatos énekeket, hanem kedélyes és meleg népdalokat is, melyek a régen múlt ifjúkor édes emlékeiből maradtak meg. Ez mind arra mutatott, hogy a földhöz ragadt szegénység dacára, életét azon édes nyugodt boldogság aranyozza meg, melyet egyedül a szív megelégedettségében kell keresni. Valami különösnek kellett azonban történni az öregasszonynyal, valami váratlan, szokatlan esemény érhette őt, mert az arra menők már az egész tegnapi nap nem látták őt háza körül sürgölődni, s ez annál inkább föltűnt nekik, mert jósága miatt részvétteljes ragaszkodással viseltettek iránta, s egy némelyek már hallottak olyan szót, hogy a szegény Orzse nénét valami nagy szomorúság érte volna. Többnyire az szokta legjobban szeretni szenvedő embertársát, többnyire az keresi föl bajában legelőször, a ki sorsában hasonlót fedez föl a magáéhoz. A ki a szenvedő elhagyatottságát a maga árvaságához méregeti, a ki ugyanazon szomorú jövőt látja maga felé közeledni, melyben már a bánkódó részesül. Örzse nénével is teljesült ez, a szegény Rózsi volt az első, a ki felőle tudakozódni sietett, a szegény Rózsi, az a szép fiatal menyecske, akit ezelőtt pár évvel a legborzasztóbb szerencsétlenség ért, kinek fiatal, erőteljes férje, kit a legforróbb szerelemmel szeretett, felbőszült lovak által elragadtatva, összetöretve a legkínosabb halál áldozata lett. Rózsi jól tudta , jól érezte azt, mily keserű , mily elhagyott , mily árva egy gyámolnélküli özvegyasszony sorsa, egy szegény özvegyé, kire kicsiny tehetetlen árvák maradnak, vigaszul is, szomorúságul is. Kis gyermek korától láthatta a jó Orzse nőne sorsát, láthatta őt évről évre öregedni, láthatta bánatos életét évről évre ugyanazon egyforma elhagyatottságban lefolyni. — Saját jövőjét képzel