Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-07-02 / 78. szám
645 — Úgy bizony! Volt is harag, — maga a tekintetes úr azt mondta, hogy meg ne lássa azt a gazembert, a ki elhagyta lopatni, mert mindjárt agyon puskázza. Az ispán úr is nagyon meg volt rémülve, s azt mondta Daninak: „Most már csak menj — menj fiam, keresd a hol tudod, hanem azt tanácslom, elő ne merj jönni addig, amíg meg nem találod.“ — Segítse az isten szegény Danit, bárcsak megtalálná. Mondja csak édes nénémasszony, nem mondta a Dani, hogy van-e valakire gyanúja. — Nem mondta a lelkem egy szóval sem, dehogy mondta, alig hitt még tőlem is elbúcsúzni, úgy oda volt szegény búbánatában. —• Ugyan mert nem kérdezte meg kegyelmed, most már nekünk is könnyebb volna valamit kitudni, hiszen a pásztoremberek tudhatják legjobban, kik az ilyenféle gyanús emberek. — Igazságod van Rózsi, de mikor nekem se volt akkor más az eszemben, csak hogy őt sirassam. — Ne féljen kegyelmed, jó lesz még minden, majd csak kitudódik valahogy. Majd forgatunk rostát, — úgy is látom azt akarta kegyelmed. — Bizony azt akartam édes Rózsikám, azért kérettem az ollódat. — Nem próbálta meg kegyelmed a szerencsét. — Még nem, mert hogy az ollóm egyik hegye el van törve, mindjárt félrebillent a rosta. — No hát jókor jöttem épen, majd megtesszük együtt a dolgot, majd meglássuk: fordul-e a rosta. (Folytatása következik.) CÉSARINE: Dumas Sándor regénye. I. Aki valaha Senlisben volt, nem a legszebb külsejű városkára fog visszaemlékezni. Senki egy magaslaton fekszik, melyre szűk, s rész karban levő utak vezetnek föl. Lakosaitól dicsérőbb nyilatkozatot nem is nyerhetni, mint épen városukat érdeklőt. Mintha csak a város különösen az ő számukra, vagy pedig ők a város számára volnának teremtve- ők kiváncsiak, fecsegők, képzelődök és fösvények. Kémkednek , szidalmazzák egymást, előítéleteket gondolnak ki és hazugságokat koholnak. Akár valami iszonyú szarka vagy veréb fészek telepbe vetődnék az ember. Jaj annak, ki kényszerítve van Senlist választani lakásul, nem azért, mivel ép e várost szemelé ki végső napjai eltöltésére, mert ilyesmire bizonyára senki sem vetemedik, hanem, mivel hivatala, foglalkozása és családi körülményei kényszerítik az oisei kerület e fővárosába ; ha a fővárosi életre csak egy kis visszaemlékezéssel is bír, bizonyára nem érzendi magát boldogul. Ha egy asszony évenkint két selyem ruhánál többet csináltat, már kerülik, adjon estélyén cukros víznél többet asztalára, már ujjal mutogatnak reá; ami több, legyen szellemdús, akkor azután futnak előle. Szolgáljon ez tehát eleve intésül! Térjünk most egyszerű , s igen is való történetünkre, melynek székhelye Senlis. Be kell vallanunk, hogy mindamellett, amit az előbb megjegyzünk, találkoznak Senlisben derék férfiak, és olykor-olykor szép nők is, kik polgártársaik nevetséges előítéletével nem sokat törődnek, hanem úgy élnek, mint bármely más városban, csakhogy, természetesen valamivel többet unatkoznak. Amint azonban valami alkalmuk nyílik a szórakozásra, úgy neki rohannak, hogy a legutósó pontig kimerítik. Legnevezetesebb mulatságuk, melyet a tavasz és az ősz nyújt egyaránt, a chantillyi lóversenyek, melyek gyepe mintegy két mértföldnyire fekszik Senlistől. A lóversenyek napján kora reggeltől kezdve alig láthatni mást a croili úton, mint szebbnél szebb fogatokat, s vándorcsoportozatokat részint gyalog, részint lóháton. Közbe egy-egy caleche röppen el kettős fogatával az utazók mellett, melyeket ezek irigy pillantása követ. A szerencsétlen városka legnagyobb lealázása a körülfekvő regényes vidék. Chantillyn kívül Ermenonville , Mortefontaine, Pontarmé környezik, gyönyörű réteik tavaik és erdeikkel, melyek Senlist meglehetős távolságban a legcsábítóbb koszorúba helyezik. Tekintsük meg most a lakásokat, ha a lakókat megnézzük. Ha a soissoni kapun Senlisből kijövünk , s balra egy kis, két fasor között elhúzódó útra csavarodunk, melynek egyik oldalát sűrű vetemények, a másikat buja füveskáposzta ültetmények foglalják el; ha azután egy kis folyam, vagy is inkább patak mentibe indulunk, melyben csak kutyák szoktak törödni, ütünk Valgenceuse gyönyörű várához vezet, melyet a földi paradicsom és az Ígért föld valódi miniatűr képének nevezhetünk. Valgenceuse csak úgy bir pompás oszlopzatokkal, erdők, tavak, és mulató kertekkel, mint bármely királyi vár; bőven tenyésznek foglyai, tengeri nyulacskái és fürjei, ámbár alig bir húsz holdnyinál nagyobb térséggel. Valgenceusenek megvannak csakúgy romjai, mint bármely középkori várnak, holott még ötven éve sem áll. Ki lehetett a remete, műkedvelő, vagy különc, ki e várat épitteté ? Minden, a mit mondhatunk csak anyi, hogy jelenleg G... marquisné birtoka, ki oly kecsesei uralkodik fölötte, hogy előbbi birtokosai tökéletesen feledésbe menének. És engemet kivéve talán senki sem emlékezik többé reájuk vissza. Fölhasználom azért ez előnyt, s elmondom, mi történt itt 1838-ik év május havában. Tíz óra volt este. A földszinti sor ebédlőjében díszruhába öltözött szolgák valának egy elegánsul kiállított asztal rendezésével elfoglalva, melynek két, tíz ágú candelabre által díszített világánál, az időszak legpompásabb gyümölcsei tündöklöttek. A vendégek a kertbe menének, a nap utósó sugarait élvezendők, s egy pompás selyemfűvel benőtt sétasoron jártak föl alá, melynek végén egy szép kőlépcsőzet a kert szélében végighúzódva, az említett tavat egészen körülövező. A fősétányon nehány kis csoportozat alakult, kik jókedvükben víg párbeszédekbe elegyedének. A csoportozatok, a ház asszonyából és vendégeiből álltak, kik a közel vidékekről érkezének A vendégek közül említésre méltók : P. . báró neje, a legkellemesebb virág. Azután C. . grófné és férje, alacsony, régi kori kis emberei igen sokat hasonlított a XV. Lajos korabeli kis emberekhez, anyira, hogy csudálni lehet, mikint hímzett öltönyben, rövid nadrágban, s nem karddal oldalán látjuk őt. Ez, utólán említett pár egy leánynyal volt megáldva, ki azon időben midőn történetünk kezdetét veszi, tizennyolc éves volt. A négy említett személyt egy elegáns fiatal férfi kiséré. Ezen férfi huszonöt éves lehetett, fekete szemekkel, fekete hajjal és szép fehér fogakkal birt. Arca halvány volt, meglehetős jól beszélt, szépen lovagolt, s már vagy tíz éve elveszte szüleit. A folyamat megmutatja, mi vezetett e házhoz. Az utósa, ki az említett csoportozatot bezárja, Beauzée asszonyság, Valgenseuse birtokosa. Harmincéves kora mellett harmincezer livres jövedelmet húz, özvegy, s gyönyörű, tizenhét éves leánykája teszi egész örömét, ki a kert második sétasorán C ... gróf leányával cseveg. Ha az olvasó megengedi, kövessük e két hölgyet a kert túlsó részére, hol a Nonette partján kis égszinti virágocskákat szedegetnek. E patak, a birtok határán, rezgő nyárfák között foly el. Hogy meg ne bánjuk, miként az idősb társaságot kénytelenek valánk elhagyni, tegyük föl, hogy épen politikáról értekeznek, és értekezésük épen senkit sem érdekelne. Erre már az is elég bizonyíték, mert az ifjú, ki őket követé, épen semmi részt sem vett a társalgásban, hanem gondolatai valahol a távolban vándorlának, legalább szemei azt mutaták, melyek időnkint a kert azon oldala felé tettek vizsgálatokat, hol a két leányka tartózkodott. A leánykák idősbike C. . . grófné leánya, Cecilia. Az ifjabbat Juliettenek hívják, és anyja Beauzée asszonyság. Az első barna, szép és víg kedélyű leányka. A második szőke, haját angolosan viselé, mely arcának finomságát és kecseit méginkább emelé; a mellett komolyabbnak és gondolkodóbbnak látszék lenni, mint barátnője. Szemei kékek és nagyok, s a nagy szemek ellenállhatlan kinyomatát bírják.*