Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-10-18 / 124. szám
1012 Imen előtt áll Dongódi, ezúttal legyen elég róla ervi, mert ha ön ebből meg nem ismeri, egy könyvet írhatnék róla, és nem fogná több hasznát venni. Nem tudom tisztán,másod vagy harmadnap este é, egy kis városkába érkeztünk, hol Dongódi egy jó barátját akarta meglátogatni, ki ugyan csak kompositor. — Alig hogy e látogatás végett távozott a vendéglőből, negyed magával jött vissza, hogy engem is elvigyen egy társaságba, hol a háziúrnak neve napja van, nagy mulatságot ad, s a mi legtöbb a háznál zongora is van. — Hasztalan szabadkoztam, mert a mit kezdő művész koromban el nem érhettem, most bizonynyal beteljesült volna, s vagy a földön hurcolnak, vagy hátukon visznek odáig. Tehát engedtem kérésüknek. Öreg és fiatal urak , asszonyságok, kisasszonyok voltak összegyűlve Cservári, uradalmi ispán úr házánál. Cservári az urambátyámok legjelesebb példánya. — Egész társaság feszült várakozásban volt, mert művészi személyem ottléte mindenkit előre fölvillanyozott. Fesztelen örömmel, barátságos kézszorításokkal fogadtak, mintha száz év óta ismernének. — Le akartam ülni. — „Nem oda, nem ! —kiállanak többen, — ide a zongora mellé !.. kérem... de kérem... szerencséltessen ... csak egy rövid nótát.“ Ezen ömlengéseket Dongódi által értettem meg, de mielőtt zongora mellé tolhattak volna, már egy szögletben kemény positlot vettem, s a kérés és könyörgés hasztalan volt. — E közben egy éltes és kedélyes asszonyság közeledik. — Mit mond a nagysás asszony? — kérdem Dongódit, mint tolmácsomat. — Azt mondja, hogy még leány korában sem szerette anyit kéretni magát, mint ön. Látva, hogy nincs menekvés, a rosz hangulatlan zongora mellé ültem. A háziasszony értésemre adá, hogy a zongora új, csak egy hónap előtt vette személyesen, mikor Pesten járt; hogy a zongora sokkal jobb, mint a szomszédjuké, kinek egy kis leánya is van, de nehéz eszű, semmit sem játszik; hogy a zongorának csak egyetlen hibája van, t. i. a hangolást nem tartja, különben maga a zongoraárus biztosította , hogy jobb mint a szomszédja Bösendorferé. Játsztam, arattam a tapsokat. De a közönség hangosan társalgott , s ez művészi büszkeségem nagyon sértő. Olyan forma volt, mint mikor a nagy úr kérdi egy szegény alattvalójától: „Na! hogy van maga?“ s mikor ez felelne már hátat fordított, odább állott. — Dongódi úr kérem ! — szólitám a mellettem bámészkodó kompositort — mit mond csak a háziúr ? — A háziúr kéri önt, legyen szives kisebbik leányát — ki most jött haza a növeldéből szünnapokra — megvizsgálni, mert zongoramesterével nincs megelégedve. Ekkor egy kis akaratos leánykát vontak a zongorához, a papa kezénél fogva húzta, ígérte hogy csak menjen, aztán felülteti másnap a ponyva, a mama taszította hátul s ígérte, hogy ha nem megy, nem fog kapni cukros süteményt, a kis leány pedig keservesen sirt s lábait megvetette. — Azt mondja a háziúr — szólt ismét Dongódi — hogy leánya már egy hónap óta tanul, tudhatna is eleget, de azok a pesti zongoramesterek csak azért húzzák évekig a tanítást, hogy ők is élhessenek. — Mondja kérem, hogy igaza van, — válaszoltam tolmácsomnak , mert átláttam hogy egyebet hasztalan felelek — de mit mond amott egy öreg úr ? — Azt mondja, hogy most érkezett Pestről, s ott egy oly derék művészt látott, milyent ritkaság találni, tud az mindenféle nótát. Azon művész ez, kit ön helyett hoztam volna el, ha nem késik, Polivka Muki. Azt mondja az öreg úr, hogy azon intézettulajdonosnő, hol három unokája van, föl akarta venni növeldéjébe, de már késő, mert falura szerződött. — Ön tudja legjobban, hogy én vagyok itt helyette. Mondja, hogy nem késett meg s unokáit három hó alatt megtanítja egy polkára. — De mit mond amott egy tekintélyes nő ? — Azt mondja, hogy ma már legszebb jövője van a művészetnek. A művész útja ékszer, arany és ezüstből van rakva, ezért leányát művésznővé képezteti. — Nagy megtiszteltetés ! de mit mond azon kisasszony, ki oly nyájasan közeledik. — Hogy játszon ön egy keringőt. Cigányok nincsenek, elmentek Párisba hangversenyt adni. Miután az egész társaság úgy találta, hogy keringőimre nem lehet táncolni, leült a nagyobbik házi kisasszony, egész este egy keringőt játszott, váltogatva egy bizonyos Bájfi nevű elhízott úr által, ki oly pici volt, hogy a zongora előtti székre négy kötet vastag országgyűlési jegyzőkönyvet kellett tenni. Bárfi úr csak amúgy természet után zongorázott, s mint a házi kisasszony, egész este egy csárdás első részét játszta. E közben a mulatság oly élénk volt, úgy táncoltam még a csárdást is, hogy a hallott szép zenei társalgásból nem volt időm meghatározni leendő jövőmet, csak másnap szállott meg bizonyos aggodalom. Későn vacsoráltunk , végre a nők is távoztak. — Ön itt marad, — kiáltott Dongodi, mikor látta, hogy kalapom után nyúlok, — az ispán úr szívesen lát mindnyájunkat egy kis maradékra. Itt kezdődött aztán a java. Cservári urambátyámnak minden borát megittuk. Dongodi untalan énekelte compositióit. Mindnyájan azt hitték, hogy a pohárversenynyel megtréfálnak, le akartak itatni, de én ittam le őket, mert művész barátommal jó alkalmam volt magamat begyakorolni. Ily állapotban indítványozták, hogy rendre szónokoljunk, s mindenik szónoklatára igyunk még egyet. Dongodi a szónoklat helyett elénekelte új compositióját: „Elcsúszott a lúd a jégen,é s mikor a sor rám került, elkezdtem valamit anyanyelvemen. — Nem úgy sógor! — kiáltanak több oldalról. Kérdeztem Dongodit, hogy mit mondanak, de Dongodival nem lehetett már beszélni. Gondolkodtam, hogy mit tegyek , végre elkiáltom azon két szót, melyet eddig gyakran hallottam: „Éljen a magyar.“ „Éljen,forditanak utánam, s ezután rendre csókoltak azon kikötéssel, hogy tegezzük egymást. Másnap tovább utaztunk. Szunyókáltunk, bólingattunk fejeinkkel mint a viaszalakok, a szekér nagyokat döccent, kalapunk leugrott, a kocsi megállóit, megint tovább haladt, így telt el az idő egész nap. Álmomban elértem utazásom célját, s gróf Karádinénál voltam; a legszebb zongorák állottak számomra rendezve, örömmel próbálgattam, hogy melyik lesz legalkalmasabb , elhatároztam mindennap hat órát játszani. E boldog álmokat az ismeretes dal szakasztja félbe: „Elcsúszott a lúd a jégen.“ Fölébredek, mert Dongodi úgy énekel, hogy a lovak is mozgatják füleiket, s az egyik fölhíva érzi magát visszafelelni. — Jó reggelt barátom! hogy aludtál ? mit álmodtál ? Dongodi nem feledte a tepoharat, de én a keletkező párbeszéd alatt gyakran magamra vontam neheztelését, ha úrnak találtam szólitni. Végre előismeret és tájékozás végett fölszólitam uj barátomat, hogy beszélje el, mint baráthoz illik, milyen házat tart gróf Karádiné ? Nem volt szükség törvényes kérdő , vallató pontokra, mert Dongodi, ha egyszer elkezdte, nem tudta elvégezni. — Hej barátom ! csuda egy fészek az, azt se tudom, hol kezdjem. A gróf meg a grófnő oly vén, hogy képükön a ránc is megráncosodott , no de azért elég jól bírják magukat. — Hisz ön . .. akarom mondani te eddig csak grófnéról beszéltél, hát gróf is van ? — kérdem barátomat. — Mindennek oka van ; a gróf oly különc, hogy esztendőben alig fogod egyszer látni, ezt is csak uj év napján ; egyébkor mindig szobájában ül, azt hiszem, hogy kincset őriz, mert egyszer egy kádat pillantottam meg egy függöny mögött, mely bizonyosan tele aranynyal. Azonban a gróf mindent tud, mi a háznál történik, mert valamely kis nyilason, mint egy vén pók örökké lesben ül. Csudálatos ember, lélek ablaka alatt elmenni, pedig a házi dolgokba soha sem elegyedik, egészen a grófné kezel mindent, s ezért mi csak a grófnét említjük, mintha a gróf nem is lenne. — A grófné a grófnak szakasztott párja, unokáival bezárkózik, vagy mikor a kertben sétál, előre megparancsolja, hogy oda senki se merészkedjék menni. — Tudod a grófné férfigyűlölő, s mikor valamelyikünk a kezét megcsókolja, mit különös jó kedvében oda nyújt, mosakodik utána egy hétig. — Azt hallottam, hogy mióta a fiatal gróf és neje elhalt, csak azóta élnek ily különc módon s egyébre nem gondolnak, mint kis unokáikra. — Ezután van egy vén púpos szobaleány s egy száz éves nevelőnő. Ezen két matróna örökké zárva tartja az ajtókat, úgy hogy mikor a listával reggelenkint a grófnéhoz megyek, (mert minden reggel megszámoltat) elcsengetek fél óráig. — A férfi személyzet áll két öreg huszárból; valaha nagy bajuszok volt, de anyut pödörték, hogy már elkopott, s nem akar újra nőni. — Mit mondjak még? .. .