Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-10-18 / 124. szám

1012 Im­­­en előtt áll Dongódi, ez­úttal legyen elég róla er­vi, mert ha ön ebből meg nem ismeri, egy könyvet írhatnék róla, és nem fogná több hasznát venni. Nem tudom tisztán,­másod vagy harmadnap este é, egy kis város­kába érkeztünk, hol Dongódi egy jó barátját akarta meglátogatni, ki ugyan csak kompositor. — Alig hogy e látogatás végett távozott a vendéglőből, negyed magával jött vissza, hogy engem is elvigyen egy társaságba, hol a háziúrnak neve napja van, nagy mulatságot ad, s a mi legtöbb a háznál zongora is van. — Hasztalan szabadkoztam, mert a mit kezdő művész koromban el nem érhettem, most bizonynyal beteljesült volna, s vagy a földön hurcolnak, vagy hátukon visznek odáig. Tehát engedtem kérésüknek. Öreg és fiatal urak , asszonyságok, kisasszonyok voltak össze­gyűlve Cservári, uradalmi ispán úr házánál. Cservári az urambátyá­­mok legjelesebb példánya. — Egész társaság feszült várakozásban volt, mert művészi személyem ottléte mindenkit előre fölvillanyozott. Fesztelen örömmel, barátságos kézszorításokkal fogadtak, mintha száz év óta ismernének. — Le akartam ülni. — „Nem oda, nem ! —kiálla­­nak többen, — ide a zongora mellé !.. kérem... de kérem... szeren­cséltessen ... csak egy rövid nótát.“ Ezen ömlengéseket Dongódi által értettem meg, de mielőtt zongora mellé tolhattak volna, már egy szögletben kemény positlot vettem, s a kérés és könyörgés hasztalan volt. — E közben egy éltes és kedélyes asszonyság közeledik. — Mit mond a nagysás asszony? — kérdem Dongódit, mint tol­mácsomat. — Azt mondja, hogy még leány korában sem szerette anyit kéretni magát, mint ön. Látva, hogy nincs menekvés, a rosz hangulatlan zongora mellé ültem. A házi­asszony értésemre adá, hogy a zongora új, csak egy hónap előtt vette személyesen, mikor Pesten járt; hogy a zongora sok­kal jobb, mint a szomszédjuké, kinek egy kis leánya is van, de nehéz eszű, semmit sem játszik; hogy a zongorának csak egyetlen hibája van, t. i. a hangolást nem tartja, különben maga a zongoraárus biz­tosította , hogy jobb mint a szomszédja Bösendorferé. Játsztam, arattam a tapsokat. De a közönség hangosan társal­gott , s ez művészi büszkeségem nagyon sértő. Olyan forma volt, mint mikor a nagy úr kérdi egy szegény alattvalójától: „Na! hogy van maga?“ s mikor ez felelne már hátat fordított, odább állott. — Dongódi úr kérem ! — szólitám a mellettem bámészkodó kom­­positort — mit mond csak a háziúr ? — A háziúr kéri önt, legyen szives kisebbik leányát — ki most jött haza a növeldéből szünnapokra — megvizsgálni, mert zongora­mesterével nincs megelégedve. Ekkor egy kis akaratos leánykát vontak a zongorához, a papa kezénél fogva húzta, ígérte hogy csak menjen, aztán felülteti más­nap a ponyva, a mama taszította hátul s ígérte, hogy ha nem megy, nem fog kapni cukros süteményt, a kis leány pedig keservesen sirt s lábait megvetette. — Azt mondja a háziúr — szólt ismét Dongódi — hogy leánya már egy hónap óta tanul, tudhatna is eleget, de azok a pesti zongora­mesterek csak azért húzzák évekig a tanítást, hogy ők is élhessenek. — Mondja kérem, hogy igaza van, — válaszoltam tolmácsom­nak , mert átláttam hogy egyebet hasztalan felelek — de mit mond amott egy öreg úr ? — Azt mondja, hogy most érkezett Pestről, s ott egy oly derék művészt látott, milyent ritkaság találni, tud az mindenféle nótát. Azon művész ez, kit ön helyett hoztam volna el, ha nem késik, Polivka Muki. Azt mondja az öreg úr, hogy azon intézettulajdonosnő, hol három unokája van, föl akarta venni növeldéjébe, de már késő, mert falura szerződött. — Ön tudja legjobban, hogy én vagyok itt helyette. Mondja, hogy nem késett meg s unokáit három hó alatt megtanítja egy pol­kára. — De mit mond amott egy tekintélyes nő ? — Azt mondja, hogy ma már legszebb jövője van a művészet­nek. A művész útja ékszer, arany és ezüstből van rakva, ezért leányát művésznővé képezteti. — Nagy megtiszteltetés ! de mit mond azon kisasszony, ki oly nyájasan közeledik. — Hogy játszon ön egy keringőt. Cigányok nincsenek, elmen­tek Párisba hangversenyt adni. Miután az egész társaság úgy találta, hogy keringőimre nem le­het táncolni, leült a nagyobbik házi kisasszony, egész este egy kerin­gőt játszott, váltogatva egy bizonyos Bájfi nevű elhízott úr által, ki oly pici volt, hogy a zongora előtti székre négy kötet vastag ország­gyűlési jegyzőkönyvet kellett tenni. Bárfi úr csak amúgy természet után zongorázott, s mint a házi kisasszony, egész este egy csárdás első részét játszta. E közben a mulatság oly élénk volt, úgy táncoltam még a csár­dást is, hogy a hallott szép zenei társalgásból nem volt időm megha­tározni leendő jövőmet, csak más­nap szállott meg bizonyos aggoda­lom. Későn vacsoráltunk , végre a nők is távoztak. — Ön itt marad, — kiáltott Dongodi, mikor látta, hogy kala­pom után nyúlok, — az ispán úr szívesen lát mindnyájunkat egy kis maradékra. Itt kezdődött aztán a java. Cservári urambátyámnak minden bo­rát megittuk. Dongodi untalan énekelte compositióit. Mindnyájan azt hitték, hogy a pohárversenynyel megtréfálnak, le akartak itatni, de én ittam le őket, mert művész barátommal jó alkalmam volt ma­gamat begyakorolni. Ily állapotban indítványozták, hogy rendre szó­nokoljunk, s mindenik szónoklatára igyunk még egyet. Dongodi a szónoklat helyett elénekelte új compositióját: „Elcsúszott a lúd a jé­gen,é s mikor a sor rám került, elkezdtem valamit anya­nyelvemen. — Nem úgy sógor! — kiáltanak több oldalról. Kérdeztem Dongodit, hogy mit mondanak, de Dongodival nem lehetett már beszélni. Gon­dolkodtam, hogy mit tegyek , végre elkiáltom azon két szót, melyet eddig gyakran hallottam: „Éljen a magyar.“ „Éljen,f­orditanak utá­nam, s ezután rendre csókoltak azon kikötéssel, hogy tegezzük egymást. Másnap tovább utaztunk. Szunyókáltunk, bólingattunk fejeinkkel mint a viaszalakok, a szekér nagyokat döccent, kalapunk leugrott, a kocsi megállóit, megint tovább haladt, így telt el az idő egész nap. Álmomban elértem utazásom célját, s gróf Karádinénál voltam; a leg­szebb zongorák állottak számomra rendezve, örömmel próbálgattam, hogy melyik lesz legalkalmasabb , elhatároztam mindennap hat órát játszani. E boldog álmokat az ismeretes dal szakasztja félbe: „Elcsú­szott a lúd a jégen.“ Fölébredek, mert Dongodi úgy énekel, hogy a lovak is mozgatják füleiket, s az egyik fölhíva érzi magát vissza­felelni. — Jó reggelt barátom! hogy aludtál ? mit álmodtál ? Dongodi nem feledte a tepoharat, de én a keletkező párbeszéd alatt gyakran magamra vontam neheztelését, ha úrnak találtam szó­­litni. Végre előismeret és tájékozás végett fölszólitam uj barátomat, hogy beszélje el, mint baráthoz illik, milyen házat tart gróf Karádiné ? Nem volt szükség törvényes kérdő , vallató pontokra, mert Dongodi, ha egyszer elkezdte, nem tudta elvégezni. — Hej barátom ! csuda egy fészek az, azt se tudom, hol kezd­jem. A gróf meg a grófnő oly vén, hogy képükön a ránc is megránco­sodott , no de azért elég jól bírják magukat. — Hisz ön . .. akarom mondani te eddig csak grófnéról be­széltél, hát gróf is van ? — kérdem barátomat. — Mindennek oka van ; a gróf oly különc, hogy esztendőben alig fogod egyszer látni, ezt is csak uj év napján ; egyébkor min­dig szobájában ül, azt hiszem, hogy kincset őriz, mert egyszer egy kádat pillantottam meg egy függöny mögött, mely bizonyosan tele aranynyal. Azonban a gróf mindent tud, mi a háznál történik, mert valamely kis nyilason, mint egy vén pók örökké lesben ül. Csudá­latos ember, lélek ablaka alatt elmenni, p­edig a házi dolgokba soha sem elegyedik, egészen a grófné kezel mindent, s ezért mi csak a grófnét említjük, mintha a gróf nem is lenne. — A grófné a gróf­nak szakasztott párja, unokáival bezárkózik, vagy mikor a kert­ben sétál, előre megparancsolja, hogy oda senki se merészkedjék menni. — Tudod a grófné férfigyűlölő, s mikor valamelyikünk a kezét megcsókolja, mit különös jó kedvében oda nyújt, mosakodik utána egy hétig. — Azt hallottam, hogy mióta a fiatal gróf és neje elhalt, csak azóta élnek ily különc módon s egyébre nem gondolnak, mint kis unokáikra. — Ezután van egy vén púpos szobaleány s egy száz éves nevelőnő. Ezen két matróna örökké zárva tartja az ajtókat, úgy hogy mikor a listával reggelenkint a grófnéhoz megyek, (mert minden reggel megszámoltat) elcsengetek fél óráig. — A férfi személyzet áll két öreg huszárból; valaha nagy bajuszok volt, de anyut pödörték, hogy már elkopott, s nem akar újra nőni. — Mit mondjak még? .. .

Next