Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-10-27 / 128. szám

EGY BUKOTT ZENÉSZ ÉLETE. (Tollrajzok a magyar zenész-életből.) Bartalus Istvántól. (Folytatás.) Ezeknek összegéből láthatja ön, hogy midőn vigaszt, nyugpon­­tot kerestem, hol lelki szenvedéseimen könyítsek, minő körülmények közé jutottam. Az említett három év alatt mindenütt tárt karokra ta­láltam, minden este megújult a Cservári urambátyámnál élvezett mu­latság, örökös lakodalomban éltem ; ha rósz kedvem volt, étellel, ital­lal kínáltak, ettem és ittam, hogy öljem a bánatot; de azért folytonos rész kedvem volt, szenvedélyem űzött, mindennap más faluba men­tem, a napok teltek, éreztem, hogy nem soká vége minden szép remé­nyemnek. Ha olykor őszintén kitártam keblemet, rendszerint e vi­gasztalást nyertem: „eleget tud már édes öcsém uram, igyunk rá egyet.“ — és ha a roszkedv el nem oszlott, mint unalmas rosz tár­salgó, rosz étvágyébresztő, odább vándoroltam. Hányszor nem jutott eszembe ilyenkor két tanulótársam : Janó és Muki? Azt kérdi ön : miért nem mentem vissza hazámba? Részint a hiúság, de leginkább erszényem miatt. Azonban a harmadik évben erre kedvező kilátás nyílott, s az alkalmat örömmel ragadtam meg. Egy kis városkában egy gazdag család fölszólított, hogy adjak zon­­goraleckéket. A föltételek oly kedvezők voltak, hogy rövid időn anyit szerezhettem volna, menyi az elutazásra szükséges volt; ezenkívül kényelmes szállás, zongora állott rendelkezésem alatt, s ezért egész lelkesedéssel vállaltam el az ajánlatot. — Néhány boldog és csendes hó­napot töltöttem e családnál, de hiába! balsorsom itt is közbe lépett. Volt ugyanis a háznál egy kisasszony, kit a háziúr, háziasszony, gyermekek Luca néninek szólítottak. Luca néni gazdag volt, s annak idejében minden vagyona a­ családra nézett. Luca néni gyakran sóhaj­totta: „ah! istenem­­ mégis be szép az a művészet.“ Egyszer, a­mint késő este haza megyek, a kapun szokatlanul sokáig kell dörömbölnöm. Végre az inas kinyitja az ajtót, de csak anyira, hogy fejét kidughassa, s ekép szól: — A nagyságos úr magának minden holmiját, a fizetésével együtt elszállittatta a vendéglőbe, az „arany gúnárhoz.“ Azt szeni ő nagy­sága, hogy házába többet ne merjen lépni. Elég éles szemem volt e váratlan csapás okát belátni. Nevettem, boszankodtam, s végre is nem tehettem okosabbat, mint hogy az „arany gunár“ felé induljak. A közterembe lépve, szemembe akad egy saját­ságos egyén. Egyedül ül félmestely bor mellett, úgy füstöl egy csi­­bukból, mint az ős Mahomed ; szóval, első pillantásra láttam, hogy nem szokott olyan kikrétázott, mindennapi úton járni, melyen a közéletben mászkálnak. — Barátom! ön művész ! nemde ? Így szólított meg, miután rám pillantott. — Eltalálta ön. — Én is az vagyok! bravo! A nagy lelkek értik egymást. Ezután szót szó váltott, s végre hosszú beszélgetéshez kezdtünk, melynek a hajnal vetett véget. Mindjárt az első óra alatt tej poharat kellett innom; elbeszélte azután, hogy ő a szomszéd városban működő színtársulat igazgatója, hogy két nap múlva azon helységben országvásár lesz, s ezért holnap délig ott kell lenni, mert rendkívüli előadásuk van. Reméli, hogy be­vételük megüti az 500 pengőt. Ezután mélyen elmerültünk a művé­szetbe. Ezzel szemben a jámbor közönségre elmondtunk mindent, a­mivel vádolhattuk, hogy t. i. ha van gyönge művész, ennek a közönség az oka, mert hideg, részvétlen, ha van szegény művész, s kénytelen ez isteni szép adománynyal megalázva koldulni, ennek megint a kö­zönség az oka; az igazgató kiemelte, hogy ama közönség a Thalia papjai és papnői oltárára csak fillérekkel áldozik, hogy e miatt csak amolyan Paprika Jancsi-féle színműveket lehet adni, de ő megmutatja, hogy a közönséggel majd megkedvelteti a Sh­akspeare-t, végre, hogy egész Magyarországban senki sem tud a közönséggel úgy bánni, mint ő, mégsem hívják meg az országos színház mellé rendezőnek. Utó­jára mikor ebből is kifogytunk, s ezen igaztalanság fölött saját érde­künkben mind a ketten nagyot sóhajtottunk, az igazgató ráüt az asztalra. — De barátom! Egy menyei ötletem van. Jer velem. Működjünk közösen. A tiszta jövedelem negyede tied lesz. Zongoráról ne aggód­jál. Van ám a társulatnak egy olyan, hogy az angyalok is játszhatnak rajta. Ez már régi tervem, lenne is ott egy zongoramester, de nem vállalkozik, hah! pompás egy ötlet! nemde elfogadod ! tegyük föl Euterpe lantját a Thalia oltárára ? Egy hónap alatt dúsgazdag vagy, lábra állitlak... Emeletes házat fogsz venni. — Ráállok, csak any­i hasznom legyen, hogy ezzel hazámba utazhassak. — Éljen! igyunk rá egyet. Aztán előre mondhatom, hogy egy primadonnám is van, majd szerzünk több énekes tagokat — ha aka­rod, karmesterré teszlek . . . egy olyan primadonnám van, hogy a milánói sciábába is beillenék, könyökéig csupa smukk... hahaha!.. genialis egy nő ! egyszer ezen smukkokat áruba bocsátotta volt, al­kudták bizonyos előkelő asszonyságok, de igen drágának talál­ták. „Asszonyaim ! — így szólott — nemde, szeretnének kegyetek oly áron jutni hozzá, mint én szerettem volt?“ s igézőleg mosolygott utána. — Mondom, hogy derék egy primadonna.... Megérem, hogy még bele fogsz szeretni... de most már aludjunk, mert mielőtt holnap indulnánk, még sok teendőm lehet. . . Attól függ, ha azon művésznő kit ide várok, annak idejében megérkezik-e .... Barátom! reggel olyan első szerelmesnőt kapunk, kinek hírére az egész megye össze­szalad . . . Nem látott ily nagy művésznőt Pest, Páris. Tulajdonkép ezért vagyok itt, hogy hozzá illően fogadjam, mert olyan kényes, petrezselyemre lépő, hogy ha már itt nem tisztelkedném, képes lenne visszatérni. Másnap egy minden oldalról jól befedett és függönyözött szekér állott elő. Mint barátom mondá, a nagy művésznő szeret incognito utazni. S ezért hogy kegyét megnyerje, erről is gondoskodott. — Amott jön a szögleten! — kiáltott az igazgató meglepetve — nagy megtiszteltetés ! nem is várakozott, hogy utána menjek! . . . Most már nem öt, hanem hat .... hétszáz pengő lesz a bevétel .... A jegyeket fölebb emeljük .... de siessünk elébe. — A te művésznőd — szólok , mialatt közeledtünk — anyi föl­dig érő fátyolt tett a fejére, mintha esküvőre jönne, oly terjedelmes, mint egy boglya széna . . . — Minő prózai hasonlat­ ezt a sok fátyol s nem tudom mi teszi, de azért oly karcsú mint egy zerge. Hogy elfödi képét, ez igen ter­mészetes, mert fél a csúztól, pedig holnap játszani kell . . . csitt . . . közeledik..............a h!­angyali dicső Eszmeralda! . . jó reggelt kívá­nok .... örvendek, hogy megalázta magát s dicső művészete által bennünket is föl akar emelni ... jó reggelt! . . . nem fáj a fejecs­kéje? . . . tessék felülni .... ide! ide! barátom segítsünk nagysá­gának. E szavak engem illettek és segítségemre komoly szükség is volt, mert a sok fátyol egészen össze-vissza kuszálódott; másfelöl mintha művésznőnk ingerkedni akarna — tán hogy karjainkra ve­gyük — mozdi­hatlanul földre szegezte magát. — Ily küzdelmek közt, midőn épen a sok fátyolredöt igazgatom, akaratom ellen kitakarom képét s egy roppant holdvilág-arcot látok. — Az egekre! Luca kisasszony! hová gondol? mit akar? — kiáltok s a bámulat összecsapta kezeimet, mert ő valóban Luca néni volt. Az igazgató e miatt úgy hátba vágott, hogy feledém tovább is bámulni, azután sokat jelentő arcfintoritással s kézmozdulatokkal értésemre adá, hogy csak szaporán ültessük a szekérbe. — Ez aztán nem kis feladat volt, mert Luca kisasszony, dacára művészi sorvasztó szenvedélyének, úgy meghízott, hogy a magasoldalú szekérre alig volt lehetséges fölsegíteni. Végre ez is megtörtént, mi­alatt az igaz­gató kémlő szemekkel nézett vissza, ha valaki nem üldözi-e ? — A kocsis fel volt pálinkázva, gyorsan hajtott, repültünk mint a szél. — Útközben aztán mindenről értesültem, hogy t. i. Luca kisasszony az igazgatót már régóta ismeri, hogy egész életében színpadra vá­gyott, s e szép álom a mostoha körülmények miatt csak most valósul­hatott ; titokban hagyta el a házat. Nagyon sajnálja továbbá, hogy miatta én is szenvedek, de legyek nyugodt, mert ha most nem, később csakugyan átesem e kellemetlenségen, mert a háziúr nejére is nagyon féltékeny.................Milyen a férfihiúság! azt véltem, hogy Luca kis­asszony miatt zárták be előttem Roma kapuit,­­ hogy ő viszont mi­attam hagyta el a békés tűzhelyet, de az egészről értesülve, valóban könnyült kebellel érkeztem azon városba, hol — mint az igazgató 1044

Next