Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-11-08 / 133. szám

VIII. Az előbbi jelenetet követő éjjel keveset aludtam, mert X... szomorú elbeszélése idegeimre nagy hatással volt. Lélekzetem szorult, mikor utósó szavaihoz érve, alig tudá azokat kimondani. Gyönge melle görcsösen vonaglott. Sirt. Én is könnyeztem. Nincs meghatóbb, mint ha egy férfi, kinek keblét a nyomor és fájdalom sokáig edzette, végre a túlnyomó szenvedés alatt mégis összeroskad és sír. — El akart rohanni; a kilincset már görcsösen ragadta meg, de elég korán értem oda, hogy föltartóztassam. — Összeroskadt; karjaim közé öleltem, s mint egy gyermeket ágyára fektettem. — Sokáig virrasztottam, míg elaludt, s ekkor én is megkísértettem az álmot, de csak hajnalban tudtam elszunnyadni. Mikor fölébredtem ,... már nem volt ott. — Sokáig tanakodtam, ha várjon nem kellene , utána indulnom ? hogy a szerencsétlent, ha valahol ereje elhagyná, ápoljam. Nem válók többé kevély irányában, és Pest bármelyik utcáján elvezettem volna. Ilyen küzdelem közt kocogtak az ajtón. A posta levelet hozott. Reszkető kézzel törtem föl a pecsétet. Előre gondoltam , hogy a levélben végtelen boldogság vagy boldogtalanság van írva számomra. — Nem csalódtam , ő válaszolt. — Alig tudtam olvasni az öröm miatt, mert a levél kezdete már reményt adott, s a sorokon minél tovább haladtam, annál bizonyosabban láttam bő óhajtásom teljesültét, míg végre a boldogító igenhez érkeztem. — Mindent feledtem e pillanatban, feledtem X----aggasztó helyzetét, feledtem hogy két nap óta leckéimet elhanyagoltam , s vettem a kalapot, hogy oda siessek, őt karjaimba öleljem. Jókedvemben egy dalt kezdtem magamban énekelni, mi legelébb eszembe jutott, s ez alatt az előszobában öregem párnája alá rejtettem a szoba kulcsát, hogy ha időközben haza jőne s szomorúságában zongorázni akarna, szokás szerint ott megtalálja. — Alig hogy ezt végeztem, mikor épen indulnék, egy szobaleány nyitott be, s egy szemérmesen mondott „jó napot kivánok“ után igy szólott: — A nagysás asszony kérdezteti, hogy a tensőr talán beteg, mert két napja, hogy nem volt leckét adni... a nagyságos asszony aggódik, hogy valami baj érhette. — Mondja kérem! hogy ... hogy ... roszul éreztem magamat... de most egyenesen oda indultam. Nyomorult kötelesség ! — Így gondolkoztam e váratlan gyöngédség után — most, mikor a régóta sóvárgott boldogság első cseppjét kóstolnám, menni kell, hogy órát adjak ! Egyik óráról a másikra, és míg jegyesem szívverését hallhatnám, — mennem kell taktust számlálni! — De ilyen az élet minden változataiban , s boldog az, ki olyan tapintattal bir, hogy a szellemi és anyagi között párvonalat tud húzni. — E fontos teendőjét hanyagolta el ..., már kezdetben , mert az ábránd elragadta magaslatokba, és az anyagot, a földön vándorló szellem laktanyáját egészen feledte. — Tehát el zongoraleckét adni. Az egész úgyis néhány óra különbség, s akkor legalább szabadon , tiszta boldogságérzettel ölelhetem őt. Szigorral megtettem teendőimet, és csak késő délután jött az óhajtott óra, melyben szabad lettem. Azt, hogy ekkor egyenesen azon irányba rohantam, merre ő lakott, tán szükségtelen is mondani. — Sebesen haladtam. A mint egy szögleten más utcába fordulnék, X... et látom előttem kis távolságra haladni.— Tanakodtam, ha megszólítsam és de ezzel csak utamat késleltettem volna. Ezért észrevétlen engedtem elöl haladni, anyival inkább, mert a mint láttam semmi baja se lett. Azonban... mindenütt azon irányba ment, mit nekem kellett követni, mintha vezetőm lenne. —■ Nagyon sietett, én is siettem. — Minden lépten jobban bámultam, mert már azon ház kapuja felé közeledett, hová én akartam menni. — A kapun bement,... szaladtam , hogy utólérjem,... a lépcsőkön eltűnt... rohantam utána . . . elértem az ajtót... azon ajtót, melyen belől boldogságom volt. Egy vén asszony épen akkor akarta bezárni: „Nem szabad“ kiáltott utánam , mert már belől valók. Az első szobában senki sem volt, észrevétlen állottam meg, hogy lélekzetet vegyek,... e pillanatban a bámulat földhöz szegzett. A mellékszoba félig nyilt ajtaján X... nek következő szavait hallám : — Leányom! Rózám! gyermekem! És ő ijedt hangon kérdé: „Szegény jó atyám! miért reszketsz úgy? megint valami bajért?'* — Egy kérésem van leányom, mit sokszor említettem, amit most érettem meg fogsz tenni ? — Minő beszéd! kedves, édes jó öregem! mikor kellett engemet, leányodat, ki téged anyira szeret, kérni ? hisz úgyis anyit busálok utánad, mert oly ritkán látogatsz meg. Örökké mondom, hogy lakjunk együtt. Ketten boldogabbak lennénk. De te teli vagy agyrémekkel. . . — Hagyjuk ezt most gyermekem ! a mit teszek, mindennek oka van. Nemde kedvesem azonnal arra készülsz, hogy korán reggel Pestet elhagyhassuk. E szavak igen megleptek s kíváncsian vártam a feleletet, mely szünet múlva — mi alatt X... egy párszor türelmetlenül kérdé „nos“ „nos“ — be is következett. — Miért e rögtön változás, kedves atyám! hisz te magad mondtad, hogy minap egy drága jó barátra akadtál, minő sohasem volt, kit csaknem úgy szeretsz mint engemet, a ki együtt lakik veled, szóval hogy most elégültebb vagy... kedvesem! ne nézz oly szemekkel!... egészen elijesztesz... — Nemde megijedtél? — szakitó félben... és keserűen nevetett.— De leányom okosan, józanon beszélek, figyelj! mert jövőd forog kérdésben. Az idő eljött, hogy mint művésznő föllépj , minden perc drága... óh az idő, mit elszalasztunk, nem jön vissza többé. . . Ezért föl leányom fel innen e nyomorult helyről a nagyvilágba! Párisba! hol a művészetet méltányolják és azon koszorút, mit itt tesznek homlokodva, senki sem fogja többé elvehetni... hol nem lakik krajcárokon fillérező irigység!... Elmondom f el innen ! itt az idő... holnap indulunk. . . — Kedves atyám! örökké mondtam, hogy nem vagyok nagyravágyó, a zene boldogít, de nem a mások tapsai által. Maradjunk középúton, jelen állásomban oly boldog, elégült vagyok, nincs egyéb óhajtásom, minthogy te is jobbkedvű lennél, hisz a zene, azonkívül hogy boldogít, legjobb óráimat benne találom, fáradságomat is bőven jutalmazza... Kényelmesen élek... ha te elfogadnád ajánlatomat, épen igy lehetnél. . . — Ne mondd tovább gondolatlan! ha tudnád, hogy szavaid menyire fájdalmasak!.. Mindenre megtudtalak tanulni . . . művésznővé képeztelek . . . művészi szép lelked van ... de nem lakik benned művészi olthatlan vágy, mely magasra törjön, mely szédítő magasban keresse hazáját, mint a sas. E vágyat sohasem ébreszthettem föl benned ... De Róza egyetlen reményem! boldogságom! figyelj! nyíltan, őszintén akarok veled szólani, hogy fölfoghasd helyzetünket. Szegény anyád halála óta csak éretted élek; önerőmön igaz, hogy nem nevelhettelek, mert szegény voltam, nyomorult szegény. . . Amint magad is jól tudhatod, egy derék úrnő házánál nevekedtél, és ez úrnő anyád helyét pótolta. Azt mondod gyakran, hogy különc vagyok, kerülöm, hogy veled együtt legyek. Szegény gyermek! nem tudod, mit kívánsz ! Dem nyíltan elmondom, hogy az idő telik, és mindent elveszthetünk. Második anyád, ezen úrnő, kora fölé volt emelkedve, becsülte bennem a művészt, de az embert nem, és igaza volt. Ezért csak azt engedte meg, hogy naponta bejárjak hozzád egy órára, mikor — mint tudhatod — zenére tanítottalak. Időm többi részét azon helységben , isten tudja, minő lelki állapotban töltöttem. Ne gondold, hogy aljas bűntett vádja ült lelkemen ! ne ijedj vissza!.. elmondom ... és igazat fogsz adni, ha megértesz. Mondhatlan szenvedély űzött... a zenei szenvedély ... mindenütt szenvedés, nyomor követett. Akkor e tűz fölégető keblemet, mikor nyomorultan eldőltem, ekkor csak éretted kívántam még élni, hogy amit elvesztettem, azt valaha benned föltaláljam, hogy a művészet világában rólad beszéljenek, és rólam, az elbukottról, utánnad megemlékezzenek. Bámulsz gyermekem ? Az ! gondoltam, hogy nem fogsz érteni, azt hiszed, hogy egy őrült, hiú, vén ember vagyok. Nem úgy van leányom! Érzem magamban az isteni tüzet, látom, hogy semmit sem tehettem . . . nevetség tárgya vagyok ... és ez égetőn fáj. — Leányom ! még benned van reményem, és ez életem, a földult testem lelke. De ha mégis múltamra gondolok, az isteni tűz új lángra gyűl, e percet nem lehetne túlélnem, ilyenkor csak egy barátom van, a bor és részeg öröm. Ezért a világ szemei előtt elaljasodtam, de tudom, hogy nem kárhoztatsz ... tán sejted helyzetem nagyszerűségét. . . de nem a világ ezt nem érti, s ezért a világ ne lássa azt, mikor édes gyermekem, hozzád közeledem. Ezért miután pártfogónőd , második anyád meghalt, Pestre hoztalak, hogy nagyobb körökhöz szokjál. de 1084