Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-12-03 / 144. szám

1174 az ismeretlen világ zajába vetni, hol félek tőle, hogy nem gyógyítja meg szive azon baját, mely nem is betegség tulajdonképen, és nem is volt az soha, csak ürügy, hogy Pestről távozhassék. Ön el van veszve, s az én szemeim megnyíltak, most már tisztán látok! Soha egy élőlény nem volna megbüntetve úgy az ég alatt, mintha a sors önt még egyszer én elembe hozná ... Tengelyi Kálmán.“ — Mi ez ? — kiálta föl Irén, a harag első föllobbanásával, — mig a levelet Kétesyné kezéből kikapta, s darabokra tépte. Irén még eddig gondatlan, leromlatlan érzelmű leány volt, s Kálmán nyers kifakadása halálosan sértők voltak ártatlan szivére. — Arra nem is gondolt, hogy a könnyelmű kalandok miatt, melyekre Kételynével szövetkezett — a különbféle magyarázatokra ő maga szolgáltatá az okot. Kálmánnak azonban e nyers váddal irt levele a büntetésnek oly súlyával hatott Irén szívére , hogy Irén magát az ég legszánandóbb, s legszerencsétlenebb áldozatának tekinté. Irén túlingerlett, beteg, lázas érzelmek között szővén ismeretlen kimenetelű terveit. Kálmán üldözései alól még a megvettetésének árán is menekülni iparkodott, oly megvetendőnek tartá azon lépéseit, melyeket Kálmán őszinte, tiszta szerelme irányában tön. S mégis, hogy e vádak ily korán törtek ellene: kész lett volna Kálmán lábaihoz borulni, ha közelében leendett, hogy bebizonyítsa romlatlanságát neki, kit e percben egyedül tartott méltónak arra, hogy magát előtte igazolja. Mit e percekben Irén szenvedett, az büntetésül sok volt azon sérelmekért, melyekkel egykor Kálmán áldozatkész szerelmét fogadá. Kétesyné észrevevé Irén lelki hangulatának ezen változását, és sietett (elkezdett elvtanításaihoz s tanácsadásaihoz híven, annak más fordulatot adni. — Hogyan Irén ? Te képes lennél e miatt szomorú ábrándokba merülni? Képes volna neked Kálmán még szenvedést is okozni?.. kit utálsz, és kit megvetsz ? Ki valóban utálandó és megvetendő! Menj! Sőt ellenkezőleg, most már elhiszem, hogy tisztában vagy önmagaddal, és elűzhetsz szívedből minden emléket, vonzalmat, ami talán még eddig az érdemetlenhez kötött. Ne sírj ! Most elveszítél egy érdemetlent, majd találni fogsz egy érdemest forró édes szerelemre , de ne engedd, hogy arcod rózsáit ok nélkül omló könyeid elmossák ! Nagyobb okod van arra, hogy azok arcod fehér haván szépen viruljanak , mint hogy eltűnjenek, előbb, mintsem a valódi érveket megizlelted volna. Nekünk szépeknek kell lennünk édesem !.. szépeknek minden áron — tévé hízelgő enyelgéssel hozzá — legszebbeknek. .. Tudod a holnap esti táncvigalmon ! Irén nem szólt semmit. Érzelmeinek erőszakos változásai között keble nyugtalanul hullámzott. Kétesyné a nyájas enyelgést folytatá: — Nézd! — s egy kis tükröt tartott Irén elé, melyet a kis toilette-asztalkáról vett föl, mely mellett ültek. — Látod már egy kissé szebb vagy, hogy nem vagy oly komor. Irén arcán valóban elevenebb szinpírja ömlött el, csak hogy annak okát Kétesyné helytelen alapon kérése. — Ne bánts Mari ! — szól Irén remegve — én félek tőled! — Mily gyermek vagy te Irén! — bátorítja Kétesyné, míg arcán majdnem láthatlan szégyenüir mutatkozék. Hát nem határoztuk el együtt, hogy holnap a „réunion de beau monde“-ba megyünk, álarcban ? Irén kezeivel szemeit eltakarta. — Megfoghatatlan! — folytatá Kétesyné. — Hát mi roszat tudsz te e hely felől ? Igazán, az már kiállhatatlan kezd lenni, hogy te e tudatlan pár fiúra, Gergelyre, majdnem úgy hallgatsz, mint egy apostolra. Azért, mert ő azt mondja, hogy oda ne menjünk, mert az könynyelmű társaság gyülhelye, következik-e abból, hogy az valóban már az is? S ha mi ott megjelenünk, azon társaság tagjaivá lettünk-e? Nézni, szemlélni, nem szabad-e akármilyen bohó dolgokat a világon, kivált ha ahhoz még az álarc titka véd? — S aztán ott leszek én ! mitől tarthatsz tehát? S nem megígértük-e Wolfnak és Sternnek is,hogy elmegyünk, és mulattatóinkul elfogadjuk őket? — Hidd el jól fogunk mulatni ! No, édes Irén! Nevess már egy kicsit! Nézd, még az én kedvemet is elveszed, rosz leány! Kétesyné csevegésével senyelgő rábeszélésével Irén homlokáról a komor föllegeket némileg csakugyan eloszlatá, s szivébe némi bátorságot önte. — Megállj csak kissé, édesem — végre Kétesyné — a szobaleánynak még egy-két utasítást adok a megrendelendő öltönyökre nézve, miken lovagjaink ámítására keveset változtatni fogunk. Rögtön bejövök. Azzal kiment, s Irén, sajátságos helyzetéhez képest különféle gondolatokba merülve egy pár percre egyedül maradt. Kevéssel azután, hogy Kétesyné a szobából a szobaleánynyal tartandó rövid értekezés végett kiment — Tímár Gergely, a hű ember, belépett. — Bocsánatot kérek nagyságod — szól Irénhez, még délután egy levelet adott át a levélhordó, hogy azt nagysádnak kézbesítsem , de mindig volt valami ok, mely miatt nagyságtok együttlétét nem mertem megháboritani. Méltóztassék. Átadá a levelet. Irén, már különben is izgatott lelki hangulatban, a levelet remegő kézzel bontá föl, s abból fokonként növekedő meglepetéssel s elfogultsággal a következőket olvasó: „Kedves , felejthetetlen jó Irénem ! Határozott akarata bár visszatartott attól, hogy kövessem, s láthassam : azt nem tiltá meg, hogy e sorok által föl ne keressem , és ne élvezzem legalább azon örömet, hogy őket kedves kezeibe veendi, s szép szemeivel végig tekint rajtok ! Oh ne mondja azt, hogy a sors könyvébe nevünk nincs egymás mellé irva ! — Miért érezném ez emésztő fájdalmat, mintha szivem ketté volna metszve, és annak másik , tőlem elrablótt felét keresném: ha a végzet, a természet azon ellenállhatatlan ösztönt nem önté vala keblembe, hogy ön kirkalása után vágyjam, hogy boldogságomat reméljem , és a cél elérése nélkül ne tudjak élni?.. Hiszen, ha nem számomra alkotta volna az ég, édes Irénem! akkor távozását nem tartanám veszteségnek, és rég elfeledtem volna mindent, ami emlékéhez kötött! Óh de elfeledhetem-e én valaha önt?! A világ, külföldöni életmódjukból, kétes magyarázatokat merít. Nekem semmi adataim nincsenek e hírek és magyarázatok ellen, és mégis menyire érzem , hogy mindez nem való ! S lássa nagysád, tekintsen szívébe. Ha csakugyan nem való, ha csakugyan csupán én vagyok az, ki e rágalmaknak nem adhat hitelt; ki érzem, hogy hazudnak — honnan fejtheti meg ez ösztönt szivemben ?.. Nem tiszta, nem igaz szerelemé ez ? De ne űzze tovább e gonosz tréfát velem, mindenre a mi szent! Adjon hitelt szive sugallatának, mely nem lehet oly természetellenes, hogy egy szerelem iránt mindig változhatlan hideg tudjon maradni. Egyébiránt én érző figyelemmel kisérem minden léptét! Az ég kezeimbe adá a módot, hogy segélyére legyek ott, hol a veszély legjobban fogja fenyegeti! Ne féljek nagysád, a tolakodással nem fogom megszegni parancsát. De ha segélyt kiáltó szavát hallani fogom, ha szüksége lesz reám, ott leszek, és nem fogom elveszni hagyni!... Addig, mig hívni nem fog nagyság, várok és remélek! Tengelyi Kálmán.“ E percben lépett be Kétesyné. Irén, lelke mélyében meghatva, kimerülten rogyott egy karszékbe , mig egyik kezébe fektetvén égő homlokát, a másikkal Kálmán levelét nyujtá Kétesynének. Kétesyné nem fojthatá el kevét, a mint a levelet kimondhatlan meglepetéssel olvasni kezdé. Irén fájó emlékeibe mélyedt, s majd szemeit csodálkozva Kétesynére emelé. — E nő arcán lehetetlen volt észre nem vennie a mély fölindulás jeleit, melyek majd biborszinben, majd halálsápadtságban , a keblében dúló viharra mutattak. Végre elolvasván Kétesyné a levelet, hosszú léptekkel, gondolatokba merülve a szobában föl s alájárkálni kezde, mig kezében az elolvasott levelet egészen összegyűré. Most a bámuló Irén előtt megálloit. — Nos, mit mondasz a levélre ? tetszik úgy é ? ... Szótalanul, növekedő bámulattal nézett Kételynére. — Szeretném tudni — folytatá ez hevesen — jó vagy rosz benyomást tett-e reád? Óh kétségkívül el vagy ragadtatva! Hisz te hozzád csak szépen kell tudni szólni, és te el vagy veszve !.. Gergely! — fordult az ajtónál csendesen álló Gergelyhez — ki hozta e levelet ? Megfoghatatlan — folytatja ismét, Gergely feleletét be sem várva, s egy karszékbe vetve magát Irén átellenében. (Folytatása következik.)