Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-08-02 / 91. szám

748 — Hát már nem szeretsz táncolni velem! — kérdé a legény­­ csalfa hangon, melylyel csak a lányt akarta fölbiztatni. — Szeretek! Oh hogy ne szeretnék ! de eresszen el, egy kicsit hadd pihenjek, hadd hűtem meg magamat. — El akarsz menni, itt hagysz, el akarsz szökni. — Nem én. — Nem hiszek én már neked Kati. Tudom, hogy itt hagysz. Hej! csak hogy a karjaim közé kaphattalak, le se teszlek virradtig. Evvel a leányt ismét magával sodorta viharos és kőszült tán­cában. — Visszajövök Dani bácsi! Istenemre mondom, csak a ház elébe megyek. — Jól van Kati! de vigyázok rád, nem szalajtalak el többet. Ma mindig együtt fogunk táncolni. A leány édes mosolylyal és nyájas pillantással felelt a legény szeretetteljes szavaira , azzal fáradt lábain kitipegett a ház elébe. A legény egy mosolyt vetett utána, s a midőn kiment a lány, ismét megjelent ajkain az a gúnyos mosoly, mely mindig azt az egyet jelenté, hogy a mai nap a boszú napja, s az áldozatot már körmei között tartja. Vagy félóra ideig tarthatott csak a szünet, a cigányok megint ráhúztak. Dani volt az első, ki az alkalmon kapott, mindjárt elvitte Katit, s­ valami emberfölötti erő szánhatta meg, még most is csak oly szilaj­­­sággal, oly fürgeséggel forgatta, mint az előbb. Kati azonban már ko­rántsem volt oly eleven, már korántsem mutatott oly frisességet, sőt több ízben még meg is hibbant, majd el elesett. Dani oda sem nézett semminek, fölvágta a fejét, ujongatott szilaj kedvében, s a leányt keb­lére kapó vad táncában. Megint Katin volt a sor szabadkozni s pihenésért kérni Danit, a­mit azt talán most nem is tett volna, ha a vőfélyek nem hagyatják abba a táncot, megmondván , hogy a vacsora ideje következik, s az asztalokat akarják behordani. A vacsora sem tartott egy óránál tovább, az asztalokat meg a legények oly gyorsan kikapkodták, mintha benn se lettek volna. Vacsora után is Dani kezdte meg a táncot Katival, nyájasan mondva neki: — No Kati, most már le sem teszlek hajnalig. Kati mosolyogva felelt, jól estek szivének e szavak. Szegény leány, pedig anyit tettek azok a szavak, hogy megöllek. Dani most riadt még föl egészen, szemei vad gyönyörrel forog­tak, ökleit összeszoritva tombolt, s a leányt úgy úgy elforgatta, hogy a világ is elveszett vele s csak a karjaiba dőlt, hogy ott egy­ perc alatt ismét magához térjen. Hol ez hagyta abba, hol amaz ! Dani a világért se, Dani nem hagyta volna el a széles világért. A leánynak es elszorult a lélekzete, szemei is kápráztak, inai is reszkettek, mindegy, Dani ismét fölbiztatta egy szóval, egy öleléssel, azután vitte, sodorta magával az eszeveszett végnélküli táncba. — Eresszen el édes Dani bácsi, mindjárt megfúlok, mindjárt összerogyok. — Dehogy eresztelek, dehogy eresztelek, — szólt vadul Dani, — csak hogy karjaim közé kaphattalak. — De nem megyek el, csak kimegyek hűteni egy kicsit. — Elszökel, itt hagysz. — Istenemre mondom, hogy nem. — Nem hiszem, nem hiszek neked. — Eresszen el édes Dani bácsi, meghalok, — szólt a lány esde siró hangon. — Kati!.. szólt a legény ravasz mosolylyal, ha szeretsz Kati... ne hagyj még itt... A leány keble fölhullámzott e szavakra, új lélekzetet vett ful­dokló mellére , uj erőt parancsolt csukladozó tagjainak... s a táncot kínnal s fájdalommal tovább folytatá... Ezután mindanyiszor, mikor a leány abba akarta hagyni.. . Dani csak azt mondta édes hangon: — Kati! nem szeretsz ?!... A szegény leány erre a szavakra ismét erőt vett magán, bár erei duzzadoztak és majd szétpattantak , bár ez elfulladt, szemei elé üve­ges homály borúit, ajkai rángottak , lábai öszve voltak roncsolva... Mindegy !... mindegy !... hagyta magát roncolni, hogy megmutassa miként Danit forrón szereti. Kati megint abba akarta hagyni... Dani megint oda súgta a ravasz biztató szót... — Édes Katim !.. már látom, hogy nem szeretsz ?.. . A leány kényes szemeivel eldöleg néze reá s fuldokló kebléből sirán nyögdelé fülébe... — De hogy nem!.. szeretlek !.. szeretlek!.. eressz ... eressz, ha van istened... csak egy pillanatra hadd pihenjek, hadd hüljek ki... mert mindjárt szörnyet halok.. . Nem, nem eresztlek szólt Dani vad gyönyörrel tombolva... nem megy innét el, talán bizony, hogy megint másé legyél... — Édes Danim!... Eressz el... eressz el... ruháim a testemre tapadtak, gyűrűim ujjamra dagadtak, lábaim vérig vannak roncsolva, hidd meg vérben táncolok, csizmáim tele vannak vérrel... Mindjárt meghalok...­­ — Nem!.. nem Kati,nem eresztlek... Ha meg akarsz halni, halj meg itt karjaim között, ha enyim nem lettél, a másé se legyél... E szavainál oly csodálatosan nézett, hogy Kati megrettent tőle, s inkább ráncoltatni hagyta magát, mintsem hogy ilyent haljon... A bőszült szilaj vad tánc folyt tovább­, a leányt mint ártatlan virágot a vihar repité Dani magával. . . Kati most már alig birt lélekzetet venni, keble akadozva zihált, oda volt rogyva a legény karjaiba, inkább az vitte őt, mint saját ki­fáradt roncsolt lábai. . . Hanem azért még mindég susogó gyönge alig halható hangon. — Eressz el Dani!.. Eressz el!.. Meghalok !.. — Meghalsz édes Katim, súga a legény a leány fülébe... meg­halok én is... mondd! mondd! hát nem lesz az édes neked velem együtt halni meg... Úgy Kati... úgy lesz... haljunk meg együtt.. Húzd cigány éjfélig Éjféltől hajnalig Azután mindétig Halálom óráig. — A tied... a tied vagyok örökre felelt Kati... A szegény leány hallotta is nem is a szavakat, s ha hallotta volna is nem ijedt volna meg már török... A halál nem lett volna ilyen kin, ilyen szenvedés neki... Egy mentő angyal lett volna az... Dani azonban tomboló táncában tovább susogá az őrült szava­kat a magával vonzolt leány fülébe. . . — Meghalunk édes Katim... egy sírban , egy koporsóban fo­gunk pihenni mind a ketten ... egymás kebelén, egymást ölelve, mint igaz hű szeretőkhöz illik... Erre azután rémséges nagyokat kacagott... Ha nem jó kedvéből tette volna, mindenki azt mondta volna reá hogy megvan örülve... Ez eszébe sem jutott senkinek... Ki jönne ily gondolatra ily vidor tánc alatt.. . Nem volt itt más gond, harsogott a muzsika járták tovább a tán­cot, s még most is Dani járta legjobban a tikkadt, fáradt leánynyal, ki apródonként egészen keblére álért... Danié percben azt vette észre, hogy karjai közül kisiklik valami, hogy egyedül táncol... A szegény leány oda rogyott lábaihoz.. . Szemeit homályos fátyol boritá, nem lélekzett többé, ajkai kékek voltak... erei duzzadtak, tagjait a görcs összevoná egy perc alatt... Ajkai fölnyitottak és szép fehér fogai között e pillanatban sűrű piros vér mutatkozott. Fölemelték a földről s f­ elültették a lócára.. . A kétségbeeső anya térdeire rogyva sietett őt menteni... Szivére tette kezét... Az anya egyet sikoltott. A szív nem vert többé... Kati meg vol halva. . . Egyetlen szomorú hang törte be az egész szobát...­­ — Meg van halva !... — Meg van halva ? ... kiáltott kétségbeeső sikoltással a vad táncos, ki még szilaj őrültséggel most is járta. Azután oda rohant, szétszórt mindenkit a leány mellől, oda ro­gyott le lábaihoz ... átkulcsolta térdeit, ölébe hajta fejét, és szivet ráz fájdalommal kiáltott föl.

Next