Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-11-19 / 138. szám
KAZINCZY-ÜNNEP NAGYVÁRADON. (1859 November 13-án.) Pesten az ország szivében, 1859 okt. 27-én gyújtották meg a nemzet jobbjai, — méltánylat, elismerés, kegyelet és hálanyilatkozatok közepett — az emlékezés fáklyáját, és ez az egész országra világolt. A férfi, ki az irodalom terén pharosi lámpaként tekinté a Kazinczy nevet, megragadá az alkalmat, hogy szint és hangot kölcsönözzön az érzelemnek, hogy formát adhasson a szent emlékezésnek és hálának; az aggkorú, ki Kazinczyt személyesen ismerheté, keblének régi vágyait látta valósitva ez ünnepély által, s megnyugodott a gondolatban, hogy e haza igazi magyarok hazája, kiknek szent a nemzetiségük; — az ifjú pedig, ki még csak hallhatott Kazinczyról, de azt irodalmi hatáskörében egészen nem ismerheté, most megtudta: ki volt Kazinczy, és mi volt nekünk Kazinczy ? Különböző időben, és sokféleképen tartatott meg a Kazinczy-Ünnepély a hazában, — de az ünnepély mindenütt a nemzeti ünnepély volt. Mindenütt ugyanazon tiszta szent forrásból fakadtak az érzelmek, s a két haza egyszerre nyitá ölelésre karjait, hogy együtt örülhessen. Nagy napok török jelkövei nemzetünk életrevalóságának. Öröm és fájdalom között múlt el október 27-ke Nagyváradon. Örültünk annak, mit Pestről hallottunk, fájt kebelünk a Nagyváradon történtek és nem történtek látására. — A kasinó teremei nem ragyogtak ünnepies fényben, a „Sas vendéglő“ ünnepekre használni szokott s alkalmas nagyteremében „Casanova majmai“ debütkoztak. Szűkebb baráti körbe, a csendesebb családélet istenei közé menekültünk, hogy szentségtörést ne kövessünk el azon nagyszerű ünnepély ellen, mely a haza szivében tartatott,s a nemzet lelkében fogamzott. — Fájdalmunkat későbben mérséklő azon tudomásvétel, hogy a kasino, termeit szűknek véleményezte ily nagy ünnepélyre, s hogy a Casanova azon esti előadásán valódi magyar ember nem is mutatkozott. Minthogy igaz érzelmeink folytonosan ostromoltak a mulasztásokért : kimondhatlanul jól esett olvashatnunk, hogy a Kazinczyünnepély Nagyváradon, a „fekete sas“ nagy teremében november 13-án fog megtartatni. S kik rendezték a Kazinczy alapítvány javára ez ünnepélyt? Nagyvárad lelkes ifjúsága, a legönzéstelenebb legromlatlanabb keblű nemzetrész — értékes zálogai a jövőnek, s maradandó biztosíték arra, hogy a nagy eszme tisztán fog megőriztetni a jövő számára, hogy ki nem cserélhető, vagy meg nem hamisitható ereklyeként fog átmenni nemzedékről nemzedékre ; s hogy e nemzet, nyelvén fog beszélni, mig csak egy tagja lesz. — Bárkitől eredt volna ez eszme, viszhangja leendett Nagyvárad magyar lakosai közérzelmeinek, de az ifjúság ez érzelem-nyilatkozványában maga a nemzet nyilatkozott. Az ünnepély-terem tömve volt anyira, hogy egy borsószem se eshetett volna le a magasból úgy, hogy embert ne talált volna. Magyar öltönyben igen sokan jelentek meg. Az előadásokat levett föveggel hallgattuk. Minden osztály, állás, rangfokozat, tekintély képviselve volt ; a méltóságos magaviselet, csend, figyelem tanúsította, hogy e részvét nem formaságból, hanem benső meggyőződésből eredeti. Az ünnepély a „Rákóczy indulóval“ nyittatott meg, mit ismételni kellett. Ezután következtek a szavalmányok : 1127 TÁRCA. „Vezérhang“ — Lévay Józseftől, elolvasta B. S. „Kazinczy emléke,“ Kovács Gyulától, elolvasta B. K. „Álmodtam szépet“ Petőfi Sándortól, szavalta R. M. „Emlékezés Magyarhonra“ — Dózsa Dánieltől, szavalta R. M. A szavalatok után Kisfaludy Károly Szeget-szeggel 1 fölv. vigjátéka adatott. Végül ismét szavaltak: „Az utósó alamizsnát“ Petőfi Sándortól R. M. „A bűnös utósó éjszakáját“ Nyilas Samutól R. M. a „Költői ábrándot“ Petőfi Sándortól R. M. Az ünnepélyt befejezte Vörösmarty „Szózata“ — karban énekelve több műkedvelő által. A szózat kitörő lelkesedésre ragadta a közönséget és anyira, hogy együtt énekeltek műkedvelők és közönség. Az alapítvány részére felküldendő tiszta jövedelem mintegy 220 új forintot tesz. Az ünnepélyt több helyi lakomák követték, hol mindenütt Kazinczyra mondattak az első toaszok, de hol éltették mindazon hazafiakat, kik nem feledték , hogy magyarok, és igy nem feledhették azt sem: a haza minden előtt! Lauka Gusztáv: AZ ÖRDÖG BARÁTJA. (Történeti kép.) A XV. század közepén Louvain városa Hollandban, híres volt egyeteméről. Gazdag polgárok, kereskedők odaküldék fiaikat, sőt nagyurak gyermekei is sokan voltak, kik pusztán fényűzésből léptek a virágzó intézetbe, sok pénzt elszórva, és keveset tanulva. Ott tanult az „ördög barátja“ is. Neve: Florent Adrián, fia egy utrechti posztókészítőnek, aki valóban „szegény ördög“ volt. Ez a fiatal tanuló valódi csodagyermek volt. Nagy szellemmel bírt mindent gyorsan és könnyen megtanulni, s társait a versenyben úgy hátrahagyta, mint egy röppenő fecske a seregélyeket. Persze haragudtak érte. A 18—20 éves tanulók egy nap az egyetem folyosóján beszélgettek. — Tudjátok mit, — kezdő egyik — Adrián a rosz szellemekkel társalkodik , s a gonosz daemonok zsoldjában áll. Ő az ördög barátja. Az segíti oly hatalmasan. — Meghiszem — válaszold egy úrfi — hogy is lehetne másképen, hogy e hitvány posztós, ki kopott zubbony és kurta nadrágban jár, s a csárdában egy ezüsthuszast se bír elkölteni, mindnyájunkat felülmúl. Minket jó nevelők oktattak, ámde őt az ördög segíti. •— ügy van — folytatá a harmadik baboinál, — e mellett Adrián minden alkonyatkor, mikor mi pihenni vagy játszani szoktunk, eltávozik egyedül a városba, és sokszor éjféltájon jő haza, halvány vértelen arccal, s lázban égő szemekkel. Sokszor kérdeztük : hová megy ? Soha se mondta meg, hanem mindig elpirult. Bizonyos, hogy az ördöggel találkozik. — Engem is leszidott a minap — mondta tovább egy negyedik — midőn vándorlásáról kérdezősködtem. Azt mondta: silányság azon magánügyekbe avatkozni, melyeket titokban akarunk tartani. — Kétségkívül ő az ördögökkel találkozik. Azon kor sokkal babonásabb volt, semhogy az efféléket rögtön el ne hitték volna. A tanulók irigykedtek az „ördöngös fiúra“, ki oly sebesen halad a tudomány égig érő Jákóblajtorjáján, s másfelől boszanta őket a kielégíthetlen kíváncsiság: hogy hová mehet minden alkonyatkor egy nagy könyvvel, és honnan jő haza minden éjfélkor vértelen arccal, s lázban égő szemekkel. — Lessük meg! — kiáltá egyszer egy boszankodó diák. •— Jól mondod, lessük meg. Tizenkét tanuló vállalkozott, kik a várost minden irányban átkutaták. Nézdegéltek, kérdezősködtek, de bár elmúlt két egész óra, az ördög barátjának nyomára nem igen jöhettek. — Már csak a szent Péter-templom környéke van hátra, mondá az egyik diák. — Ah csak nem hiszed — viszont a másik — hogy az ördög barátja ily szent helyet keressen ki, bűvészkedése folytatására. — Mindegy ! Nézzük meg ! Körüljárták a templomot, s nevetve beszéltek, midőn az egyik így szólt! — Barátim, ha nem csalódom, csakugyan megtaláltuk. Ott ül a templomajtóban, s a lámpafény mellett olvas. Lábújjhegyen közeledtek a lépcsőkön. — — Ugyan miféle boszorkánykönyvet olvashat. A közelgő léptekre Adriani fölemelő fejét, s látta, hogy utána leskelődnek. Haraggal állott föl, de csakhamar méltóságos nyugalommal lépett megszégyenült társai elé. — Nem sajnáltátok a fáradtságot uraim, hogy foglalkozásomat kilessétek. Ha akarjátok, elmondhatom a nagy titkot és annak okát. Legalább elszégyenlitek magatokat. Tudjátok, hogy apám oly szegény, miként tönkre juttatnám , ha tőle elfogadnám a tanulási költségeket ; dolgozással és másolással kellett tehát a szükséges összeget megszereznem. Mivel azonban tanulmányaimtól nem örömest vonom el az időt, hogy az alatt pénzt szerezzek, esténkint — hogy valamit meggazdálkodjam — e templomkapuba jövök, hálát adva a jó tanácsnak , mely e helyre egy világos lámpát függesztetett. Itt tanulok minden este, s azt hiszem, hogy fáradozásomnak első gyümölcseit nem sokára bemutathatom. — De kedves Adrián, a hideg! — jegyzé meg egy elérzékenyült tanuló. Az ember majd megmered, oly hideg van. Adrián az ifjú felé nyújtá kezét, mely egészen forró volt, s aztán mosolyogva mondá: — Barátim, a tudomány szomja égető láz, mely ha nem csillapíttatik, elemészti az embert. Kit e tűz éget, az aligha érzi az éjszakai jég hidegét. Ha nem hagyjatok magamra, egyedül óhajtok lenni. Lángoló arccal, s földreszegzett szemekkel nyújták a megszégyenült tanulók kezeiket Adrián felé, és lassan eltávoztak. Florent Adrián élete később mély nyomot hagyott a történetben. A szegény halvány ifjú, ki a templomkapu lámpája mellett tanulva ült, később aligazgatója lön azon egyetemnek, melynek legszegényebb tanulója volt. Majd V. Károly császár tanítója, s kiválasztott titkos tanácsosa; azután Spanyolország elnökminisztere, és végre római pápa VI. Adrián neve alatt. Budapesti hirharang. t A három philharmoniai hangverseny elseje nov. 27-kén lesz. E hangversenyekben ezúttal sok szépet és újat fogunk hallani: Beethoven Ardorsymphoniáját, nyitányokat Webertől és Wagner Rifellárdtól; dalokat Meyerbeer új „Ploermell búcsújából“; a „Rákóczy-induló“ átiratát