Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-11-19 / 138. szám

K­AZINCZY-ÜNNEP NAGYVÁRADON. (1859 November 13-án.) Pesten az ország szivében, 1859 okt. 27-én gyújtották meg a nemzet jobbjai, — méltány­­lat, elismerés, kegyelet és hálanyilatkozatok közepett — az emlékezés fáklyáját, és ez az egész országra világolt. A férfi, ki az irodalom terén pharosi lám­paként tekinté a Kazinczy nevet, megragadá az alkalmat, hogy szint és hangot kölcsönöz­zön az érzelemnek, hogy formát adhasson a szent emlékezésnek és hálának; az aggkorú, ki Kazinczyt személyesen ismerheté, keblének régi vágyait látta valósitva ez ünnepély által, s megnyugodott a gondolatban, hogy e haza igazi magyarok hazája, kiknek szent a nem­zetiségük; — az ifjú pedig, ki még csak hall­hatott Kazinczyról, de azt irodalmi hatásköré­ben egészen nem ismerheté, most megtudta: ki volt Kazinczy, és mi volt nekünk Kazinczy ? Különböző időben, és sokféleképen tarta­tott meg a Kazinczy-Ünnepély a hazában, — de az ünnepély mindenütt a nemzeti ünnepély volt. Mindenütt ugyanazon tiszta szent forrásból fa­kadtak az érzelmek, s a két haza egyszerre nyitá ölelésre karjait, hogy együtt örülhessen. Nagy napok t­örök jelkövei nemzetünk életrevalóságának. Öröm és fájdalom között múlt el október 27-ke Nagyváradon. Örültünk annak, mit Pest­ről hallottunk, fájt kebelünk a Nagyváradon történtek és nem történtek látására. — A ka­­sinó teremei nem ragyogtak ünnepies fényben, a „Sas vendéglő“ ünnepekre használni szokott s alkalmas nagyteremében „Casanova majmai“ debütk­oztak. Szű­kebb baráti körbe, a csende­sebb családélet istenei közé menekültünk, hogy szentségtörést ne kövessünk el azon nagyszerű ünnepély ellen, mely a haza szivében tartatott,s a nemzet lelkében fogamzott. — Fájdalmunkat későbben mérséklő azon tudomásvétel, hogy a kasino, termeit szűknek véleményezte ily nagy ünnepélyre, s hogy a Casanova azon esti elő­adásán valódi magyar ember nem is mutat­kozott. Minthogy igaz érzelmeink folytonosan ostromoltak a mulasztásokért : kimondhatla­­nul jól esett olvashatnunk, hogy a Kazinczy­­ünnepély Nagyváradon, a „fekete sas“ nagy teremében november 13-án fog megtartatni. S kik rendezték a Kazinczy alapítvány javára ez ünnepélyt? Nagyvárad lelkes ifjúsága, a legönzéstelenebb legromlatlanabb keblű nemzetrész — értékes zálogai a jövőnek, s maradandó biztosíték arra, hogy a nagy eszme tisztán fog megőriztetni a jövő számára, hogy ki nem cserélhető, vagy meg nem hamisitható ereklyeként fog átmenni nemzedékről nemze­dékre ; s hogy e nemzet, nyelvén fog beszélni, mig csak egy tagja lesz. — Bárkitől eredt volna ez eszme, viszhangja leendett Nagyvá­rad magyar lakosai közérzelmeinek, de az ifjúság ez érzelem-nyilatkozványában maga a nemzet nyilatkozott. Az ünnepély-terem tömve volt anyira, hogy egy borsószem se eshetett volna le a ma­gasból úgy, hogy embert ne talált volna. Ma­gyar öltönyben igen sokan jelentek meg. Az előadásokat levett föveggel hallgattuk. Minden osztály, állás, rangfokozat, tekin­tély képviselve volt ; a méltóságos magavi­selet, csend, figyelem tanúsította, hogy e rész­vét nem formaságból, hanem benső meggyő­ződésből eredeti. Az ünnepély a „Rákóczy indulóval“ nyit­tatott meg, mit ismételni kellett. Ezután következtek a szavalmányok : 1127 TÁRCA. „Vezérhang“ — Lévay Józseftől, elol­vasta B. S. „Kazinczy emléke,“ Kovács Gyulától, elolvasta B. K. „Álmodtam szépet“ Petőfi Sándortól, szavalta R. M. „Em­lékezés Magyarhonra“ — Dózsa Dániel­től, szavalta R. M. A szavalatok után Ki­s­falu­dy Károly Szeget-szeggel 1 fölv. vigjátéka adatott. Végül ismét szavaltak: „Az utósó alamizsnát“ Petőfi Sándor­tól R. M. „A bűnös utósó éjszakáját“ Nyilas Samutól R. M. a „Költői ábrándot“ Pe­tőfi Sándortól R. M. Az ünnepélyt befejezte Vörösmarty „Szózata“ — karban énekelve több műked­velő által. A szózat kitörő lelkesedésre ragadta a közönséget és anyira, hogy együtt énekeltek műkedvelők és közönség. Az alapítvány részére felküldendő tiszta jövedelem mintegy 220 új forintot tesz. Az ünnepélyt több helyi lakomák követ­ték, hol mindenütt Kazinczyra mondattak az első toaszok, de hol éltették mindazon hazafia­kat, kik nem feledték , hogy magyarok, é­s igy nem feledhették azt sem: a haza min­den előtt! Lauka Gusztáv: AZ ÖRDÖG BARÁTJA. (Történeti kép.) A XV. század közepén Louvain városa Hollandban, híres volt egyeteméről. Gazdag polgárok, kereskedők odaküldék fiaikat, sőt nagyurak gyermekei is sokan voltak, kik pusz­tán fényűzésből léptek a virágzó­ intézetbe, sok pénzt elszórva, és keveset tanulva. Ott tanult az „ördög barátja“ is. Neve: Florent Adrián, fia egy ut­­rechti posztókészítőnek, a­ki valóban „szegény ördög“ volt. Ez a fiatal tanuló valódi csoda­gyermek volt. Nagy szellemmel bírt­ mindent gyorsan és könnyen megtanulni, s társait a versenyben úgy hátrahagyta, mint egy röppenő fecske a seregélyeket. Persze haragudtak érte. A 18—20 éves tanulók egy nap az egye­tem folyosóján beszélgettek. — Tudjátok mit, — kezdő egyik — Ad­rián a rosz szellemekkel társalkodik , s a go­nosz daemonok zsoldjában áll. Ő az ördög ba­rátja. Az segíti oly hatalmasan. — Meghiszem — válaszold egy úrfi — hogy is lehetne másképen, hogy e hitvány posztós, ki kopott zubbony és kurta nadrágban jár, s a csárdában egy ezüsthuszast se bír elkölteni, mindnyájunkat felülmúl. Minket jó nevelők oktattak, ámde őt az ördög segíti. •— ügy van — folytatá a harmadik babo­­i­nál, — e mellett Adrián minden alkonyatkor, mikor mi pihenni vagy játszani szoktunk, el­távozik egyedül a városba, és sokszor éjfél­tájon jő haza, halvány vértelen arccal, s láz­ban égő szemekkel. Sokszor kérdeztük : hová megy ? Soha se mondta meg, hanem mindig elpirult. Bizonyos, hogy az ördöggel találkozik. — Engem is leszidott a minap — mondta tovább egy negyedik — midőn vándorlásáról kérdezősködtem. Azt mondta: silányság azon magán­ügyekbe avatkozni, melyeket titokban akarunk tartani. — Kétségkívül ő az ördögökkel talál­kozik. Azon kor sokkal babonásabb volt, sem­hogy az efféléket rögtön el ne hitték volna. A tanulók irigykedtek az „ördöngös fiúra“, ki oly sebesen halad a tudomány égig érő Jákób­­lajtorjáján, s másfelől boszanta őket a kielé­gíthetlen kíváncsiság: hogy hová mehet min­den alkonyatkor egy nagy könyvvel, és hon­nan jő haza minden éjfélkor vértelen arccal, s lázban égő szemekkel. — Lessük meg! — kiáltá egyszer egy boszankodó diák. •— Jól mondod, lessük meg. Tizenkét tanuló vállalkozott, kik a várost minden irányban átkutaták. Nézdegéltek, kér­dezősködtek, de bár elmúlt két egész óra, az ördög barátjának nyomára nem igen jöhettek. — Már csak a szent Péter-templom kör­nyéke van hátra, mondá az egyik diák. — Ah csak nem hiszed — viszont­ a má­sik — hogy az ördög barátja ily szent helyet keressen ki, bűvészkedése folytatására. — Mindegy ! Nézzük meg ! Körüljárták a templomot, s nevetve be­széltek, midőn az egyik így szólt! — Barátim, ha nem csalódom, csakugyan megtaláltuk. Ott ül a templomajtóban, s a lám­pafény mellett olvas. Lábújjhegyen közeledtek a lépcsőkön. — — Ugyan miféle boszorkány­könyvet ol­vashat. A közelgő léptekre Adriani fölemelő fejét, s látta, hogy utána leskelődnek. Haraggal állott föl, de csakhamar méltó­ságos nyugalommal lépett megszégyenült tár­sai elé. — Nem sajnáltátok a fáradtságot uraim, hogy foglalkozásomat kilessétek. Ha akarjá­tok, elmondhatom a nagy titkot és annak okát. Legalább elszégyenlitek magatokat. Tudjátok, hogy apám oly szegény, miként tönkre juttat­nám , ha tőle elfogadnám a tanulási költsége­ket ; dolgozással és másolással kellett tehát a szükséges összeget megszereznem. Mivel azon­ban tanulmányaimtól nem örömest vonom el az időt, hogy az alatt pénzt szerezzek, estén­­kint — hogy valamit meggazdálkodjam — e templomkapuba jövök, hálát adva a jó tanács­nak , mely e helyre egy világos lámpát füg­­gesztetett. Itt tanulok minden este, s azt hi­szem, hogy fáradozásomnak első gyümölcseit nem sokára bemutathatom. — De kedves Adrián, a hideg! — jegyzé meg egy elérzékenyült tanuló. Az ember majd megmered, oly hideg van. Adrián az ifjú felé nyújtá kezét, mely egészen forró volt, s aztán mosolyogva mondá: — Barátim, a tudomány szomja égető láz, mely ha nem csillapíttatik, elemészti az embert. Kit e tűz éget, az aligha érzi az éjszakai jég hidegét. Ha nem hagyjatok magamra, egyedül óhajtok lenni. Lángoló arccal, s földreszegzett szemek­kel nyújták a megszégyenült tanulók kezeiket Adrián felé, és lassan eltávoztak. Florent Adrián élete később mély nyomot hagyott a történetben. A szegény halvány ifjú, ki a templomkapu lámpája mellett tanulva ült, később aligazgatója lön azon egyetemnek, melynek legszegényebb tanulója volt. Majd V. Károly császár tanítója, s kiválasztott titkos tanácsosa; azután Spanyolország elnökminisz­tere, és végre római pápa VI. Adrián neve alatt. Budapesti hirharang. t A három philharmoniai hang­verseny elseje nov. 27-kén lesz. E hang­versenyekben ezúttal sok szépet és újat fogunk hallani: Beethoven Ardorsymphoniáját, nyitányokat Webe­rtől és Wagner R­i­fe­ll­á­r­dtól; dalokat Meyerbeer új „Ploermell búcsújából“; a „Rákóczy-induló“ átiratát

Next