Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-08-04 / 92. szám
Budapest 10-dik évi folyam. 92. Csütörtök, augustus 4-én, 1859. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb faliven , másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy műlap, és számos mümel-éke 11 e 1. Szerkesztőségi szállás: szerb utca, 5. sz. 1. em. az egyetem mögött. Minden kézirat, előfizetési , és hirdetési díj ide utasítandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre . . . . 17 új írt Félévre........................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések : Gyorsan közöltétnek : egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. Teljes számú példányokkal a lap homlokán olvasható föltételek alatt folyvást szolgálhatunk. A jelen félévi és évnegyedes előfizetők a tudva lévő mellékleten kívül a Hazincy-műlapot, s az „Egy királyné“ pályanyertes drámát is megkapják. Ha ezt mondaná az isten: „Nem lesz sugár, nem lesz harmat,“ Ha azt mondaná az isten, Akkor a virág értené , Hogy én benned mit vesztettem ! „Nem lesz erdő, nem lesz liget“ Ha ezt mondaná az isten , Akkor a madár értené, Hogy én benned mit vesztettem ! „Nem lesz menny, sem jövő élet“ Ha ezt mondaná az isten: — Akkor a világ értené, Hogy én benned mit vesztettem. Atala. A V É E D I J. Eredeti beszély. Udvardy Vincétől. I. Magas bércek között, keskeny szédületes hegyi utakon , mély örvények mellett, dúlt arcvonású férfiú halad, tántorgó léptekkel. Fedetlen fején kuszában állnak fekete fürtjei, tövébe gyilok , pisztolyok vannak tűzve, törökös be bugyogóját tövisek szakgaták össze. Halad, halad mint az űzött vad föltarthatlanúl, — olykor megmegáll, s mintha iszonyú eszmékkel küzdene, fájdalomdúlt arcát tenyereivel födi el; — majd a meredek sziklapárkányra lép, —• kihajol messzire mint a holdkóros, minden pillanatban féltenéd, hogy egyensúlyt veszt, — lebukik... csak egy kinos, fájdalmas jajt hallanál; s a tompa zuhanása mint egyik szikláról a másikra esik, mindig lassabban, mindig elhalóbban ... aztán semmit, semmit... De valami felsőbb erő látszik tartani, éles szemei letekintenek az alatta sötétlő völgybe, aztán visszariad, hátratántorodik s megy ismét tovább, előbbre. Lenn a mély völgyben még sötét éjszaka van, de az ő homlokát már a kelő nap arany sugarai világítják meg, s amint a nap emelkedik, s jobban megvilágítja a bércek ormait, mindig belebb, belebb megy a zúgó fenyvek közé, csak néha tűnik elő a sziklapárkányon, amint kilép, kihajol, letekint, pár percig ott függ a légben, aztán ismét visszaijed, s berohan az erdő mélyébe, s fut szalad mindig gyorsabban, mindig sebesebben. A nap magasra emelkedett, s a bujdosót nem birták fáradt tagjai ; egy sötét fenyves szélén leült pihenni, hogy aztán visszanyert erővel mehessen tovább, — ez a bujdosó sorsa. Előtte kopár bércek emelkedtek, — a völgyekből házikók fehéredtek feléje, kéményeiken könnyű kék füstöt bocsátva, — elmerülve tekintett le a kis lakokra, melyek előtt, — jól látható — magas, termetes barna arcú férfiak fegyvereket tisztogattak, öszvéreket nyergettek. „Ezek csatára-harcra készülnek“ gondolta magában, — keze önkénytelen nyúlt a pisztolyok felé, s arca aztán még szomorúbb, még sötétebb lett. Ott ült a fenyőhez támaszkodva sokáig, végre megelégelte a pihenést, —■ fölemelkedés s óvatosan körültekintve haladott tovább. — Alig tett tiz lépést előre, — egy puska durranását hallá a bércek által viszhangoztatni, s fülét kilőtt golyó éles süvöltése csapta meg. Szoborrá merevedve állt meg, övéből a gyilkot ránta elő, arcán a fájdalom szilaj dühnek adott helyet, szemében vad tűz lobogott, s csaknem egy fővel magasabbnak látszatva, merész önérzettel tekintett körül, keresve ellenfelét. A bokrok szétváltak, s egy erőteljes, daliás ifjú állt az üldözött előtt, az övéhez hasonló öltözetben, míg oldalán kard függött, s kezében a kilőtt fegyvert tartá. Az üldözött ádáz tekintettel rohant előre, de midőn ellenfelének arcvonásait fölismeré, szemei elborultak, a gyilkot elveté, s mint villámütött rogyott a földre. — Az ifjú hozzálépett, kezét vállára tévé, s komolyan fölindulás nélkül szólt: „Kelj föl Makár ! ne félj ! Simon fegyvere jól talál ,‘ha találni akar, — a fekete hegyiek ismerik őt!“ Makár félkézre támaszkodva fölemelkedék, s szempilláit fölnyiva kinos hangon hörgé : — Mert nem öltél meg ? mért nem lőtted keresztül szivemet ? nem féltél hogy az a gyilkos, ki barátját megölé, megöli barátjának öcscsét is ? — Mert hisz én bátyád gyilkosa vagyok, — megöltem őt orozva, mint egy zsivány — hahaha ! —• És most lakolnom kell bűnömért ! — futnom kell, hogy megmentsem ezt a nyomorú életet, melynél most egy kutyáé többet ér! — Mert honn voltam , s láttam ajtóm fölött a vérbe mártott kéz helyét, láttam házamban siró anyám s nővérem kínjait! — Simon, Simon! — itt áll előtted bátyád gyilkosa, — Ím , fogd e tőrt, s verd áruló szivébe, ha hiszed hogy áruló, ha hiszed hogy készakarva ölte meg ! — Másodszor volt kezemben életed, szólt Simon ellökve a nyújtott tőrt, s másodszor is visszaadom! Pedig — istenemre mondom, nem irgalmaznék, ha hinném , hogy te képes voltál megölni legjobb barátodat! — A megölt vérébe mártott kéz házad faláról kiáltja rád a fenyegető szót: vérboszú! —a Korhűk esküt tenek, hogy megboszulják rokonuk halálát, — de én — az ő testvére megbocsátok neked ! — Itt jobbom! — Köszönöm, köszönöm, rebegte Makár, hevesen megszorítva a felé nyújtott jobbot, — te nem hiszed, amit rokonaid reám fognak, hogy én megöltem bátyádat, mert Xéniát annak akarák adni szülei. Nem hiszed ? — mond még egyszer , hogy nem hiszed! — Nem. — Köszönet ezért a vigasztaló szóért! — Egymás mellett harcoltunk a törökkel, s egymásról hárították el a ránk mért csapásokat. — Dániel merészen rontott a spáhik közé, körülfogták, — én láttam, hogy veszélyben van, s töltött puskám fölragadva, céloztam ellenfelére. — Dániel e percben ugrott előre, csőm durrant, s a golyók öt terité le! Unokaöcséd Nestor látta a mint lerogyott, s hozzám ugorva, rám pisztolyát szegezve mondván: Legjobb vitézünket ölted meg áruló! — Ne fogyaszd a jók számát! kiáltám én, — a harcoló tömeg közé rohantam, — s ha a leg-