Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-10-20 / 125. szám
Budapest 10-dik évi folyam, 125 Csütörtök, október 20-án. 1659. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap, és számos műmelléklettel. Szerkesztőségi szállás: raerb utca, 5. sz. 1. em. az egyetem mögött. Minden kézirat, előfizetési , és hirdetési díj ide utasítandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre .... 17 új írt Félévre.....................9 B Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések: Gyorsan közöltélnek : egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. ELŐFIZETÉSI FÖLHÍVÁS A „HÖLGYFUTÁR” október—decemberi folyamára. Ismét új évnegyed, ismét itt vagyunk a t. közönség előtt. A „Hölgyfutár“ jövő októberre negyvenedik évnegyedét kezdi meg, s ezután is a legnagyobb szépirodalmi lap marad, adván hetenkint hat tömött félévet, minden másodnapi szétküldéssel. Közlünk a jövő évnegyedben legalább két regényt, 10—15 novellát, s számos költeményt, kitelthetőleg oly íróktól, kiket munkásságukból a közönség már szeretni, becsülni tanult. Tárcánkban, megtartván eddigi rovatainkat, a műcikkeket, budapesti hirharangot, vidéket, külföldöt, vegyest, nemzeti színházat sat, igyekezünk minél tartalmasabbak, minél változatosabbak lenni. Műmellékletek tekintetében sem maradunk hátra, s e tekintetben csak a legközelebbi évnegyedre figyelmeztetjük az olvasókat , midőn egy nagy műlapot, egy drámát, két női munka és divattárt, s egy arcképet adtunk. Ily műmellékleteink jövőre se fognak hiányozni, s különösen a már is megkedvelt női munka és divattárt havonként rendesen folytatni fogjuk. Előfizetési díj október, november, és december helyben úgy, mint vidékre 5 új forint. A gyűjtők minden hat előfizető után egy tiszteletpéldányban részesülnek. A előfizetések ily cím alatt küldendők: a „HÖLGYFUTÁR” szerkesztőségének az egyetem mögött, szerb utca 5. sz. Pesten.“ Pest, sept. 8.1859. A „Hölgyfutár szerkesztősége.“ Vándorolnak... Vándorolnak, mennek A bús őszi felhők, — A ki őket nézem, Búsabb vagyok, mint ők. Repülj sóhajtásom, Repülj a kis kertbe, Hol virágot ápol Minden reggel, este. Homlokát csókold meg A hit szeretőnek, Könnyét töröld le az Értem kesergőnek. Mondd neki szelíden Súgva a fülébe: Hogy az övé vagyok , Övé mindörökre. Ő a gondolatom, Egyetlen reményem , Földi boldogságom, Égi üdvösségem. Oh de arról hallgass , Hogy epedve, vágyva, Szegény szivem csaknem Megreped utána! Gál Ferenc. EGY BUKOTT ZENÉSZ ÉLETE. (Tollrajzok a magyar zenész-életből.) Bartalus Istvántól. (Folytatás.) Így töltöttük az időt, míg a negyedik napra erdők, havasok közé érkeztünk. Minél odább haladtunk, a völgy annál szűkebb lett, az út két szélén fekete sziklák tornyosultak; ha előre néztem nem láttam odább 30—40 lépésnél, óriás hegy zárta el az utat mint egy eget verő kőfal, képtelen voltam kiszámitni, hogy már ott mikép mászunk föl, oda érve pedig, egy oldal nyilasba kanyarodtunk, s az előbbi kép megmegújult. Nagyszerű ott a természet, mint egy regény bonyolított meséje, nem engedi az utast előrelátni. E szűk völgyben a borzadály neme lepett meg, embernek hite sem volt, egész nap három szénégetővel találkoztunk, kiknek kinézése gyanús s pillantásuk kémlő volt. — Töltve az ön... bocsánat! a te fegyvered ? — Töltve ám! itt jó szolgálatokat tehet. Haladtunk. — Este felé, anélkül, hogy mint nagy térségen egy pár órával előre láttuk volna, fejünk fölé egyszerre egy korom fekete köpeny terül, tudja ön , milyent Jupiter szokott magára ölteni. Sötét lesz minden, villámlik, dörög, szakad a zápor, innen és túl orditnak a szelek, farkasok , csak tigrisek és oroszlánok hiányoztak, de képzetemben ezeket is hallottam. — Végre a zivatar szűnni kezdett, de a sötét megmaradt, mert beesteledett, tán örökre, mert a völgy szorulatokon zúgnak a patakok, s kénytelenek vagyunk tanácskozni, ha tovább hajtassunk-e, vagy megálljunk, hogy a viz el ne sodorjon. E közben valami nagyott recscsen, a kocsis csapkod ostorával „hi, ho“, de szekerünk elakad , a lovak horkolnak, mintha farkast érzenének, kapálnak s a hámokat szét akarják szaggatni. — Kocsis szállj le, nézd meg mi baj van ? — kiált Dongódi. — Uram! semmi egyéb, minthogy egy kő van a kerek előtt. — No hát taszítsd félre! — Igen ám ha lehetne, de akkora mint egy cseber, s alól az ördögök húzzák. — Pajtás ! rajta! szálljunk le! — kiált most Dongodi, miközben óvatosan kérese a szekér lépcsőit. — Hó ! hó! hogy a farkas egyen meg gebéje, addig rúgott, hogy a hámszijat elszakasztotta. Alig mondá kocsisunk e kifakadó szavakat, s egy villám cikázik, mely a többitől hátra maradt. Ezen fénynél láttam, hogy óriás sziklák közt egy alagút forma helyen vagyunk. Dongódi pedig meghúzván kabátom, ezt sugá fülembe: — Pajtás! itt nagyobb baj van; a villám fényinél amott egy szikla alatt bizonyos alakot láttam, de nem vehettem ki, hogy váljon medve ? farkas ? vagy ember ? — Egyik sem kívánatos, különösen az utósó nem lehet jó szándékkal. — Várjunk, míg villámlik, nézz csak merőn azon irányban,merre szekerünk rúdja áll. Hah! — most láttam egészen, nem ember az,hanem vadállat, lesbe áll ott, össze van sugorodva. — Én is úgy láttam, de már mit tegyünk ? a lovak nyugtalanok, összetörik a szekeret. — Állj meg csak , leveszem a puskámat, s mihelyt villámlik, oda lövök.