Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-11-22 / 139. szám
Budapest 10-dik évi folyam. 139 Kedd, november 22-én, 1859. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műap, és számos műmelléklettel. Szerkesztőségi szállás : szerb utca, 5. sz. 1. em az egyetem mögött. Minden kézirat, előfizetési- és hirdetési díj ide utasítandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó : TÓTH KÁLMÁN1. Előfizetési díj: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 új írt-Félévre...........................9 „ Évnegyedre ... 5 „ Hirdetések : Gyorsan közöltélnek : egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. Borivó keserve. Múlandóság jaj be keserű vagy ! E palack, egy perc előtt még tele Volt jó borral, s már egy csöpp sincs benne. Múlandóság haj be keserű vagy! Elvitte a halál feleségem, Bámultam, hogy mit kaphatott rajta ? Azóta már tudom, hogy megbánta. Elvitte a halál feleségem. Föltámadás, jaj be édes volnál! — Nem te rólad szólok feleségem . —E kifogyott palack bort értettem . Föltámadás, jaj be édes volnál! Szemere Miklós: AZ ALISPÁN LEÁNYA (Beszély.) Riskó Sándortól. (Folytatás.) Mari minden ellentmondás nélkül hódolt a hölgy kivonatának, s munkához fogtak. — Okosan Etelkám — biztató helybenhagyólag a haragban kipirult nő — legalább kezünk munkáját bármikor is ne érintsék szennyes kezek. Én hasonlag elteszem a lobogót szégyenitő emlékéül a mai napnak. Elvont figyelmek közben csak akkor vevék észre, hogy Szerényi a hátuk mögött áll, midőn megszólalt. Zavarodottan hagyák félbe a munkát e váratlan meglepetés által. Mari mindamellett nem feledé el Etelkét Szerényinek bemutatni. — Én mint idegen — kezdé Szerényi a ház asszonyához fordulva — oly szives fogadtatásban részesültem nagysád házánál, hogy most, midőn eltávozom, meg nem állhatom, hogy nagysádnak utóló istenhozzádot ne mondjak. — Tehát ön távozni szándékozik ? — Miután az ügy el van vesztve, mint előre is sejteni lehetett. Higgje el nagyság, engem nem maga a vesztés sújt, hanem azon szomorú meggyőződés, hogy a fejlettségnek még csak gyermekkorát éljük. — Különben ez nem női szalonba való tárgy. — Én elfeledem e veszteséget a társaséletnek azon bájos emlékei mellett, melyeket nagyságtok köréből magammal viendek. — De, bocsánat! én föltartóztatom nagyságtokat foglalkozásukban. — Oh kérem! vágott szavába Tótiné — erre ráérünk. Mindössze is szép kedves műveinkkel foglalkozunk, én a zászlóval, s barátnőm a szalagokkal. Etelke oly háladatos tekintetet vetett a beszélő nőre, mintha az e szavakkal örök boldogságot nyújtott volna neki. Soha a titoktartás megszegése nagyobb boldogságot nem okozott. — Én pedig azt hittem volna — ellenveté Szerényi meghajtva magát — hogy önök elajándékozták e műveket! S akkor nem az önöké többé. — Kié volna tehát ? — Azé, kinek ajándékozták. — Igen, de az ügy, melynek ajándékozták, többé nem létezik. — Bocsánat, nagyság — egy kis tévedés volt tőlem, igénytelenségemet az ügygyel azonosítani. Tudhatom, hogy azon becses hímzések az én ismeretlen személyemet nem illethetik. — Nincs miért, de nem vallanom Szerényi úr! — rebegő Etelke, többé ellent nem állhatva a szív ingerének, hogy e szalag hímzése az írót illette. Szerényi mély bókkal hajolt meg a szép leány előtt, kinek szelíd arca magasztos érzelmet fejezett ki. — E szerint nagysád kegyes leend, ezen drága emlékkel kárpótolni a megbukott követjelöltet. — Ha az ön előtt némileg becses leend, nagyon örömest, viszontá bájos remegéssel a hölgy is átnyujtá a kezére gombolyított zöld szalagot. Szerényi mély meghajtással fogadta el az emléket. — Hát a pirossal mi történik ? — kérdé finom célzással Tótiné. Etelkét e kérdés zavarba hozá. Különben is fölizgult kedélye elveszté azon nyugodtságot, mely máskor társalgása kellemeit megkétszerezé. Hütelen nem tudott válaszolni. — A pirost megtartja nagyság, úgy él annak emlékéül, hogy párjával, mely a remény színét viseli (e szavakat különös hangnyomattal ejté ki Szerényi) egy embert boldogított, ki majdan az ihlettség perceiben eszménykép gyanánt fogja maga előtt látni önt. Ezen végzetes szavak kábítóan hatottak a leánykára. Valamit akart válaszolni, de e pillanatban Hedesi jelent meg az ajtóban, Szerényit keresve, hogy indulhassanak. Etelke éveket adott volna életéből minden pillanatért, mit még Szerényi társaságában tölthetne; de Hedesi sürgeté a menetelt. — A szavazás , — mondá, — lógott be beend fejezve, s nem akarok bámulója lenni ily nyomorú diadalnak. — Megbocsát nagyság— téve hozzá, Etelkéhez fordulva — hogy így fejezem ki magamat a pártfőnök kisasszonya előtt. Etelke elszomorodott e szavakra. Helyzete valóban kínos volt. Néhány perc múlva a két férfi odahagyá a székvárost. Etelke lázas kebellel vett búcsút barátnéjától, s alig ért haza, midőn a Zugodi-párt, élén kevélykedő fiatal kortes vezéreivel, megkezdé az utcákon diadalmeneteit. Tótiné, egy hasonló kis vidám nő társaságában szemlélte ablakából a győzelemittas csoportot. Midőn a menet az ablakok alatt elhúzódott, a két nőnek beljebb kellett vonulni, hogy kikerüljék azon merész szemhunyoritásokat, melyek némely pörge kalap alól az ablak fele voltak intézve. _Boldog isten! — fölsóhajta Mari — ha azon férfi szellemét, kinek megbuktatásán anyira örvend ezen léha nép, föloszthatnánk köztük, mi más lenne itt a közélet! — Kár volna nekik — hangzott hátuk mögött egy rekedt mély hang, a nyershangué, — még azt a kis lelket is ki kellene rázni belőlük, a mi bennök van. — Az istenért Varjas! — mondá hátranéztében Tótiné — hogy mondhat ilyet? — Dejszen a ki. . . Bocsássanak meg nagyságtok. Az ember haragjában eltéveszti a szót! — Megyek is. Isten áldja meg nagyságtokat. Csókolom kezeiket. — Hova , hova ? — Megyek Concertet rendezni Zugodinak.