Hölgyfutár, 1860. december (11. évfolyam, 146. szám)

1860-12-06 / 146. szám

" V­i­­ l lantos. „Egy szép, de bús éneket mondanék el, Meghallgattok ó engemet?“ — A húrokon végig szalad kezével, És igyen kezdi meg : „Oh istenem, mily boldogok­ valának . ..! Figyeljetek, hallgassatok! Számát nem tudta tenger birtokának , Oh szép idők, aranyalapok! Szép tornyos vára sánccal volt kerítve, Vas kapu volt a falakon, Hiába, még is elrabolta — vitte, Nem bírt vele meg hatalom. Oly szép vala a lány, s az ifjú bátor, Egymásért éltek baltanak! Az egyik itt, — a másik messze távol!“ — Öreg­­ könyeid hullanak. „Hadd hulljanak, oly jól esik zokognom, Nevessetek, kacagjatok! Egy vén öreg őrjöngő vad bolondon Miért is szánakozzatok ?“ A húrokon végigszalad kezével SzefiTC aflF rfKrfty­­t • „Te ölted meg, oh gyilkos, te öléd el Az ártatlan kis gyermeket. Ott voltak vára, kincse, ott azanyja. Azt mért el nem rabolta fiát ? De nem ! — csupán rá éhezett haragja, Csak őt akarta, őt magát. S az ifjú nő ■— a kedves drága gyermek Megtörve végkép oda van , Rimánkodik szegény férj, kér kegyelmet : Nem, nem !— hiába hasztalan. És most, miként szilaj bőszült veszett vad : Rikolt, kiált, fut szerteszét Zilált haját tépvén ordítva jajgat, Átkozza a gyilkos kezét. Fegyvert ragad, s kiáll a várközépre S fájdalmában hörög, üvölt: ■—r- Te szörnyeteg ! ha isten vagy , vagy ördög, Ha el nem­i­ nyelt az ég, a föld: Hát állj elő, ím itt vagyok, velem küzdj ; — Hol vagy, ki vagy — ? ne küzdj velem ! Nem bánom hát csak így puszta ökölre , lm eldobom, — lásd — fegyverem. Ne gyáva hát —­­ és had fegyvere dördül, Az arra süté fegyverét, —­­ az isten ím lenéz az égi korhól... Nem látjátok tekintetét ? „Ne bánts, ne bánts', od irgalomnak S az agg dalnok összeesik , Búgva zokog, fejét lantjára hajtja, Összekulcsolja kezeit. — Forró imát rebeg mély áhítattal, Könyye úgy hull, úgy megszakad , Majd felszökik és átkozó ajakkal Fut, mint a vad ! — — atyja!“ Budapest 11-dik évi folyam. 146 Csütörtök december 6 án, 1860. HÖLGYFUTÁR, Megjelenik hetenkint két leg­nagyobb féliven, másodnapi szét­küldéssel ; évenként két nagy m n­­­a­p,­ és számos mű­ mél­­é­k­­­e 11 e 1. Szerkesztőségi szíj.­Vés :­lövész-utca 10. sz. 1. em , hová minden szerkesztőségi kézirat uta­­sitandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó hl-Közlöny az irodalom, társasélet, mű­vészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő : TÓTH KÁLMÁN. vatalába (ferenciek terén, 7-dik szám, földszint) küldendők. Előfizetési d­fj: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre . . . . 17 uj fit. Félévre ... 9 „ Évnegyedre ... 5 „ Hirdetés k : Gyorsan közöltetnek ; egy hasá­­bozott sorért 5 uj krajcár fize­tendő. Tolnai Lajos. BEVÉGZETT SZÉPSÉG. Beszély , Ábrándy Benőtől. (Folytatás.) . ' _ • •. \ Vagy boszúból tehető, midőn a tolakodó, a női legfinomabb fo­gások egyikével vissza van utasitva. Az ilyen férfiúról azt mondja a világ, hogy nincs jelleme ! ' ' Ekkér hullámzottak bennem a külön érzemények, melyek lel­­kemre borút, majd derűt hozának, a szerint, a mint Adél vétkesnek, vagy büntelennek tűnt föl előttem. Végre is tisztán állt e nő lelkem előtt. t ’il .f­­s‘: „„ S most már azon gondolkodjam, h­­gy meglátogassam-e Adélt, s mikor? , Azt tudtam, éreztem, hogy életem a mai nappal itj forduló­pon­tot ért, de mi módon következhetik be , megkezdjdz,t nem gondol­­hatom el. Hogy meg kell látnom Adélt, beszélnem kell vele — azt szinte életszükségnek látom most, de mi módon, mi cím alatt menjek el há­zukhoz, ez volt a kérdés, mely fölött határoznom kellett. Erre nézve el kell­ hagynom szobámat, melyet minden oly al­kalommal szoktam tenni, midőn valami fontosabb ügyről akarok gon­dolkozni. . Szobámban minden tárgy olyan ismeretes, olyan megszokott előttem, hogy azoknak látása lelkemet nem emeli, s rendesen tétlen­ségbe sülyeszt vissza; odaküen ellenben mindig uj meg uj tárgyak tűnnek föl előttünk, melyek külön, előre nem is vélt eszméket ébreszte­nek föl lelkünkben, melyeket nem ritkán azonosítunk az ott készülődő gondolatcsirákkal, s mielőtt még hinnénk, már kész a keresett terv... Kiindultam.... .­­.. Ezelőtt ha sétálni mentem a szabadba, mindig­­a városhoz közel eső kis erdőnek irányzatú lépteimét, a melyhez lakomtól legrövidebb úton kijuthatni a városból, s most ösztönszerüleg a város azon része felé vittek lábaim, a mely legnépesebb, legfényesebb, de előttem leg­­ismeretlenebb is volt. ^ j*-- . A­mint egyik utcasarkhoz értem, egy szekér nagy robajjal for­­dult be a szögletház mellett , s a vágtató lovak egy-körülbelöl két éves-gyermeket okvetlen elgázolnak, ha hirtelen ,oda nem ugrom, s föl nem kapom a ló elöl. Ugyanazon percben, a,mint én a gyermeket fölkaroltam, női sikoltást hallok-a szögletház*legvégső ablakából. Az anya sikoltásának kellett lenni* mert oly szivmetsző volt!! Oda te­­kintek, s a­ jajveszéksín­­bő­l Adél­ volt­... „Gyermekem!“ kiáltott Adél a már megmentetthez ... Tehát az anya is ő volt!... Siettem a gyermeket megvinni anyjának. Mire a lépcsőhöz ér­tem, Adél már előttem állt. Elvette karomról a gyermeket, szivéhez szorongatta, csókokkal halmozta, könyeivel öntözte, s mikor az ijedt­ség s öröm rohamai lecsillapultak keblében, felém fordult. — Köszönöm — ezerszer, köszönöm önnek uram gyermekem megmentését, ba'ön nincs. e percben én vagyok e földön a legszeren­csétlenebb’anya ! . ..S kinek köszönhetemde... igazságos ég! jól látok-é? Ön nem Darnay?! — Az vagy­ok nagysád ... A nő kezét nyujtá.­i: — Jöjjön,­oh jöjjön be ön hozzánk, hadd ismerje meg fól*'“

Next