Hölgyfutár, 1860. december (11. évfolyam, 146. szám)
1860-12-06 / 146. szám
" Vi l lantos. „Egy szép, de bús éneket mondanék el, Meghallgattok ó engemet?“ — A húrokon végig szalad kezével, És igyen kezdi meg : „Oh istenem, mily boldogok valának . ..! Figyeljetek, hallgassatok! Számát nem tudta tenger birtokának , Oh szép idők, aranyalapok! Szép tornyos vára sánccal volt kerítve, Vas kapu volt a falakon, Hiába, még is elrabolta — vitte, Nem bírt vele meg hatalom. Oly szép vala a lány, s az ifjú bátor, Egymásért éltek baltanak! Az egyik itt, — a másik messze távol!“ — Öreg könyeid hullanak. „Hadd hulljanak, oly jól esik zokognom, Nevessetek, kacagjatok! Egy vén öreg őrjöngő vad bolondon Miért is szánakozzatok ?“ A húrokon végigszalad kezével SzefiTC aflF rfKrftyt • „Te ölted meg, oh gyilkos, te öléd el Az ártatlan kis gyermeket. Ott voltak vára, kincse, ott azanyja. Azt mért el nem rabolta fiát ? De nem ! — csupán rá éhezett haragja, Csak őt akarta, őt magát. S az ifjú nő ■— a kedves drága gyermek Megtörve végkép oda van , Rimánkodik szegény férj, kér kegyelmet : Nem, nem !— hiába hasztalan. És most, miként szilaj bőszült veszett vad : Rikolt, kiált, fut szerteszét Zilált haját tépvén ordítva jajgat, Átkozza a gyilkos kezét. Fegyvert ragad, s kiáll a várközépre S fájdalmában hörög, üvölt: ■—r- Te szörnyeteg ! ha isten vagy , vagy ördög, Ha el nemi nyelt az ég, a föld: Hát állj elő, ím itt vagyok, velem küzdj ; — Hol vagy, ki vagy — ? ne küzdj velem ! Nem bánom hát csak így puszta ökölre , lm eldobom, — lásd — fegyverem. Ne gyáva hát — és had fegyvere dördül, Az arra süté fegyverét, — az isten ím lenéz az égi korhól... Nem látjátok tekintetét ? „Ne bánts, ne bánts', od irgalomnak S az agg dalnok összeesik , Búgva zokog, fejét lantjára hajtja, Összekulcsolja kezeit. — Forró imát rebeg mély áhítattal, Könyye úgy hull, úgy megszakad , Majd felszökik és átkozó ajakkal Fut, mint a vad ! — — atyja!“ Budapest 11-dik évi folyam. 146 Csütörtök december 6 án, 1860. HÖLGYFUTÁR, Megjelenik hetenkint két legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy m nap, és számos mű méléke 11 e 1. Szerkesztőségi szíj.Vés :lövész-utca 10. sz. 1. em , hová minden szerkesztőségi kézirat utasitandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó hl-Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő : TÓTH KÁLMÁN. vatalába (ferenciek terén, 7-dik szám, földszint) küldendők. Előfizetési dfj: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre . . . . 17 uj fit. Félévre ... 9 „ Évnegyedre ... 5 „ Hirdetés k : Gyorsan közöltetnek ; egy hasábozott sorért 5 uj krajcár fizetendő. Tolnai Lajos. BEVÉGZETT SZÉPSÉG. Beszély , Ábrándy Benőtől. (Folytatás.) . ' _ • •. \ Vagy boszúból tehető, midőn a tolakodó, a női legfinomabb fogások egyikével vissza van utasitva. Az ilyen férfiúról azt mondja a világ, hogy nincs jelleme ! ' ' Ekkér hullámzottak bennem a külön érzemények, melyek lelkemre borút, majd derűt hozának, a szerint, a mint Adél vétkesnek, vagy büntelennek tűnt föl előttem. Végre is tisztán állt e nő lelkem előtt. t ’il .fs‘: „„ S most már azon gondolkodjam, hgy meglátogassam-e Adélt, s mikor? , Azt tudtam, éreztem, hogy életem a mai nappal itj fordulópontot ért, de mi módon következhetik be , megkezdjdz,t nem gondolhatom el. Hogy meg kell látnom Adélt, beszélnem kell vele — azt szinte életszükségnek látom most, de mi módon, mi cím alatt menjek el házukhoz, ez volt a kérdés, mely fölött határoznom kellett. Erre nézve el kell hagynom szobámat, melyet minden oly alkalommal szoktam tenni, midőn valami fontosabb ügyről akarok gondolkozni. . Szobámban minden tárgy olyan ismeretes, olyan megszokott előttem, hogy azoknak látása lelkemet nem emeli, s rendesen tétlenségbe sülyeszt vissza; odaküen ellenben mindig uj meg uj tárgyak tűnnek föl előttünk, melyek külön, előre nem is vélt eszméket ébresztenek föl lelkünkben, melyeket nem ritkán azonosítunk az ott készülődő gondolatcsirákkal, s mielőtt még hinnénk, már kész a keresett terv... Kiindultam.... ... Ezelőtt ha sétálni mentem a szabadba, mindiga városhoz közel eső kis erdőnek irányzatú lépteimét, a melyhez lakomtól legrövidebb úton kijuthatni a városból, s most ösztönszerüleg a város azon része felé vittek lábaim, a mely legnépesebb, legfényesebb, de előttem legismeretlenebb is volt. ^ j*-- . Amint egyik utcasarkhoz értem, egy szekér nagy robajjal fordult be a szögletház mellett , s a vágtató lovak egy-körülbelöl két éves-gyermeket okvetlen elgázolnak, ha hirtelen ,oda nem ugrom, s föl nem kapom a ló elöl. Ugyanazon percben, a,mint én a gyermeket fölkaroltam, női sikoltást hallok-a szögletház*legvégső ablakából. Az anya sikoltásának kellett lenni* mert oly szivmetsző volt!! Oda tekintek, s a jajveszéksínből Adél volt... „Gyermekem!“ kiáltott Adél a már megmentetthez ... Tehát az anya is ő volt!... Siettem a gyermeket megvinni anyjának. Mire a lépcsőhöz értem, Adél már előttem állt. Elvette karomról a gyermeket, szivéhez szorongatta, csókokkal halmozta, könyeivel öntözte, s mikor az ijedtség s öröm rohamai lecsillapultak keblében, felém fordult. — Köszönöm — ezerszer, köszönöm önnek uram gyermekem megmentését, ba'ön nincs. e percben én vagyok e földön a legszerencsétlenebb’anya ! . ..S kinek köszönhetemde... igazságos ég! jól látok-é? Ön nem Darnay?! — Az vagyok nagysád ... A nő kezét nyujtá.i: — Jöjjön,oh jöjjön be ön hozzánk, hadd ismerje meg fól*'“