Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-01-26 / 12. szám

90 — Ez nem ő, bár a fürű fátyol miatt egyetlen arczvonását sem láthatom ; termete magasabb, erőteljesebb, egész magatartása délczegebb, mondhatnám férfiasabb, mint szegény Annáé volt, ez egészen idegen, sőt fogadni merek, hogy nem is erdélyi hölgy. — Honnan tudod? kérdezé Kornizs, ki igen bizalmas lábon állva a hadnagy úrral csak per testu szólongatá. — Öltözetéről láthatod, az erdélyi viselet sok tekintetben elüt ettől; de már épen itt vannak, no mindjárt megtudjuk, hogy mi járatban lehetnek, de ha ő felségével akarnak szólani, arra ugyan a mostaninál alkalmasb időt is választhattak volna. E pillanatban lépett be a hölgy az előcsarnokba, kisértetve az ifjú által. \ f ' — Szabad-e kérnem kegyelmedet, szóla Csukát Péterhez, kit a tiszti egyenruhájáról a másiknál elébbvalónak ismert, — hogy ő Felségéhez bejelentsenek, kihallgattatásomért esedezvén. — Arra asszonyom, válaszolá Csukát Péter, nem tudom hogy lesz-e épen ma ő felségének ideje. Békésy Gáspár uram már jó két óra óta beszéli tele a fejét országos ügyekkel, s épen most mentek be hozzá Blandrára és Csáky Mihály uraimék is, ha ezek ott összejönnek, csak alkony szokta őket egymástól elválasztani. — De nekem fontos és sürgős beszédem lenne ő felségével, — mondá a hölgy inkább parancsoló, mint kérő hangon. Hm., szóla Csukát magában, a ki ide jő, mindenkinek sürgős és fontos beszéde szokott lenni, de azért nem mindenki nyerhet kihallgattatást; hanem hiszen Isten neki! hölgynek kérését nem szabad visszautasítani; aztán szokott udvariasságával fordulván a hölgyhöz, kérdezé : — Szabad nevét kérnem, hogy bejelenthessem ? — Bebek Judith, Szádvári Bebek György leánya Magyarhonból, felesé ez méltóságteljesen. Csukát Péter magát meghajtva távozott el. Alig öt percnyi időköz után azonban ismét visszatért, s föltárva a kihallgató terem ajtaját, inte a hölgynek, hogy lépjen be. Judith félreveté arcáról sírrai fekete fátyolát, s Csukát Péterre két tüzes szemlövellé égető sugarait, melynél ragyogóbbat alig látott valaha életében. — A kőbe is ! — gondolá magában Csukát Péter, ez meglehetős ajánlólevéllel jött, hogy kérelme vissza ne utasitassék. Az ifjú király, s a jelenlevő tanácsurak Békésy, Csáky és Blandrara uraimék, teljes tisztelettel üdvözlék a terembe belépett hölgyet. Mintegy félóráig időzött Judith a felség körében, s hogy előterjesztett kérelmei nem eredmény nélküliek valának, kitűnt Blandrarának hozzá intézett végszavaiból: — Nyugtassa meg kegyed magát szép kisasszony, szóla nyájasan s jó indulatú szivélyességgel, várjon és remélje a legjobbat, ő felsége bizonyosan beváltandja adott szavát, s kegyetek nem sokára viszont ölelhetni fogják szeretett atyjokat. — Köszönöm fölséges uram, — szóla a hölgy meghajtva magát, — anyám s testvéreim nevében is; mi mindnyájan örök hálára leendőnk fölséged iránt lekötelezve. — Mi csak királyi tisztünket teljesítjük, viszonta János király, midőn egykor igen kedves, de eltévedett hívünket ismét visszafogadhatjuk]; adja az ég,hogy további élete trónunk érdeke,s hazája javára legyen]szentelve. — Esküszöm fölséges uram, — mondá Judith, ünnepélyesen emelve kezeit ég felé, hogy egész családunk élete jövőben hazánké, s fölségedé leend. Az ős Bebek család soha nem feledkezett meg azokról, kik vele valaha jót tettek. Szapolyai nyájas leereszkedéssel nyujtá kezét a hölgynek bucsuzóra, mit az ajkaihoz akart emelni, melyet meggátlandó az ifjú király, gyöngéden csókolátt homlokon. — Isten kegyeddel nemes hölgy, üdvözölje nevünkben hős lelkű anyját! Alig lépett ki Judith a teremből, midőn Szapolyai hevesen ránta meg a csengetyü fogantyúját, melynek ismert szavára Csukát Péter jelent meg a teremben. — Blandrara egy levelet fog átadni neked, — szóla hozzá a király, — rögtön sebes posta által indíttasd útnak Konstantinápolyba. — Értem fölséges uram! Szapolyai intésére a hadnagy ismét visszavonult. — Ez nem utósó aquisitum fölséges uram, — szóla Blandrara vígan dörzsölgetve kezeit, — fölér egy megnyert csatával; a Bebek név egyike a legrégibb s legjobb hangzatúaknak a két testvérhazában, — hozzánk való áttérése igen sokakat fog részünkre hódítani. Aztán más tárgyra tértek, melyet minthogy nem tartozik szorosan korrajzunkhoz, nem is írhatunk le itten. Kísérjük inkább e helyett a történetünkben érdekes hős anya leányát további utain. Judith örömteli kebellel siete vissza elhagyott hazájába, ősi családi lakhelyére, hol reá a bajnok daliás lelkű édesanya, s a szerető nővérek remény és kétely váltakozó indulatai közt várakozának. — Visszaadja ismét a jó isten atyánkat! mondá a leányka, midőn anyja öleléseiből kibontakozva nővérei tárt karjai közé sietett. Ő felsége Szapolyai meghallgatá esdekléseimet, s királyi szavát adá, hogy ki fogja őt szabadítani. Mennél nagyobb volt ezelőtt a család szomorúsága, annál nagyobb jön most öröme mindnyájának; ki nem fogytak volna napestig a tudakozódásokból,a kérdezgetésekből, az ölelkezésekből és csókokból, természetesen Rárnának is kijutván ebből saját osztályrésze. Midőn már teljesen kibeszélék magukat, akkor jutott eszükbe, hogy egész nap még ételt sem izlelének, siettek tehát az étterembe, hogy megvendégelhessék az örömhírnököket. Kálmán egyedül maradt Judittal, tekintetét a leányka merengő arcvonásain nyugtatva. A leányka talán észrevevé az ifjú zavart, nyugtalan lelki állapotát, melynek okát nem sejté, de oszlatni óhajtva, nyájasan közeledett felé, s kezeit nyujtá neki. — Mi oly sok köszönettel tartozunk neked Kálmán, suttogá hozzá, fogadd legszivesb hálámat. — S nem él szivedben irántam más, melegebb forróbb érzelem is, mint melyet e hideg szavakban tolmácsolhatnál? — Nem értelek Kálmán, — mondá a leányka mintegy kérdezőleg függesztvén szemeit az ifjúra. —• Úgy én értelek téged,! sohajtá az szomorúan. — Balgatag, mosolygó az, de hát mit akarsz , szólj , adj szavakat óhajtásidnak, avagy oly rész rokonnak ismersz-e engem, ki visszautasitsa kérelmedet ? — Oh nem ! mondá az ifjú csüggedten, te igen igen jó, nemes lelkű hölgy vagy, óhajtanám lennél inkább ellenkező. — Életemben először beszélsz előttem talányokban, — fejtsd meg kérlek homályos szavaidat, mit kívánsz tőlem ? — Semmit, — válaszolá az ifjú panaszos hangon, — mit én óhajtok, miért szivem dohog, mit lelkem óhajt, ha nem sejteti veled szived, mondjam bár el, örök talány, megfejthetlen rejtély fog előtted maradni, rokon érzelmű lelkek, mint vas a delejtühöz vonzódnak egymáshoz, megértik egymást, mielőtt az ajkak szólottak volna, s ha nem, hiába öntözzük a virágot, melynek bensőjében nincs élet, nem fog az soha fölvirulni. — Kálmán, én rég sejtem, hogy te nyugtalan vagy, szólj de tisztán, világosan, nem mint eddig, én mindig szerető barátnéd voltam és az is fogok mindenha maradni. — Van egy érzelem a szívben, — mondá az ifjú, mely vele született, vele nevekedik, fejük, s mint földbe vetett virágmag, idővel kihajt; egy érzelem, mely rózsákat hint az élet viránytalan darabos útaira, mely gyönyört, kárpótlást nyújt mindenért, mit az élet megtagad: ez a szerelem... Ne szakassz félbe leányka, — folytatá az ifjú, midőn látá, hogy Judith ajkait akarja megnyitni, — igen rövid leszek. Egymás iránt rokon sziveknek nincs szükségök szavakra, hogy érzelmeiket elmondják, a szemek fényes tükre, az arc pírja, az ajkakon lebegő édes mosoly, minden, de minden erről szól, ezt tolmácsolja. Anyád udvarában neveltetve évek óta szerettelek, elsőben azt hivom, hogy ez nem egyéb mint testvéries érzelem, melyet a gyakori és bizalmas együttlét és a hála fakasztott keblemben, megkisértem szivemet, le akartam rólad mondani, el akartalak hagyni, akkor tapasztalom, hogy ez érzelem a leghevesebb szenvedélylyé, a leglángolóbb szerelemmé nőtte már ki magát, mint tűz, mely csak egyetlen szikrából veszi kezdetét, s utóbb városokat hamvaszt el!im lányka, elmondám érzelmeimet, vágyaimat, határozz jövőm boldogtalansága fölött! — Te sokkal jobb vagy Kálmán, — mondá a leányka, — sem mint megcsalni akarjalak, szeretlek mint testvéremet, de ama másik érzelmet, melyet te festél, nem találom föl keblemben...