Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-05-30 / 65. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 65 Csütörtök május 30-án 1861. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap,és számos műmeléklettel. Szerkesztőségi szállás: lövész-utca 10. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hiva-Kűzlony az irodalom, társasélet, művészet. Felelős szerkesztő: TÓTH HÁLMÁN. falába (ferenciek terén, 7-dik sz. földszint) küldendők. Előfizetési dij Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 uj frt Félévre........................9 » » Évnegyedre ... 5 „ „ Hirdetések Gyorsan közöltetnek: egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő, és divat kűréből. |^P Teljes számi példányokkal még folyvást szolgálhatunk. A dalt már akkor kedvelem! Mondják, midőn még dajkám ringatott, Ha könyerek, ha sírni kezdtem ott, Ő rögtön eldalolta énekét, És zengő lomb gyanánt hajolt fölém. Hallgatva azt, könyem fölszáradott: A dalt már akkor kedvelem ! Később, ha jó anyám karjára vett, Örömében csókolt, ölelgetett: Kértem , dalolná el kedves dalát. Ő eldalolta, én meg énekén Merengve csüggtem óra hosszáig ! A dalt már akkor kedvelem ! Midőn felnőttem fürge ifjúvá, Kiszöktem esténkint a kert alá, Hallgattam a kis csalogány dalát, S e kedves dalnak bájos zengzetén, Egész éjfélig ábrándoztam ott: A dalt már akkor kedvelem ! S mióta éget a honszerelem , Derűért dalban kérem istenem, És dalban átkozom meg ellenit. Nékem még most is a dal mindenem, — E nélkül oly rideg az élet itt, — A dalt örökre kedvelem! Csávolszky Lajos. EGY BÉNA HONVÉD. (Elbeszélés.) Beniczky Emiltől. (Vége.) Másnap levelet írtam Kálmánnak, melyben Annát, — üdvözletemen kívül — szóval sem emlitem, mily nagy küzdelembe került e megtagadás, de megtéve azt, jól esett. Harmadnap már olvasom Kálmán válaszát, melyben írja, hogy Anna üdvözöl, s egészsége javulófélben van. . . E levél levert kedélyemet egy kissé fölvillanyozó. A levelezést Kálmánnál nagy szorgalommal folytatom, mert más alig is szerzett örömet. Hogy időmet tétlenül ne öljem, de különösen, hogy szüleimnek terhükre ne legyek, egy ügyvédnél kerestem állomást. . . A száraz okiratok lemásolása ugyan, mely eleinte kizárólagos foglalatosságom volt, nagyon untatott. Csak sok küzdelem után bírtam elhatározni, hogy állásomtól meg ne váljak. . . De végre is győzött a szükség, és én vonzalmam ellenére maradtam. Az ügyvéd, kinek irodájában dolgoztam, a megye első ügyvédei közé tartozott, bár tehetséges erre nem érdemessték. Ő azon emberek sorába tartozott, kiket minden lépten-nyomon a szerencse követ és a kik elég önhittek a véletlent kitartásnak, a szerencsét szorgalomnak, az eredményt végül kiérdemlett díjnak tartani; a kik büszkén tekintenek náluknál ifjabb, de tehetségesebb társaikra és fitymálják mindazt, amit alattvalóik tesznek, bár maguk azt sokkal roszabbul végeznék. Egy szóval: akik magukat és tetteiket mindig nagyító üvegen nézik, a többiek előtt pedig behunyják szemeiket. Menyit tűrtem ez ember oldala mellett, csak isten a megmondhatója. Végre azonban megsokaltam én is, s nem sokára útnak indultam Pest felé. Azért választom különösen Pestet, mert Kálmánt is, mint utolsó leveléből olvasom,már ott véltem találni. Szüleim sehogy sem bírtak megnyugodni szándékomban. 2018- idősen anyám nagyon ellene volt, azonban látták , hogy ellenvetéseik szándékomat meg nem változtatják. Szegény anyám elutazásom előtti este sírva fakadt, s azt mondá: — Nehezen látjuk mi egymást többé ! Te nem jösz vissza Pestről soha. Nagyon messze van az innen. Amenyire lehetett, vigasztaltam, de nem használt semmit, utósó szava is az volt elválásunkkor, hogy: — Fiam, nem látlak soha! Harmadnap Pestre értem, Kálmánt csakugyan ott lelém. Nagyon komor volt. Valami eset érhette, gondolom magamban de nem mertem megkérdeni. A beszéd sok ideig közönyös dolgokról folyt, végre Kálmán Annára tért. — Képzeld barátom, szólt Kálmán — apám Ecsédihez akarja erőszakolni Annát, és én e miatt atyámmal, — mert tovább nem állhatom, összevesztem, s házát elhagyom. — Ecsédihez, azon üres szerencsevadászhoz? kérdem elkeseredve. — Ahhoz barátom, a kit Anna nem szeret, aki arra is érdemetlen, hogy nővéremnek tiszta nevét ajkain beszennyezze.. . —■ Hanem remélem, — mondom mérsékeltebben — Annában lesz elég erő visszautasítani a tolakodót ? — Nővérem nagyon szereti szüleimet, jobban mint magát, jobban mint kellene. Ne ítélj meg ezért barátom, sokáig fojtogattam végre ki kell törnie az elkeseredésnek. Mindenben van egy végső határ, melyen túllépni nem szabad, s ha mégis túllépjük, széttéptük azon köteléket, melyekkel isten az embereket egymáshoz fűzé. Én szüleimét elhagyom; az elfogult emberek azért megítélhetnek, de a világosan látók nem hibáztathatnak. Azonban ne szóljunk erről. Nyújts segédkezet, —• folytatá Kálmán, kis szünet múlva, — szabadítsuk meg Annát, ha lehet. — Ha életembe kerülne is, örömmel nyújtanám, — válaszolom Kálmánnak. — Tehát — szólt Kálmán gondolkodva, — halld tervemet: Annát meg kell szöktetnünk. Én ismerem őt, s tudom, hogy ő erre rá nem áll, inkább áldozata lesz a kényszerítésnek; azért azt gondoltam, hogy írjunk Báránynak mindenek előtt, s tudassunk vele mindent, őszintén, amint van. E levelet neked kell megírnod. Ha Bárány válaszol, a választ elküldjük Annának, én megírom neki, hogy ha látni akarja Bárányt és engemet, jöjjön ekkor és ekkor egy bizonyos helyre, ott leszünk. A többi magától jó. Annának el kell hagyni