Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-09-17 / 112. szám
890 azt abból is láthatjátok, hogy még csak lovat sem kaphattam tőlük márháim ideszállitására. — Az édernek gyávák! — jegyzé meg egy öreg, nagyon harcias tekintetű maronita. — Tartanak tőle, hogy lovaikat elraboljuk. De nem is tanácsolnám ám nekik, hogy közénk keveredjék valami marhájuk. Azután egyenesen hozzám intézve szavait, kérdezé: — Hová készülsz khavadzsa? — A Cédrus szent berkeit akarom meglátogatni. — Azt nagyon jól teszed, mert az a hely istennek nagyon kedves. — Hanem ha oly jók lennétek elkísérni, előbb a karmeliták zárdáját szeretném fölkeresni. Kívánságomat készséggel teljesíti a fegyveres csoport, s pár perc múlva Bissaraj majdnem fele lakossága kisért a jámbor szerzetesek laka felé, még mindig gyanús szemmel méregetve engem végig, mert még nem győződtek meg róla eléggé, nem vagyok-e ellenségeik kémje ? A karmeliták zárdája a város felső részén, meredek sziklák tövébe építve, egészen az említett földszakadék párkányán sasfészek gyanánt fekszik, s innen nem csak az egész Bissarajvölgyet, de a várost is beláttatni. A kis zárda szerzeteseinek összes száma három olasz missionáriusból áll, kiknek egyike fölszentelt pap, a másik kettő pedig fráter. A fráterek egyike orvos, s ez most nem volt honn, míg a másik szakács, pincemester, háznagy sat. egy személyben. Ez utóbbi odaérkezésemkor nagyon beteges volt. A derék missionáriusok oly szives vendégszeretettel fogadtak, a mint az szegénységektül kitelt. Kijelölték a cellákat, hol mind én, mind dragománom kinyugodhassuk magunkat, s mig felfogadott teherhordozó emberem visszament Édenbe, az ott hagyottak idehurcolására, addig házigazdáink az asztal örömei előkészítéséhez láttak, melyhez magam is csakhamar megjelentem. A szakács-fráter beteges volt, s mivel társa, az orvos, már néhány nap óta távol volt Bissarajtól, baján az egész környékből senki sem volt képes segíteni, mert itt a betegségekhez értő ember véghetlenül ritka, a gyógyszertárak pedig még ritkábbak. A Cédrus-erdőben tartózkodásomkor megismerkedem ott egy jeles angol tudóssal, ki magával hordozott házi gyógyszertárát s orvosi ismereteit, habár csak felületesen is, megosztá velem. Bissarajba visszatértemkor tehát ezek segedelmével úgy, ahogy, valamenyire segítettem a szakács-fráter sajnálatraméltó állapotán. Az európai társaságot s életmódot már régen nélkülöztem, s igy kétszeresen jól esett az olasz pappal nem tolmácsom által beszélgetnem, s valaha dragománom föttén kívül egyebet is élveznem. Asztalunk áldásai közül mindenesetre meg kell említenem a libanoni bort és kenyeret. Amily rész és gégereszelő a bor, épen oly jól ízlett az utóbbi, pedig ez is csak úgy készült, ahogy az arab házánál, amint azt már más helyütt leírtam. Étkezés után elbúcsúztam szíves házigazdámtól, hogy nyugalomra térjek, s másnap korán felkelve, az utazásra szükséges holmikat még bevásárolhassam a városban. — De csak nem szándékozik ön már holnap a cédrus-erdőbe utazni? — kérdé a karmelita csodálkozva. — Sőt igen, — viszonzom, — mert egyrészt régi vágyam a nevezetes helyet láthatni, másrészt meg eddig is meglehetősen kifogytam időmből. — Legalább néhány napig maradjon ön nálunk, míg a zavarok lecsendesednek! —■ Miféle zavarok ? — Nem hallott ön az Éden és Bissarat közt folyó harcról? — Tehát csak ez! — kiáltam nevetve. — Ilyen szegény utast, milyen én vagyok, békén hagynak. Ezektől nem félek. — A cédrus-erdőben azonban ennél nagyobb veszély fenyegeti önt. — Talán viharok ? — Igenis viharok, de nem olyak, miket az elemek, hanem miket az emberek idéznek elő. A cédrusvidéki pásztorokat rablás miatt három hét előtt egy beduin csoport támadta meg ; de a mi maronita pásztoraink hirtelen összecsoportosultak s a beduinokat visszaverték, sőt kettőt közülök meg is öltek, mire a beduinok vérboszut esküdtek, s igy ismét nem lesz vége-hossza a kegyetlen harcnak, mert az ellen addig nem nyugszik, mig maronitáink közül a két elesett helyett legalább négyet meg nem gyilkol, mire ismét visszatorlás következik. Figyelmesen hallgattam házigazdámat, s midőn elvégzé beszédét, igy szólok: • Amit Ön eddig mondott, ez mind csak kétszeresen izgat arra, hogy siessek, mert tanulmányozásra indult festészre nézve mi lehet felségesebb látvány, mint vad, de bátor s hős emberek közti harc a világ legregényesebb helyén! — Jó, — jegyzé meg a pater,, — ön nem fél a beduinoktól, mert bátor, s jól fölfegyverkezett férfi; ezenkivül pedig még hozzá is csatlakozhatik a mi, szintén jól fölfegyverkezett pásztorainkhoz. Azonban a beduinoknál még félemletesebb ellen is kezd mozogni, értem a drúzokat, ezen velünk egy földet lakó, vérszomjas, gyilkos pogány nemzetséget. A drúzokról már hallottam a zahlei jezsuitáktól beszélni, de e nép anyira ismeretlen, s róla mégis oly sokat hallhatni, hogy meg nem állhattam közelükben élő szives gazdámat róluk még némi tudósításért kérni. — A drúzok, — mondá a karmelita, — sziriai nép, a Libanon és Antilibanon hegyláncain, s azok közt, mely 55 négyszeg mértföldre terül. A drúzok egész népessége csak mintegy 160,000 lélek, s ezek közt mintegy 40,000 fegyverfogható férfi. Azon vélemény, hogy a keresztes hadak idejében idevetődött frankoktól származnának, mese! A drúzok nevüket vallástanítójuktól nyerték. Ez a kicsiny nép Európában a XVI. század vége felén kezdett figyelmet gerjeszteni, főleg vallásánál fogva, melyre a titok legsűrűbb fátylát borítja. A drúzok föld alá rejtegetett könyvei oly alapigazságokat foglalnak magukban, melyek alkotóikra az önhaszonkeresés bélyegét sütik, s az emberiséget megbecstelenítik. Ha világi ember ezen könyvek titkaiba esetlegesen bele találna hatolni, halállal büntettetik. A drúzok vallása némelyek szerint a sadducaeusokénak, samaritanusokénak, s az izlámot követőkének keveréke. Ami a drúzok polgári állapotát illeti, ezek kószább ideig több sejk, vagyis főnök kormányzata alatt állottak, hanem végre egy Ibrahim nevű sejk mindnyájukat hatalma alá kerítette, s így erejüket öözpontosítván, a konstantinápolyi portának ezen idő óta veszedelmes ellenei kezdettek lenni. A drúzok a hatalom legfelsőbb pontjára a XVII. század kezdetén jutottak Fakreddin, vagy Fakkardin leghíresebb emirjük alatt. Fakkardin azonban Konstantinápolyban megzsinereltetett, s bár adattak is nekik más fejedelmek, előbbi dicsőségöket többé el nem érhették. 1773-ban kezet fogván az oroszokkal, még egyszer kísérletet tettek független szabadságuk visszaszerzésére, de csakhamar ismét el kellett ismerniük a török felsőséget. Eddig Emire k tö 1 (fejedelem) igazgatattak, kik ismét egy nagy emir alatt állanak, ez a portától függvén. Azultánnak adóznak ugyan, de mégis majdnem egészen függetlenek, s hol műveltebb nép közelében laknak, földmivelést, bortermesztést és selyemtenyésztést űznek. Vallásukra nézve a diúzok bölcsekre, (akalesz, tudósok, beavatottak,) s világiakra (dzsabel, tudatlan, be nem avatott,) osztatnak. Közönséges istentiszteletük nincs , hanem az aszkaleszek időszakonként a legvadabb, minden emberi nyomtól elszigetelt helyeken jönek össze, hol bizonyos szertartásokat végeznek, s nemzetük ügyeiről tanácskoznak. A világi drúzok a maroniták templomaiba s a mohamedánok mecsetjeibe járnak. Tehát úgy tesznek, mint nálunk a cigányok: azon istent és szenteket dicsérik, melyekhez legközelebb laknak. *) *) A drúzoknak a keresztények irtásábani,s rablási kegyetlensége egész páldabeszéddé vált, úgy hogy a kegyetlen zsarolókat mi magyarok is egyáltalán csak drúzoknak nevezzük. Ez okán forditok e népre nagyobb figyelmet, s a mit csak kikutathattam róla hirtelenében, közleni óhajtom a magyar közönséggel. Décsy Sámuel 1788, fénebbi közléseinkkel ellenkezőleg, igy ír róluk : Az Anti-Libanon vidékén lakó drúzusok, kik a XI. században Palesz-