Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-09-19 / 113. szám
898 — Hát misét szoktál-e hallgatni ? — kérdezé az öreg. — Oh igen, hisz jó keresztény vagyok ! — mondám. — Hát vasárnap hol fogsz hallgatni ? E kérdésre zavarba jöttem , mert vázlataim elkészítése végett mintegy tizennégy napig akartam a cédrus-erdőben maradni, s hogy a mise kedvéért vasárnap Bissaraiba menjek, és sátoromat mindenestül a beduinok vagy drúzok hűségére bízzam, ahhoz nem sok kedvet érzek. — Hol lehet itt misét hallgatni? — kérdezem. — Jakhender bundán, gustertimcsá. Kalkbjokkari, turbór da. Csag elin e bukhá ! Közel van, innen megmutatom. Emeld föl magadat, ittállj. Jobb kézre tekints! — viszontó készséggel az ősz szakáll, s a roskatag kápolna felé mutatott. — De hol veszünk papot ? — Hát nem ismered El-Hurit ? — Nem én! Hanem ha ő pap, fölkeresem őt. — El-Huri szent férfiú, de ő nem misézhet, — jegyzé meg az öreg. — Hogy segíthetünk hát a dolgon. — El-Huri derék ember, őjóbaksisért (borravalóért,) mindent megtesz. — Tehát misét is mond borravalóért ? — Azt nem teszi, hanem papot keres. — Így meg kell szereznem El-Huri ismeretségét! — Azt könnyen megteheted, mert ő majd mindennap feljő ide, miután ő nála van őrzés végett a kápolna kulcsa. Ezen utasítás után meghívtam a pásztorok legvénebbjeit sátoromba, s megvendégelvén őket fekete kávéval s csibukkal, s miután a sakályok eltávoztatására egy kecskét is vettem tölök, barátságukról biztosítva váltunk el egymástól. Magamra maradván, a cédrus erdőt szemügyre vettem. E világhírű fákról meg kell jegyeznem, hogy azok a tűzlevelűek fajához tartoznak, s télen nyáron zöldek. A fiatal cédrus olyan, mint a mi fényeink, s törzse egyenes szálban nyúlik fölfelé, mig az öreg, ezredéves cédrusok alkatukra nézve egészen tölgyformájúak. Törzsük vastag, s gyakran mindjárt gyökerüknél több ágba válnak s fantasztikusan girbegurbák. Ágai, gályái szerteszélylyel terpeszkednek, s az egész fa hihetlenül terepélyes sátora nagy kiterjedésben vet árnyékot a földre. A természetben gyakran fordulnak elő látszólagos aránytalanságok, s ezek egyike az, hogy a fényű fajok óriása, a cédrus apróbb dobozokat (magtermő gyümölcsöt) hoz létre, mint például magyarországi fényűink. A cédrus igen sok gyantát rejtvén magában, meglepő látványt nyújt, midőn élő zöld gályái a tűzre dobatván, azok vidor lángokat csapkodva idestova, a legpompásabban égnek. A cédrus-erdőben éneklő madarakat nem láthatni, s így költőiségének egyik fénypontját nélkülözi. Hatalmas fái kivételével itt már a növényvilágnak is kevés nyoma van, de annál nagyobb bősége az apró fekete egereknek, a mindenféle csúszómászó állatoknak, a viperák és sakáloknak. Midőn egy reggel sátoromban fölébredek, jobb karomban fájdalmat éreztem. Megvizsgáltam, s úgy találtam, hogy az éjjel valami megcsípett. A sebet megmutattam Giorgionak, s ő azt mondá, hogy az éjjel viperának kellett ágyamba másznia, mert a seb viperamarásból származott. Giorgio rögtön bizonyos gyógyerejű füvek keresésére indult, s ezekkel kötöte be a sebet. Karom még ezután is két hónapig fájt, a seb helyét pedig most is viselem. Ez volt a kígyókkali második kalandom. Az első Olaszországban történt, mely után hazám lapjai, s akkor a Hölgyfutár is, halálom hirét közölték. Hogy azon hit nem valósult, magam örvendek rajta legjobban, annál inkább, mert igy alkalmam van még reá, hogy ama kalandomat a maga helyén majd elbeszéljem a szíves türelmű olvasónak. Különben a sakálokkal is sokat kellett harcolnom. Ezen félig róka, félig kutya alakú állatok a nyájak szaga által idecsalatva, ételenként egész falkákban lepték el az erdőt, s napfeljöttéig oly ordítást, vonítást vittek véghez, amint csak éhes torkukon kifért, úgy, hogy miattuk épenséggel nem alhattam, sőt szemtelenségük anyira ment, hogy sátorunkat körül szagolgatták, s holmi ételek illatja által ingereltetvén, legközelebbi szomszédságunkban zengedezték fülrepesztő szerenádjaikat. E kellemetlenségek eltávoztatása tekintetéből Giorgióval haditanácsot tartottam, minek ez jön eredménye. Először is évente sátorunk előtt nagy tüzet raktunk, minek reggelig nem volt szabad kialudnia, mert tudtuk, hogy a sakál, úgy mint minden ragadozó állat, kerüli a tűz fényét. Ezen éji őrtüzekben azonban másrészt azon kellemetlenség volt, hogy általuk a legkönynyebben magunkra vonhattuk a prédára leskelődő beduinok vagy drúzok figyelmét, de ezektől mégis csak több emberséget vártunk, mint a sakáloktól, melyek éji álmunkban akár föl is falhattak. Másodszor, hogy a sakálok ordítását magunktól minél távolabbra hajthassuk, a maronitáktól vett s leölt kecskét kötélen az erdő legszélső fájának egyik ágára akasztottuk, s e csel használt is anyiban, hogy a hús szagára jerikói lármát csináló elleneink ezentúl minden éjjel a légben függő kecske alatt csoportosultak össze, s kétségbeesett ugrásokkal igyekeztek azt onnan lerántani, mi természetesen nem sikerülhetvén, kétszeres erővel ordítottak, csakhogy a távolság miatt hangjuk most már csak nagyon tompán hatott hozzánk. S így legalább békén aludtunk ! (El-Huri sokoldalúsága. — Mise a cédrus erdőben. — Vendégeim az istentiszteletnél. — Mezítlábos pap. — Kőülések. — Hogyan kellett volna az áldást tovább adnom ? — Giorgio aggodalma a kápolnán kívül. — Reggeli és medzsidi. — A középkori lovagok. — Megtisztelő látogatás magányomban. — A bissaraji bégés kísérete. — Modern politizálás bölcs Salamon fái alatt. — Meddig terjed Metternich hite ? — Egy hegyi karaj van. — Sir Cyrill Graham. — Fagylaltozás a Libanonon. — Fejedelmi háztartás a vadonban. — Ajánlólevelem mister Parkerhez. —• Hogyan graduáltattam orvossá ? — Angol vélemény Kossuthról a cédrus-erdőben.) Néhány napi itt tartózkodásom után végre szerencsém jön El- Hurit megismerni. El-Huri valami föl nem szentelt maronita papféle, a cédrus-erdő remetéjének mondja magát, ámbár Bissaraji rendes lakásáról csak akkor jő föl a hegyre, ha ott idegent gyanít. El-Huri a közönséges maronita papoktól csak nagyobb mértékbeni rongyossága s piszkossága által különbözteti meg magát, különben talpig derék ember. Ő jó pénzért tolmácsol az idegeneknek, megmutogatja a vidék nevezetességeit, s minden fűről fáról, kell vagy nem kell, hosszú regéket mesél; ezenfelül, mi legbecsesb tulaj- s dona, mindenféle megbízást elég ügyesen elvégez, s nekem is nagy hasznomra volt, midőn többször beküldém a városba eleség bevásárlása végett. A derék remete barátságát megszerezvén, s az általa őrzött kulcs hatalmánál fogva megtekintvén a roskatag kápolnát, — mely belülről egyátalán nem kecsegteti jobban a szemet, mint kivülről, — gyanakodó szomszédaim, a pásztorok előtt ismét valamivel nagyobb kegybe jutottam. Végre föltűnt vasárnap hajnala, s ezzel együtt El-Huri, magával hozván Bissarajból egy szegényes külsejű, mezítlábas papot. Giorgioval együtt beléptem tehát a kápolnába. Nyomban mintegy huszonöt pásztor követett, kik iránt a mi különös tiszteletük jeléül az oltárhoz legközelebb levő kővel kínáltak meg. Itt, t. i. a nyilt természet ölén, távol az európai művészetek s komforttól, a padok vagy székek hiányát a kápolna padlatára hordott faragatlan kövek helyettesítették. Visszaemlékezvén Édenbeni esetemre, midőn a keleti katholikus egyház szertartásait nem ismerve, különös viseletemmel oly megbotránkoztatólag hatottam az ájtatos hívekre, pásztorszomszédaimtól sehogy sem akartam e megtiszteltetést elfogadni, remélve, hogy ha hátul ülök, nagyobb figyelemmel követhetem mozdulataikat, s azokhoz alkalmaztathatom magamat. Szabadkozásom hiábavaló volt. — Khavadzsa, te idegen vagy, s te fizeted ki számunkra a misét, tehát neked kell elöl ülnöd! — jegyzé meg a fehérszakálú pásztor, s igy szavainak engednem kellett. Egy darabig csak jól ment, folytonosan hátra tekintettem, s azt cselekvém, a mit az ájtatos hívek, ha ők leemelték lövegüket, én is azt tettem, ha mellüket verték, vagy leborultak, példájukat követtem. Azonban már maga ezen visszatekintgetés is nagyon illetlennek tetszett a maroniták előtt.