Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)

1861-10-10 / 122. szám

97­1 Mindezek franciául mondattak, miután Lajos nem beszélt ma­­a­gyarul. Dervin hosszas Magyarhonban léte alatt megtanulta a magyar , szót iszonyú kiejtéssel törni; Lujza tökéletesen bírta anyja nyelvét.­­ Lajos és Lanzenberg gróf karonfogva fölhaladtak az erkélyre vezető lépcsőn, Dervin és leánya követéli őket. Ideje azonban, hogy figyelmesebben megtekintsük az újonnan érkezetteket. Blenancey Lajos ez időben, tíz évvel atyja halála után, har­mincnégy éves volt, és rendkívü­li szépsége most legteljesebb virágában állott. Haja és szemei koromfeketék voltak, az utóbbiak keleties met­­szetüek, s bizonyos hálózott, mély tekintettel birtak, melyből azonban lelkét illetőleg következtetéseket vonni nem lett volna tanácsos; hó­fehér, magas homloka, mély gondolkodó észt, s a szellem mindennemű kincseit látszott rejteni, ámbár valósággal nem lehetett volna a mö­gött egyebet találni ama sima elménél, mely diplomatákban kívánta­tik meg ; ajkai kissé halaványak, de teltek és szép metszetüek voltak ;­­ domború álla és hajlott orra azokhoz voltak hasonlók, melyeket a­­ római érmekre vert arcéleknél találunk. Fényes fekete haja az alsó­­ végtől­ mintegy három ajnyira csiga alakú természetes fürtöcskékben­­ hullt alá, melyek közül egy-egy nem tartalmazott többet húsz, har­minc szálnál. Termete magas és karcsú volt, tagjai nyúlánkak és nemes alap­j­kúak; kezei s lábai olyanok,amineket aristocraticus formájúaknak szokás­­ nevezni. (Folytatása következik.) * EGY ANGOL LIBERTÁS INAS EMLÉKIRATAI. Irta : Thackeray. (Folytatás.) „Továbbá Mr. Pikas meg van győződve, hogy a pástétom ere-­­­deti küldőjének nem csekély örömet fog az okozni, ha megtudja, hogy egy oly híres bonvivant kezei közé jutott, mint Mr. Dawkins.“ 2. T. S. Dawkins Esq. a tiszteletreméltó A. P. Pikas úrnak. „Mr. Thomas Shmith Dawkins a legmélyebbb köszönetét fejezi ki Mr. Pikasnak, s nemeslelkű­ ajánlatát a legnagyobb örömmel fo­gadja. „Éltében a legboldogabb percek egyike lenne az, ha a tiszteletre­méltó Mr.Pikas nagylelkűségét anyira kiterjesztené,és magát megalázná, azon reggeliben, melyet bőkezű udvariassága által nyújtott, részt venni.“ „Temple, kedden.“ Igen gyakran nevettem ezen leveleken, melyeket Mr. Bruffy másolója az eredetiekről leírt. Pikas hazugsága Talleyrand herceg­ről a legfényesb eredményt szülte : midőn Dawkins a levelet olvasta, négy vagy öt levél papírt szakasztott szét, mielőtt feleletét megírta, mit örömtől reszkető kézzel végzett. Csak láthatták volna önök a győzelem kifejezését, mely Pikas­nak istentelen fekete szemeiből sugárzott, midőn a levelet olvasta. Én még soha se láttam ördögöt, de tudom magamnak képzelni, ho­gyan tart vasvilláján egy vonagló lelket, s mosolyog, mint Pikas. Legjobb ruháit vette föl s által ment, miután engemet előre küldött, hogy Mr. Dawkins meghívását a legnagyobb örömmel fogadja el. A pástétom felvágatott és rendkívül barátságos mulatság követ­kezett a két úr között. Pikas elbűvölő volt, a legtiszteletteljesebb és hízelgőbb módon beszélt Mr. Dawkinssel, helyeslett mindent, mit az mondott, dicsérte ízlését, bútorait, kabátját, klassikus ismereteit, és fuvola játékát; ezután nem hitte volna az ember, hogy Pumpcourton kivü­l a tökélynek oly minta példánya lehessen, vagy Pikason kivü­l oly szerény, őszinte, becsületes ember lehessen. A szegény Dawkins tökéletesen meg volt nyerve; uram mondta, hogy őt Doncaster her­cegnél, és az ég tudja még mily sok nemesnél be fogja mutatni, úgy hogy Dawkins a gyönyörtől egészen részeg lett. Bizonyosan tudom — s ez igazolja, a fiatal ember mily jellemmel birt — hogy még az nap elment, s két új kabátot rendelt, melyekben magát a lordoknál be­­mutattassa. De a legjobb tréfa csak utójára következett. Mr. Dick Blewitt énekelve, dúdolva és vígan jött a lépcsőkön fölfelé, Mr. Dawkins ajtaját felnyitotta, s kiáltott: — No, vén legény! hogy vagyunk ? —­ de rögtön észrevette Mr. Pikast; arca hat ujjnyira megnyúlt, halálsápadt lett, azután tűz piros, s úgy látszott, mintha egy szalmaszál is felfordithatta volna. — Kedves Mr. Blewitt, — szólt uram mosolyogva, s kezét elébe nyújtva, — örülök, hogy önt láthatom Mr. Dawkins s én épen az ön ponyjáról beszéltünk. Üljön le kérem! Blewitt leült, s most az volt a kérdés, melyik bírja a másikat kitartásban felül­múlni. De isten mentsen! Mr. Blewitt nem volt uramhoz fogható; az egész idő alatt nyughatatlan volt, csendes és ko­mor, uram ellenben elbűvölő. Soha sem hallottam oly folyékony beszédet, vagy oly sok élccel fűszerezettet. Végre Mr. Blewitt tökéletesen megverve, búcstrt vett, s uram azon szempillantásban követte őt; karját Mr. Dick karjába öl­tötte, a mi lakásunkba vezette, s a legbarátságosabb s a legbizalma­sabban kezdett vele beszélni. De Dick sokkal boszúsabb volt, hogy sem reá hallgatott volna, és végre, midőn uram egy hosszú történetet kezdett neki Doncaster hercegről beszélni, így tört ki: — Menykő üsse meg a Doncaster herceg­és! Ne akarjon en­gem bolonddá tenni Mr. Pikas; én nem az az ember vagyok, a­kit hosszú históriákkal hercegek és hercegekről elámítani lehet. Ön azt gondolja, hogy nem ismerem önt, hisz az egész világ ismeri önt és csínyeit. Igen, ön a fiatal Dawkins után vetette magát, s azt gon­dolja, hogy őt megkoppaszthatja, de azt nem fogja ön tenni — azt — azt nem fogja ön tenni. (Az olvasó emlékezni fog, hogy a káromkodásokat, melyekkel Mr. B. beszédjét megspékelte, kihagytam). Miután ezekből egy Üdvlövést kilőtt, Mr. Pikas oly hidegvérrel és lassan beszélt tovább is, mint csak gondolni lehet. — Hallja ön, Blewitt, tudom, hogy ön egyike a leggyalázato­sabb fel nem akasztott semmirevalóknak s gazembereknek. Ha ön engem meg akar ijeszteni, akkor én önt elpáholom, ha még többet követel, akkor lelövöm. Ha ön közém s Dawkins közé tolakodik, ak­kor mindkettőt megteszem! Ismerem önnek egész életét, ön nyomo­­rult nyegle és gyáva. Tudom, hogy ön már mintegy kétszáz fontot nyert ezen fiatal embertől, s hogy mindenét akarja. Nekem felét kell kapni, különben többé egy fillért sem kap. — No, no, Mr. Pikas, — szólt Dick, — ez egy rosz dolog, s meg kell vallanom, nem méltányos. A vadat én hajhásztam fel, s önnek nincs joga közém s barátom közé lépni. — Mr. Blewitt ön bolond! Ön tegnap azt állította, hogy ön ezen embert nem ismeri, s én kénytelen voltam őt magam fölku­tatni. Szeretném tudni, a becsületnek melyik törvénye szerint lennék kötelezve őt önnek átengedni? Pompás volt a két gazembert a becsületről beszélni hallani. Nekem bizonyára figyelmeztetni kellett volna a fiatal Dawkinst, hogy mily játékot akar e két fickó vele űzni, de ha ők nem tudták, mi a becsület, úgy én teljesítettem, és soha semmit uraim felől el nem árultam, míg csak szolgálatukban állottam. •­ de ha távol vagyunk, nem szükséges többé magunkat hallgatásra erőszakolni. No, a következő nap lakásunkban nagy ebéd volt. Fehér leves, pisztráng, tengeri rák mártással, skót bárány-hátgerinc, mocsár sza­lonka és makkaroni, pezsgő, rajnai, madeira, egy üveg porto és is­ten tudja hány üveg clavet. A társaság három tagból állt, tudniillik a tiszteletreméltó A. P. Pikasból, B. Blewitt és Mr. Da­wkinsból. Lel­­kemre, mi urak a konyhában mint nyalakodtunk ! Mr. Blewitt inasa oly sok pisztrángot evett, midőn az asztal­tól ismét vissza­jött, hogy bizonyára hittem, beteg lesz. Mr. Dawkins gentlemanja, a­ki még csak tizenhárom éves volt, — a makkaroni és plumpudding evéstől oly beteg lett, hogy Mr. Dawkins labdacsai­ból többet be kellett vennie, melyek csaknem megölték. De ez tulaj­donkép nem tartozik hozzánk, én most nem a szolgákról, de az urak­ról beszélek. Ki hinné ? ebéd után — s talán a hármukra eső nyolc üveg bor után, — az urak ecartéhoz ültek. Ez oly játék, melynél csak kettő játszik, s természetesen ha egy harmadik van ott, egyiknek nézni kell. Eleintén pointját egy koronásba játszották, s egy font ster­lingbe fogadtak. Ezen játéknál a bámulásig egyenlők voltak, és es­tek­ idejekor— midőn sült sonka s még több pezsgő s más egyéb ho­

Next