Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-10-10 / 122. szám
971 Mindezek franciául mondattak, miután Lajos nem beszélt maagyarul. Dervin hosszas Magyarhonban léte alatt megtanulta a magyar , szót iszonyú kiejtéssel törni; Lujza tökéletesen bírta anyja nyelvét. Lajos és Lanzenberg gróf karonfogva fölhaladtak az erkélyre vezető lépcsőn, Dervin és leánya követéli őket. Ideje azonban, hogy figyelmesebben megtekintsük az újonnan érkezetteket. Blenancey Lajos ez időben, tíz évvel atyja halála után, harmincnégy éves volt, és rendkívüli szépsége most legteljesebb virágában állott. Haja és szemei koromfeketék voltak, az utóbbiak keleties metszetüek, s bizonyos hálózott, mély tekintettel birtak, melyből azonban lelkét illetőleg következtetéseket vonni nem lett volna tanácsos; hófehér, magas homloka, mély gondolkodó észt, s a szellem mindennemű kincseit látszott rejteni, ámbár valósággal nem lehetett volna a mögött egyebet találni ama sima elménél, mely diplomatákban kívántatik meg ; ajkai kissé halaványak, de teltek és szép metszetüek voltak ; domború álla és hajlott orra azokhoz voltak hasonlók, melyeket a római érmekre vert arcéleknél találunk. Fényes fekete haja az alsó végtől mintegy három ajnyira csiga alakú természetes fürtöcskékben hullt alá, melyek közül egy-egy nem tartalmazott többet húsz, harminc szálnál. Termete magas és karcsú volt, tagjai nyúlánkak és nemes alapjkúak; kezei s lábai olyanok,amineket aristocraticus formájúaknak szokás nevezni. (Folytatása következik.) * EGY ANGOL LIBERTÁS INAS EMLÉKIRATAI. Irta : Thackeray. (Folytatás.) „Továbbá Mr. Pikas meg van győződve, hogy a pástétom ere-deti küldőjének nem csekély örömet fog az okozni, ha megtudja, hogy egy oly híres bonvivant kezei közé jutott, mint Mr. Dawkins.“ 2. T. S. Dawkins Esq. a tiszteletreméltó A. P. Pikas úrnak. „Mr. Thomas Shmith Dawkins a legmélyebbb köszönetét fejezi ki Mr. Pikasnak, s nemeslelkű ajánlatát a legnagyobb örömmel fogadja. „Éltében a legboldogabb percek egyike lenne az, ha a tiszteletreméltó Mr.Pikas nagylelkűségét anyira kiterjesztené,és magát megalázná, azon reggeliben, melyet bőkezű udvariassága által nyújtott, részt venni.“ „Temple, kedden.“ Igen gyakran nevettem ezen leveleken, melyeket Mr. Bruffy másolója az eredetiekről leírt. Pikas hazugsága Talleyrand hercegről a legfényesb eredményt szülte : midőn Dawkins a levelet olvasta, négy vagy öt levél papírt szakasztott szét, mielőtt feleletét megírta, mit örömtől reszkető kézzel végzett. Csak láthatták volna önök a győzelem kifejezését, mely Pikasnak istentelen fekete szemeiből sugárzott, midőn a levelet olvasta. Én még soha se láttam ördögöt, de tudom magamnak képzelni, hogyan tart vasvilláján egy vonagló lelket, s mosolyog, mint Pikas. Legjobb ruháit vette föl s által ment, miután engemet előre küldött, hogy Mr. Dawkins meghívását a legnagyobb örömmel fogadja el. A pástétom felvágatott és rendkívül barátságos mulatság következett a két úr között. Pikas elbűvölő volt, a legtiszteletteljesebb és hízelgőbb módon beszélt Mr. Dawkinssel, helyeslett mindent, mit az mondott, dicsérte ízlését, bútorait, kabátját, klassikus ismereteit, és fuvola játékát; ezután nem hitte volna az ember, hogy Pumpcourton kivül a tökélynek oly minta példánya lehessen, vagy Pikason kivül oly szerény, őszinte, becsületes ember lehessen. A szegény Dawkins tökéletesen meg volt nyerve; uram mondta, hogy őt Doncaster hercegnél, és az ég tudja még mily sok nemesnél be fogja mutatni, úgy hogy Dawkins a gyönyörtől egészen részeg lett. Bizonyosan tudom — s ez igazolja, a fiatal ember mily jellemmel birt — hogy még az nap elment, s két új kabátot rendelt, melyekben magát a lordoknál bemutattassa. De a legjobb tréfa csak utójára következett. Mr. Dick Blewitt énekelve, dúdolva és vígan jött a lépcsőkön fölfelé, Mr. Dawkins ajtaját felnyitotta, s kiáltott: — No, vén legény! hogy vagyunk ? — de rögtön észrevette Mr. Pikast; arca hat ujjnyira megnyúlt, halálsápadt lett, azután tűz piros, s úgy látszott, mintha egy szalmaszál is felfordithatta volna. — Kedves Mr. Blewitt, — szólt uram mosolyogva, s kezét elébe nyújtva, — örülök, hogy önt láthatom Mr. Dawkins s én épen az ön ponyjáról beszéltünk. Üljön le kérem! Blewitt leült, s most az volt a kérdés, melyik bírja a másikat kitartásban felülmúlni. De isten mentsen! Mr. Blewitt nem volt uramhoz fogható; az egész idő alatt nyughatatlan volt, csendes és komor, uram ellenben elbűvölő. Soha sem hallottam oly folyékony beszédet, vagy oly sok élccel fűszerezettet. Végre Mr. Blewitt tökéletesen megverve, búcstrt vett, s uram azon szempillantásban követte őt; karját Mr. Dick karjába öltötte, a mi lakásunkba vezette, s a legbarátságosabb s a legbizalmasabban kezdett vele beszélni. De Dick sokkal boszúsabb volt, hogy sem reá hallgatott volna, és végre, midőn uram egy hosszú történetet kezdett neki Doncaster hercegről beszélni, így tört ki: — Menykő üsse meg a Doncaster hercegés! Ne akarjon engem bolonddá tenni Mr. Pikas; én nem az az ember vagyok, akit hosszú históriákkal hercegek és hercegekről elámítani lehet. Ön azt gondolja, hogy nem ismerem önt, hisz az egész világ ismeri önt és csínyeit. Igen, ön a fiatal Dawkins után vetette magát, s azt gondolja, hogy őt megkoppaszthatja, de azt nem fogja ön tenni — azt — azt nem fogja ön tenni. (Az olvasó emlékezni fog, hogy a káromkodásokat, melyekkel Mr. B. beszédjét megspékelte, kihagytam). Miután ezekből egy Üdvlövést kilőtt, Mr. Pikas oly hidegvérrel és lassan beszélt tovább is, mint csak gondolni lehet. — Hallja ön, Blewitt, tudom, hogy ön egyike a leggyalázatosabb fel nem akasztott semmirevalóknak s gazembereknek. Ha ön engem meg akar ijeszteni, akkor én önt elpáholom, ha még többet követel, akkor lelövöm. Ha ön közém s Dawkins közé tolakodik, akkor mindkettőt megteszem! Ismerem önnek egész életét, ön nyomorult nyegle és gyáva. Tudom, hogy ön már mintegy kétszáz fontot nyert ezen fiatal embertől, s hogy mindenét akarja. Nekem felét kell kapni, különben többé egy fillért sem kap. — No, no, Mr. Pikas, — szólt Dick, — ez egy rosz dolog, s meg kell vallanom, nem méltányos. A vadat én hajhásztam fel, s önnek nincs joga közém s barátom közé lépni. — Mr. Blewitt ön bolond! Ön tegnap azt állította, hogy ön ezen embert nem ismeri, s én kénytelen voltam őt magam fölkutatni. Szeretném tudni, a becsületnek melyik törvénye szerint lennék kötelezve őt önnek átengedni? Pompás volt a két gazembert a becsületről beszélni hallani. Nekem bizonyára figyelmeztetni kellett volna a fiatal Dawkinst, hogy mily játékot akar e két fickó vele űzni, de ha ők nem tudták, mi a becsület, úgy én teljesítettem, és soha semmit uraim felől el nem árultam, míg csak szolgálatukban állottam. • de ha távol vagyunk, nem szükséges többé magunkat hallgatásra erőszakolni. No, a következő nap lakásunkban nagy ebéd volt. Fehér leves, pisztráng, tengeri rák mártással, skót bárány-hátgerinc, mocsár szalonka és makkaroni, pezsgő, rajnai, madeira, egy üveg porto és isten tudja hány üveg clavet. A társaság három tagból állt, tudniillik a tiszteletreméltó A. P. Pikasból, B. Blewitt és Mr. Dawkinsból. Lelkemre, mi urak a konyhában mint nyalakodtunk ! Mr. Blewitt inasa oly sok pisztrángot evett, midőn az asztaltól ismét visszajött, hogy bizonyára hittem, beteg lesz. Mr. Dawkins gentlemanja, aki még csak tizenhárom éves volt, — a makkaroni és plumpudding evéstől oly beteg lett, hogy Mr. Dawkins labdacsaiból többet be kellett vennie, melyek csaknem megölték. De ez tulajdonkép nem tartozik hozzánk, én most nem a szolgákról, de az urakról beszélek. Ki hinné ? ebéd után — s talán a hármukra eső nyolc üveg bor után, — az urak ecartéhoz ültek. Ez oly játék, melynél csak kettő játszik, s természetesen ha egy harmadik van ott, egyiknek nézni kell. Eleintén pointját egy koronásba játszották, s egy font sterlingbe fogadtak. Ezen játéknál a bámulásig egyenlők voltak, és estek idejekor— midőn sült sonka s még több pezsgő s más egyéb ho