Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-10-19 / 126. szám
1002 tödött róla, hogy valamely indulatos, viharos jelenetben kellene nagyon akarata ellenére szerepelnie. — Most reményem el fogom mondhatni, minek elhallgatására tegnap Blenancey megjelenése kényszerített, s mit már rég elmondtam volna, ha nem lett volna mindeddig lehetetlen csak egy percig is négy szem közt lennem önnel. Luiza, e szenvedélyes hangon mondott szavaira az ifjú gróf Lanzenbergnek, csak egy kérő tekintettel felelt; de ez nem is látszott feleletet várni, hogy folytassa beszédét, s ezt már épen tenni akará, midőn szemeit balra vetvén, s ott, úgy látszik, kedvetlent pillantván meg, boszúsan toppantott lábával. Luiza követé kisérője szemeinek irányát, s ekkor szivéről kő gördült le, mert egy az övékkel egykezüleg vezető úton Lajost pillanta meg, ki ugyan, arca e percben másfelé lévén fordulva, nem látá őket, de Luiza reményé, hogy a következő pillanatban észre fog vétetni általa, s ekkor felmentetik az ostrom alól. De elhatározott jellemű imádója nélkül számított. — Jőjön kisasszony, kérem, lépjen gyorsabban, — monda az álférfi, — nem szeretném, ha ismét kénytelen lennék Blénancey barátom őrködése miatt elhalasztani szándékomat: jöjön hát! S midőn látá, hogy Luiza nem hajt kivánatára, sőt ellenkezőleg szokottnál lassabban halad, hirtelen megragadd annak kezét, s maga után húzá néhány lépésnyire, hol egy bokorcsoportozat elrejté őket Lajos szemei elől. — Most nem láthat meg bennünket, — folytatá Stephanie, a rémült álmélkodással álló leánykához, kinek arca ez erőszakos bánásmód tapasztalása után a legcsekélyebb okrtól is meg volt fosztva; — bocsássa meg, — folytatá Stephanie, — ha kissé önhatalmúlag viseltem magam, de higgye el, nem az az igaz érzés, mely nagyon sok uralkodást tanúsít maga fölött, és mely nagyon meg tudja mérlegelni, összeférnek-e az udvariasság hideg, élettelen szabályaival az eszközök, melyeket célja elérésére használni akar; az én célom most az, hogy meghallgasson, ki lenne képes hideg vérrel cselekedni, mikor szive sorsának eldöntéséről van szó, és azélet elhalasztása még egy napi Damoclesi kínnal fenyegeti; szakadjon el a hajszál inkább e pillanatban, mint holnap. Ön tudja, tudnia kell, hogy ne találta volna ki, hogy engem mi birt e jelenet előidézésére, hogy mely szó az, mely ön szájából ejtve talán egész életem színezetét, komor vagy világos legyen-e az, fogja elhatározni. A legrosszabbat várom; mindaz, mit eddig önnek viseletéből következtetek, nem bátorító; ha közeledek, színét változtató, de nem pirult, haloványodott; tegnap midőn Blénancey érkezte által gátat vetett szavaimnak, arca oly kifejezést viselt, mintha szive nagy tehertől szabadulna meg; hogy nők olykor kerülni látszanak előttök kedves szerelmi vallomásokat is, azt tudom, de ha azok félbeszakittatnak másnak közbejötte által, hogy ekkor valóban örülnének — s ennek öröme nem tettetett volt — ezt nem vagyok képes hinni. És azelőtt, mikor Blenanceyt, ki szerencsére nem látta, csaknem inni látszott, hogy szabadítsa meg, és e pillanatban is midőn égő piros helyett, milyennek kivánnám, halálsápadt arccal hallgatja szavaimat, most is oly jeleit mutatja benseje állapotának, melyeket kétségbeejtő válasz előjeleinek kell tekintenem. Szóljon tehát, nem szabad-e mégis e bizonyítványokat feketén látó képzelőtehetségem teremtményeinek tekinteni; oh, könnyen hinnék , egy szavával megcáfolhatja következtetéseimet. Luiza arcán könyek folytak alá; e szavak s a hang, melyen mondattak, igaz, mély érzést látszottak elárulni, s Luizát megrenditék lelke közepéig. Sirt, mert valódi keservvel szánta őt, kinek borús sejtelmeit a következő pillanatban valósitni fogja szavával; képes lett volna e kénytelenségtől bármi áron megváltani magát, csak szerelmével nem; és az egyetlen mód Lanzenberg gróf fájdalmainak eloszlatására, szerelem hazudása volt; ezt nem teheté. — Grófur, — kezdé Luiza erősen remegő hangon,—szeretném, ha ön lelkembe tekinthetne, és láthatná ott, hogy mit érzek iránta ; igy kevésbbé sebzené bensőm megismerése, és lágyabban esnék az tudatára, mint szavakkal kifejezni képes vagyok; az őszinte testvéries vonzalom, melyet ön iránt, nem mondom érkezte, hanem ez óra óta táplálok, a mély rokonszenv, melyet fájdalma bennem ébresztett, talán vigasztalnák azért, hogy szerelmét nem tudom viszonozni. Stephania egy lépést tett hátra, s szeretett volna e pillanatban halálosan elsáppadni, de erre, bármily jó színész volt különben, mégsem volt képes. — Nem szeret! — szólt Stephanie hosszú szünet után, hangjába kelő vihar kifejezését fektetve; nem szeretok, tudtam, hogy nem csalnak a jelek, melyek ezt sejtetni engedék velem, s az igazszerüség, melyet ez első sugalmakban bizonyitanak, meggyőz, hogy másik gyantásom sem csalt: kegyed Blenanceyt szereti! Luiza leeresztő kezeit, melyeket eddig arcán tartott, s egy szemrehányással teli tekintetet vetett arra, ki ily kíméletlenül ránta le a fátyolt szive szentélyéről. Stephanie, kit e jelenet nagyon mulattatott, zavaratlanul folytató, valódi melodrámai hangon : — És azt hiszi, hogy viszont szerettetik ; oh ne tagadja, ne tagadja, nem lenne képes elhitetni velem az ellenkezőt; ön meg van győződve, hogy viszont szerettetik ; rémítően csalatkozik! azt hiszi, hogy Blenancey képes szeretni ? A harmincnégy éves férfi, s ezzel magával eleget mondanék, ha nem tehetném hozzá, hogy Blenancey minden harmincnégy éves férfiak közt a legelfásultabb szívű, lelkileg eltompult, és érzésre tökéletesen képtelen, mint ez nem is lehet máskép oly férfinál, ki tizennyolc éves kora óta nem tapasztalt egyebet diadalnál, ki soha sem talált akadályt, kinek szívélete csak abból állott, hogy felemelő, vagy olykor ott is hagyta lábaihoz fektetett hódolatot. Stephanie jól tudta, hogy e szavak épen ellenkezőjét fogják előidézni a hatásnak, melyre szántaknak látszottak ; tudta, hogy a kételyek, a bizonytalanság, melyeket Lajos eddigi bálványoztatásának említésével vegyítve, igyekezett Lujza lelkébe csepegtetni, korántsem fognak Lajosnak ártani, hanem ellenkezőleg a szavai által ejtett sebek, a fájdalom, még gazdagabb fejlődésre kirondják a szerelemnek ekkép tövisekkel ellátott rózsáját. S ez céljában volt Stephanienakmiután örömest tett egy kis szolgálatot barátjának, mikor a mellett ily felségesen mulatá magát, gúnykedvelő elméjének ily gazdagon kizsákmányolható tárgyat, elménckedési vágyának a legbővebb táplálékot szerezve. Lanzenberg grófnő oda lépett Lujza elé, kinek arcán akkor már záporként özönlöttek végig a könyek, és megragadva ennek mindkét, kezét, indulatát festő mozdulattal folytatá. — Lépjen oda Blénanceyhez, és kérdezze meg tőle, hogy szereti-e önt, s ő azt fogja felelni, igen, mert hisz ön fiatal és szép, Blenancey pedig szeret minden fiatal és szép nőt. Ha megelégszik oly szívvel, melyet ezer mással kell megosztania, szeresse. — Az lehetetlen, — rebegő Luiza alig hallhatóan, — miként lehetne többet egyszerre szeretni ? — Ezt nem tartja lehetségesnek, ugye, mert maga után ítél, s azt hiszi, hogy Blénancey ép oly kevéssé érezhet szerelmet más iránt, mint ön én irányomban; de csalatkozik; ön nem férfi, és mi fő, ön nem harmincnégy éves. Hallgassa meg jóslatomat: ön szeretni fogja Lajost, s hinni fogja, hogy szerettetik általa ; de ki fog ábrándulni, átlátandja szavaim igazságát, és ekkor szerencsétlen lesz. E szavakkal elejte Luiza kezeit, gyorsan ellépett mellőle, s néhány pillanat múlva eltűnt a bokrok mögött, halálra rémülten hagyva magára a fiatal leányt, ki most befedé arcát kezeivel, és zokogva s minden tagjában reszketve állott az úton. A hang, melyen István gróf szavai mondattak, a szikrázó tekintetek, a szenvedélyes mozdulatok, melyektől kísértettek, talán többet nyomtak a fiatal leány lázas megrendülésének okai közt, mint a szavak értelme, nem volt hozzá szokva ily jelenetekhez, ez volt életének első vihara, s ezért görnyedt alatta, mint a virágszál szélvészben. Görcsös de néma zokogástól rázatva meg, állott lázasan reszkető, csaknem összecsukló térdein, midőn néhány perccel Stephanie távozta után egy jól ismert hang rezzente össze, mely közel füléhez szólalt meg. Luiza föltekintett, midőn e szavakat hallá Lajos hangján, s az ijedelem kifejezésével kimondatni: — Mi letet az istenért, mert sír? valami baj érte, valami szerencsétlenség történt ? Luiza elfordítá arcát. — Ki az oka, hogy ej drága gyöngyök elhagyták szép hónukat ?— szólt Lajos az ifjú leány kezét megfogva, és határtalan gyöngédség kifejezésével tekintve könytelt szemébe. Dervin Luiza, bár szive olvadott e tekintet alatt, erőt vett magán, s kezét kivonva Lajoséból hátra lépett. Stephanie szavai még nagyon élénken emlékezetében voltak, s bár nem hitt azok igazságában, mégis benyomást tettek volt reá.