Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)

1861-10-19 / 126. szám

1002 tödött róla, hogy valamely indulatos, viharos jelenetben kellene na­gyon akarata ellenére szerepelnie. — Most remény­em el fogom mondhatni, minek elhallgatására tegnap Blenancey megjelenése kényszerített, s mit már rég elmond­tam volna, ha nem lett volna mindeddig lehetetlen csak egy percig is négy szem közt lennem önnel. Luiza, e szenvedélyes hangon mondott szavaira az ifjú gróf Lan­­zenbergnek, csak egy kérő tekintettel felelt; de ez nem is látszott feleletet várni, hogy folytassa beszédét, s ezt már épen tenni akará, midőn szemeit balra vetvén, s ott, úgy látszik, kedvetlent pillantván meg, boszúsan toppantott lábával. Luiza követé kisérője szemeinek irányát, s ekkor szivéről kő gördült le, mert egy az övékkel egy­­kezüleg vezető úton Lajost pillanta meg, ki ugyan, arca e percben másfelé lévén fordulva, nem látá őket, de Luiza remény­é, hogy a kö­vetkező pillanatban észre fog vétetni általa, s ekkor felmentetik az ostrom alól. De elhatározott jellemű imádója nélkül számított. — Jőjön kisasszony, kérem, lépjen gyorsabban, — monda az álférfi, — nem szeretném, ha ismét kénytelen lennék Blénancey bará­tom őrködése miatt elhalasztani szándékomat: jöjön hát! S midőn látá, hogy Luiza nem hajt kivánatára, sőt ellenkező­leg szokottnál lassabban halad, hirtelen megragadd annak kezét, s maga után h­úzá néhány lépésnyire, hol egy bokorcsoportozat elrejté őket Lajos szemei elől. — Most nem láthat meg bennünket, — folytatá Stephanie, a ré­mült álmélkodással álló leánykához, kinek arca ez erőszakos bánás­mód tapasztalása után a legcsekélyebb okrtól is meg volt fosztva; — bocsássa meg, — folytatá Stephanie, — ha kissé önhatalmúlag visel­tem magam, de higgye el, nem az az igaz érzés, mely nagyon sok uralko­dást tanúsít maga fölött, és mely nagyon meg tudja mérlegelni, össze­férnek-e az udvariasság hideg, élettelen szabályaival az eszközök, melyeket célja elérésére használni akar; az én célom most az, hogy meghallgasson, ki­ lenne képes hideg vérrel cselekedni, mikor szive sorsának eldöntéséről van szó, és az­­élet elhalasztása még egy napi Damoclesi kínnal fenyegeti; szakadjon el a hajszál inkább e pilla­natban, mint holnap. Ön tudja, tudnia kell, hogy ne találta volna ki, hogy engem mi birt e jelenet előidézésére, hogy mely szó az, mely ön szájából ejtve talán egész életem színezetét, komor vagy világos legyen-e az, fogja elhatározni. A legrosszabbat várom; mind­az, mit eddig önnek viseletéből következtetek, nem bátorító; ha közeledek, színét változtató, de nem pirult, haloványodott; tegnap midőn Blé­nancey érkezte által gátat vetett szavaimnak, arca oly kifejezést vi­selt, mintha szive nagy tehertől szabadulna meg; hogy nők olykor kerülni látszanak előttök kedves szerelmi vallomásokat is, azt tudom, de ha azok félbeszakittatnak másnak közbejötte által, hogy ekkor va­lóban örülnének — s ennek öröme nem tettetett volt — ezt nem va­gyok képes hinni. És azelőtt, mikor Blenanceyt, ki szerencsére nem látta, csaknem inni látszott, hogy szabadítsa meg, és e pillanatban is midőn égő piros helyett, milyennek kivánnám, halálsápadt arccal hallgatja szavaimat, most is oly jeleit mutatja benseje állapotának, melyeket kétségbeejtő válasz előjeleinek kell tekintenem. Szóljon te­­hát, nem szabad-e mégis e bizonyítványokat feketén látó képzelőte­hetségem teremtményeinek tekinteni; oh, könnyen hinnék , egy sza­vával megcáfolhatja következtetéseimet. Luiza arcán könyek folytak alá; e szavak s a hang, melyen mondattak, igaz, mély érzést látszottak elárulni, s Luizát megrendi­­ték lelke közepéig. Sirt, mert valódi keservvel szánta őt, kinek borús sejtelmeit a következő pillanatban valósitni fogja szavával; képes lett volna e kénytelenségtől bár­mi áron megváltani magát, csak sze­relmével nem; és az egyetlen mód Lanzenberg gróf fájdalmainak el­oszlatására, szerelem hazudása volt; ezt nem teheté. — Grófur, — kezdé Luiza erősen remegő hangon,—szeretném, ha ön lelkembe tekinthetne, és láthatná ott, hogy mit érzek iránta ; igy kevésbbé sebzené bensőm megismerése, és lágyabban esnék az tuda­tára, mint szavakkal kifejezni képes vagyok; az őszinte testvéries vonzalom, melyet ön iránt, nem mondom érkezte, hanem ez óra óta táplálok, a mély rokonszenv, melyet fájdalma bennem ébresztett, talán vigasztalnák azért, hogy szerelmét nem tudom viszonozni. Stephania egy lépést tett hátra, s szeretett volna e pillanatban halálosan elsáppadni, de erre, bármily jó színész volt különben, még­sem volt képes. — Nem szeret! — szólt Stephanie hosszú szünet után, hangjába kelő vihar kifejezését fektetve; nem szeret­­ok, tudtam, hogy nem csalnak a jelek, melyek ezt sejtetni engedék velem, s az igazszerüség, melyet ez első sugalmakban bizonyitanak, meggyőz, hogy másik gya­ntásom sem csalt: kegyed Blenanceyt szereti! Luiza leeresztő kezeit, melyeket eddig arcán tartott, s egy szemrehányással teli tekintetet vetett arra, ki ily kíméletlenül ránta le a fátyolt szive szentélyéről. Stephanie, kit e jelenet nagyon mulat­tatott, zavaratlanul folytató, valódi melodrámai hangon : — És azt hiszi, hogy viszont szerettetik ; oh ne tagadja, ne ta­gadja, nem lenne képes elhitetni velem az ellenkezőt; ön meg van győződve, hogy viszont szerettetik ; rémítően csalatkozik! azt hiszi, hogy Blenancey képes szeretni ? A harmincnégy éves férfi, s ezzel ma­gával eleget mondanék, ha nem tehetném hozzá, hogy Blenancey minden harmincnégy éves férfiak közt a legelfásultabb szívű, lelkileg eltompult, és érzésre tökéletesen képtelen, mint ez nem is lehet más­­kép oly férfinál, ki tizennyolc éves kora óta nem tapasztalt egyebet dia­dalnál, ki soha sem talált akadályt, kinek szívélete csak abból állott, hogy felemelő, vagy olykor ott is hagyta lábaihoz fektetett hódolatot. Stephanie jól tudta, hogy e szavak épen ellenkezőjét fogják elő­idézni a hatásnak, melyre szántaknak látszottak ; tudta, hogy a ké­telyek, a bizonytalanság, melyeket Lajos eddigi bálványoztatásának említésével vegyítve, igyekezett Lujza lelkébe csepegtetni, korántsem fognak Lajosnak ártani, hanem ellenkezőleg a szavai által ejtett se­bek, a fájdalom, még gazdagabb fejlődésre kirondják a szerelemnek ekkép tövisekkel ellátott rózsáját. S ez céljában volt Stephanienak­­miután örömest tett egy kis szolgálatot barátjának, mikor a mellett ily felségesen mulatá magát, gúnykedvelő elméjének ily gazdagon kizsákmányolható tárgyat, elm­énckedési vágyának a legbővebb táp­lálékot szerezve. Lanzenberg grófnő oda lépett Lujza elé, kinek arcán akkor már záporként özönlöttek végig a könyek, és megragadva ennek mindkét, kezét, indulatát festő mozdulattal folytatá. — Lépjen oda Blénanceyhez, és kérdezze meg tőle, hogy sze­reti-e önt, s ő azt fogja felelni, igen, mert hisz ön fiatal és szép, Ble­nancey pedig szeret minden fiatal és szép nőt. Ha megelégszik oly szívvel, melyet ezer mással kell megosztania, szeresse. — Az lehetetlen, — rebegő Luiza alig hallhatóan, — miként lehetne többet egyszerre szeretni ? — Ezt nem tartja lehetségesnek, ugy­e, mert maga után ítél, s azt hiszi, hogy Blénancey ép oly kevéssé érezhet szerelmet más iránt, mint ön én irányomban; de csalatkozik; ön nem férfi, és mi fő, ön nem harmincnégy éves. Hallgassa meg jóslatomat: ön szeretni fogja Lajost, s hinni fogja, hogy szerettetik általa ; de ki fog ábrándulni, átlátandja szavaim igazságát, és ekkor­­ szerencsétlen lesz. E szavakkal elejte Luiza kezeit, gyorsan ellépett mellőle, s né­hány pillanat múlva eltűnt a bokrok mögött, halálra rémülten hagyva magára a fiatal leányt, ki most befedé arcát kezeivel, és zokogva s minden tagjában reszketve állott az úton. A hang, melyen István gróf szavai mondattak, a szikrázó tekin­tetek, a szenvedélyes mozdulatok, melyektől kísértettek, talán többet nyomtak a fiatal leány lázas megrendülésének okai közt, mint a sza­vak értelme, nem volt hozzá szokva ily jelenetekhez, ez volt életé­nek első vihara, s ezért görnyedt alatta, mint a virágszál szélvészben. Görcsös de néma zokogástól rázatva meg, állott lázasan resz­kető, csaknem összecsukló térdein, midőn néhány perccel Stephanie távozta után egy jól ismert hang rezzente össze, mely közel füléhez szólalt meg. Luiza föltekintett, midőn e szavakat hallá Lajos hangján, s az ijedelem kifejezésével kimondatni: — Mi let­et az istenért, mert sír? valami baj érte, valami sze­rencsétlenség történt ? Luiza elfordítá arcát. — Ki az oka, hogy ej drága gyöngyök elhagyták szép hónukat ?— szólt Lajos az ifjú leány kezét megfogva, és határtalan gyöngédség kifejezésével tekintve könytelt szemébe. Dervin Luiza, bár szive olvadott e tekintet alatt, erőt vett ma­gán, s kezét kivonva Lajoséból hátra lépett. Stephanie szavai még nagyon élénken emlékezetében voltak, s bár nem hitt azok igazságá­ban, mégis benyomást tettek volt reá.

Next