Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-12-03 / 145. szám
1162 érzéseket leírni hasztalan kísérteném meg, s úgy cselekedném, mint azon festő, ki el akarta hitetni a szemlélőkkel, hogy alakjai anyira természethivek, hogy beszélni tudnak. Ily ünnepélyes pillanatban megszűnik a fő gondolkodni, és a szív uralkodik egész lényünk fölött ; szenvedély, vágy, anyagi érdek, örökös kísérőink az élet után, néhány pillanatra elhagy mind, és a legtisztább boldogság érzetével szívünkben átszellemülve elhagyják e földet, hol minden törpeségünkre emlékeztet. Valóban hinnünk kell, hogy a végzet e határtalan örömmel csak azért ajándékozá meg az írót, hogy későbbi szenvedéseit, az örökös küzdelmet, melyet önmagával és az élettel vívnia kell, könnyebben elviselhesse, hogy lelkét, ha az a Hősszeroskodás szélén áll, e visszaemlékezés által fölegyenesítse. " Az első mű megjelent, Aladár újra született, mert az író első műve megjelenésétől számítja az életet. Hozzá fogott önműve olvasásához, s menyivel jobbnak találta azt most, mint előbb. Egy végben elolvasta kétszer, s ha az ügyvéd nem figyelmezteti, hogy még ő is szeretné olvasni, talán háromszor, négyszer vagy ki tudja hányszor olvasandja el. De mielőtt átnyújtotta, még egyszer végig futotta a lapot, és újra örömmel telt el szive, látván, hogy műve egy lapon van azok művével, kikre mindig kegyeletes tisztelettel gondolt, és szellemüknek szivében oltárt emelt. Az ügyvéd már azt akarta neki mondani, hogy talán megakarja a lapot tanulni könyv nélkül, midőn Aladár, barátságtalan arcára tekintve, szives köszönettel átnyujta, és tüstént hazafelé indult. Más érzelmek dagaszták keblét, mint jövet; a kétség helyét remény és borzalom foglalá el, csak egy hiányzott, hogy örömét, boldogságát nem mondható el senkinek. Lakására érve, e kis szobát is kedvesebbnek találta, hisz itt született első műve, menyi boldogság megfér a szűk falak közt, menyiörömet szerez a legkisebb tárgy is, ha abban boldogságunk előmozdításának eszközét látjuk : Aladáron eleven példa volt. Az asztal, melyen beszélyét irta, a toll, melylyel irta, mintegy kegyeletének tárgyát képezék. De minek részletezzünk tovább, úgy sem érnek véget, ha mind el akarnánk számítani az Aladár boldogságát kiegészítő apróságokat; de egyet azonban még sem mellőzhetünk, mely boldogságát egészszé téve. Péterfi Károly ép e napon érkezett meg Párisból, s midőn Aladár arról töprenkedik magában, hogy mért nincs valaki, kivel örömét közölhetné? barátja szobájába nyitott, s a következő perc egymás karjaiba zárá őket. — Nemde, váratlanul jövök, — szólt Károly. — Oly jó barát, mint te, sohasem érkezik váratlanul, azonban mért hagyod el ily hirtelen Párist ? tudtommal tanulmányaidat csak két év múlva végezhetted volna be. — Ne kérdezd barátom, keserű napokat éltem én ott elutazásod után. Szüleimtől, mint tudod, azelőtt is csekély havi pénzt kaptam, és három hónap óta e csekély összeget sem küldhetek. Előttem csak két út maradt: vagy tanulmányaimat végzetlenül elhagyni Párist, vagy egy ajánlatot elfogadni, mely anyagi eszközökhöz juttat, de önérzetemtől foszt meg; mint látod, az elsőt választom. — Helyesen Károlyom, akiben akarat és tehetség van, tanulmányait magánszorgalommal is elvégezheti, de az egyszer romba dőlt önérzet temploma sohasem épül fel többé. — És te hogy vagy Aladár ? — kérdé Péterfi. — Alig akadtam rád, mért élsz ily visszavonult életet ? Rangod, vagyonod több élvezetben részesíthetne. — Rangom, a mily értelemben te veszed, nincs, s vagyonom sincs; nem kaptad levelemet, melyben állapotomról tudósitálak ? — Egy betűt sem, — válaszolá Péterfi, — de még akkor sem értenélek, mert hogy lehettél te a gazdag Sárvári Aladár, néhány hó alatt koldus ? Aladár elmondá röviden, mert e tárgyról nem szeretett szólni, amit jelen állásának felvilágosítására egy jó baráttal szemben tudatni szükségesnek vélt, azonban figyelmét el nem kerülhető, hogy Károly derült arca minden szava által komolyodott, és ezért bár nem előkészületlenül, de mégis nagyon sebzették szivét Károly e szavai: — Tettedet épen nem helyeslem; miből fogsz most élni ? — Meg lehetsz győződve, hogy amint a becsületet a vagyon fölé helyezem , úgy, ha kell, az életet is gondolkodás nélkül adom érte. De nagyon csodálkozom, sőt fáj szívemnek, hogy tőled ezt kell hallanom , mert én pirulnék előtted megjelenni, ha másként cselekszem vala. — Tettedtől nem akarom a nemességet megtagadni, csak azér állitom helytelennek, mert ez utóbbi napok meggyőzték, hogy az ínségnél nincs az életben nagyobb átok. — A becsület nélküli élet nagyobb, — válaszolt határozottan Aladár , azonban nem minden szegény küzd egyszers mindenséggel. Kitartó szorgalommal fárasztott munka ad anyit, amenyi naponta szükséges, s az öntudat gazdagságában kárpótolja azon üres, múló örömeket, miben a fölösleg olykor részesít. — Bocsáss meg Aladár, — szólt Károly, — meggondolatlanul róttalak meg. Te helyesen, és mindenek fölött nemesen cselekvél. — Nincsenek elveid, Károlyom; kár, hogy nem törekedtél elveket szerezni, mert az elv nélküli ember, bármily kitűnő tehetségű legyen, olyan mint a marmarosi gyémánt, ragyog, de értéke nincs. — Légy tanácsadóm, tédd meg hibáimat, csak szeress. E szavak után sokáig álltak szótlanul, míg végre Aladár szabita meg a csendet, s elmondta barátjának, ami e pillanatban boldogságát képezte, hogy első műve megjelent; azután fölszólita Károlyt, hogy maradjon nála, kis szobáját s mindenét megosztja vele. Károly ez ajánlatot el is fogadta, s néhány nap oly jól érezte magát barátja közelében, hogy sehova nem vágyott. Míg Aladár írt, addig ő olvasott, azután beszélgettek irodalomról, művészetről, nyelvekről; délután elmentek sétálni, az estéket honn tölték munkálkodva. Károly elhatárza, hogy a francia nyelvből órákat fog adni, s ha lesz elég órája, kiveszi a szomszéd szobát, s így egymást segítve, megelégedten fognak élni. Aladár ezalatt megírta a második beszélyt, melyet e nap volt a szerkesztőhöz viendő. Károly honn maradt. Aladárt a szerkesztő szívesen fogadta, s miután megmondta nevét, s bocsánatot kért, hogy ezt első alkalommal nem téve, Barna még jobban örült. Beszélyét nagyon dicsérte, ami pedig nem volt szokása, mert Barna ismeretes volt arról, hogy meggondolta, mit dicsér. Azontúl fölszólita, hogy ha valamiben segélyére lehet, csak forduljon hozzá, mint jó barátjához, irótársához. — A magyar, — úgymond, — családias nemzet; őszinte, bizalmas még az idegenhez is , hogy ne lennénk mi, kiknek a végzet egy dicsőséges, de nagyon terhes pályát jelölt ki, egymás iránt azok. Az irodalom munkásai közt különösen óhajtandó, hogy bizalom és őszinteség létezzék, mert csak így, egymást támogatva, segítve, és ahol kell megróva, tölthetjük be rendeltetésünket. Aladár nagy időt töltött Barnánál, és túl boldogan távozott, hogy ily jeles férfiú barátságára érdemesíté, akihez ezentúl bizalommal fordulhat tanácsért. Sietett haza, hogy örömét tudassa Károlylyal, azonban ő nem valahoni. Az est is leszállott, Aladár íróasztalához ült, melyet csak éjfél után hagyott el. Károly még ekkor sem vala honn. Aladár meg nem foghatta, hova lett barátja, holott elválásuk előtt emlité, hogy nem távozik sehova. Másnap délben , midőn Aladár ép ebédelni volt, honn járt Károly, és Aladár íróasztalán e néhány sorból álló levélkét hagyta. „Kedves Aladárom! Tegnap gróf Nemesivel, kit még Párisból ismerek, találkozván, meghivott közel eső jószágára. Bár nem örömest, de el kelle fogadnom e meghívást, miután a grófnak sok hálával tartozom. A viszontlátásig Károly.“ Aladár nem ismerte Nemesit, s miután mindenkiről jót feltételező, csak örült, hogy barátját e kirándulás szórakoztatni fogja; azonban midőn hetek teltek, és még sem érkezett vissza, sem nem tudósitá, aggódni kezdett barátja fölött. Aggodalma nettön nőtt, midőn egy ismerősétől Nemesit ilyeténképen hallá jellemeztetni: Nemesise nem hideg, se nem meleg, közönyös minden iránt, saját személyét kivéve, akarva nem árt senkinek, de még kevésbé használ; elve : az élet minden örömeit kizsákmányolni, s midőn beleunt, egy golyót használni segédül, hogy megszabaduljon az élettől. És én biztosítom önt, hogy Nemesi ez elvet nemcsak vallja, hanem ha rákerülne a sor, teljesítené is, a tévé utána ismerőse, Aladárnak elég volt enyit tudni, hogy barátja jövőjét veszélyeztetve lássa. Őszintén sajnálta őt, kiről anyi szép reményt növelt, ki